ÁLLAM ÉS FORRADALOM  

IV.6.  ENGELS A DEMOKRÁCIA TÚLHALADÁSÁRÓL

Engels történetesen a „szociáldemokrata” elnevezés tudományos helytelenségének kérdésével kapcsolatban nyilatkozott erről a kérdésről.

Az l870-es években írott különböző, főleg “nemzetközi” tárgyú cikkei kiadásának („Internationales aus dem Volksstaat”*) [* „Nemzetközi kérdésekről a »Volksstaat«-ból” — Szerk.]. l894. január 3-án kelt előszavában, melyet tehát másfél évvel halála előtt írt, Engels azt mondta, hogy minden cikkben a „kommunista”, nem pedig a „szociáldemokrata” szót használja, mert akkoriban Franciaországban a proudhonisták, Németországban a lassalleánusok nevezték magukat szociáldemokratáknak.

„...Teljesen lehetetlen volt tehát — folytatja Engels — Marx számára is, az én számomra is, hogy külön álláspontunk megjelölésére ilyen tágítható kifejezést használjunk. Ma más a helyzet, és így ez a szó („szociáldemokrata”) talán elmegy (mag passieren), bármennyire nem megfelelő is (unpassend) olyan párt számára, amelynek gazdasági programja nemcsak általában szocialista, hanem kifejezetten kommunista, és amelynek politikai végcélja az egész állam túlhaladása,  tehát a demokráciáé is. De valóságos (Engels kiemelése) politikai pártok elnevezése sohasem egészen pontos; a párt fejlődik, a név megmarad.”

Engels, a dialektikus, élete alkonyán hű maradt a dialektikához. Volt nekünk Marxszal — mondja — egy nagyszerű, tudományosan pontos elnevezésünk a párt számára, de nem volt valóságos pártunk, azaz proletár tömegpártunk. Most (a XIX. század végén) van valóságos párt, de elnevezése tudományos szempontból helytelen. Nem baj, „elmegy”, fő, hogy a párt fejlődjék, hogy elnevezésének tudományos pontatlansága ne maradjon előtte titokban és ne gátolja abban, hogy a helyes irányban fejlődjék!   

Akadhat olyan tréfacsináló, aki bennünket, bolsevikokat is, Engels módjára akarna megvigasztalni: van valóságos pártunk, kitűnően fejlődik; „elmegy” ez az értelmetlen és torz „bolsevik” szó is, mely egyáltalán semmit sem fejez ki, azon a merőben véletlen körülményen kívül, hogy az l903-as brüsszel—londoni kongresszuson többségben voltunk... most talán, miután a köztársaságiaknak és a „forradalmi” kispolgári demokráciának pártunk ellen indított júliusi és augusztusi hajszája után a „bolsevik” szó kivívta az egész nép tiszteletét, most, miután ez a hajsza ezen kívül pártunk valóságos fejlődése terén ilyen óriási történelmi haladást jelez — most talán én is haboznék, hogy mint áprilisban, javasoljam megváltoztatni a párt elnevezését [Lásd Lenin összes Művei. 3l. köt. l00., 111. old., oroszul és Lenin Művei. 24. köt. Budapest l952. 6. old. — Szerk.]. Lehetséges, hogy „kompromisszumot” ajánlanék elvtársaimnak: nevezzük magunkat kommunista pártnak, de zárójelben hagyjuk meg a bolsevik szót...

De a pártelnevezés kérdése hasonlíthatatlanul kevésbé fontos, mint az a kérdés, hogy mi a forradalmi proletariátus viszonya az államhoz.

Az államra vonatkozó szokásos fejtegetésekben állandóan elkövetik azt a hibát, amelytől Engels óv itt bennünket, és amelyet előző fejtegetéseinkben futólag már érintettünk. Jelesül: mindig elfelejtik, hogy az állam megszüntetése egyszersmind a demokrácia megszüntetése, hogy az állam elhalása a demokrácia elhalása.

Ez az állítás az első  pillantásra rendkívül különösnek es érthetetlennek látszik; némelyekben még olyan aggályok is támadhatnak, hogy nem várjuk-e mi egy olyan társadalmi rend eljövetelét, amelyben nem fogják követni azt az elvet, hogy a kisebbség aláveti magát a többségnek, mert hiszen a demokrácia éppen ennek az elvnek az elismerése?

Nem. A demokrácia nem azonos azzal, hogy a kisebbség aláveti magát a többségnek. A demokrácia — állam, mély elismeri a kisebbség alárendeltségét a többségnek, vagyis olyan szervezet, amely arra szolgál, hogy egyik osztály a másik ellen, a lakosság egyik része a másik ellen rendszeres erőszakot alkalmazzon. 

Mi végcélként  az állam megszüntetését tűzzük ki, azaz minden szervezett és rendszeres erőszaknak, általában minden, embereken elkövetett erőszaknak a megszüntetését. Mi nem várjuk egy olyan társadalmi rend eljövetelét, amelyben nem tartják majd tiszteletben azt az elvet, hogy a kisebbség aláveti magát a többségnek. De amikor a szocializmus felé törekszünk, meg vagyunk győződve arról, hogy ez át fog nőni a kommunizmusba, s ezzel kapcsolatban általában megszűnik majd annak a szükségessége, hogy emberekkel szemben erőszakot alkalmazzunk, hogy az egyik embert a másiknak, hogy a lakosság egyik részét a másiknak alárendeljük, mert az emberek meg fogják szokni, hogy a társadalmi együttélés elemi feltételeit erőszak és alárendelés nélkül tiszteletben tartsák.

Engels éppen azért, hogy a megszokásnak ezt az elemét kiemelje, új nemzedékről beszél, „új, szabad társadalmi állapotok között felnőtt nemzedékről, amely képes lesz arra, hogy az egész államkacatot sutba dobja” — minden államkacatot, a demokrata köztársaságit is.

Ennek megvilágítására meg kell vizsgálnunk azt a kérdést, melyek az állam elhalásának gazdasági alapjai.

ÁLLAM ÉS FORRADALOM  

IV.5.  MARX „A POLGÁRHÁBORÚ FRANCIAORSZÁGBAN” MŰVÉNEK l89l-ES ELŐSZAVA  

„A polgárháború Franciaországban” harmadik kiadásának előszavában — ez az előszó l89l. március l8-áról keltezett és eredetileg a „Neue Zeit” című folyóiratban jelent meg — Engels, az államhoz való viszony kérdésével kapcsolatban mellesleg tett érdekes megjegyzéseken kívül, rendkívül szemléltetően összefoglalja a Kommün tanulságait. Ez az összefoglalás, amelyet elmélyítettek a szerzőt a Kommüntól elválasztó húszéves időszak összes tapasztalatai, s amely éppen a Németországban elterjedt „babonás államtisztelet” ellen irányult, joggal nevezhető a marxizmus legújabb megállapításának a szóban forgó kérdésben.

„Franciaországban, jegyzi meg Engels, a munkások minden forradalom után fel voltak fegyverkezve; „így tehát az állam kormányrúdjánál álló burzsoák legelső feladatuknak a munkások lefegyverzését tekintették. Ezért van a munkások által kivívott minden forradalom után újabb harc, amely a munkások vereségével végződik...“

A polgári forradalmak tapasztalatainak e summázása rövid, de velős. A dolog lényegét — mellesleg az állam kérdésében is (Van-e az elnyomott osztály fegyvere?) – kitűnően megragadja. Éppen ezt a lényegét kerülik meg többnyire a polgári ideológia befolyása alatt álló professzorok éppúgy, mint a kispolgári demokraták. Az l9l7-es orosz forradalomban a „mensevik” és „szintén marxista” Ceretelit az a tisztesség (cavaignaci tisztesség) érte, hogy a polgári forradalmaknak ezt a titkát kifecsegje. Június 11-i „történelmi jelentőségű” beszédében Cereteli kikotyogta, hogy a burzsoázia el van szánva arra, hogy lefegyverzi a petrográdi munkásokat, de, persze, Cereteli ezt az elhatározást sajátjának, s általában „állami” szükségességnek tüntette fel!”

Cereteli június 11-i történelmi jelentőségű beszéde természetesen az l9l7-es forradalom minden történetírója számára egyik legszemléltetőbb illusztrációja lesz annak, hogy miképpen állt át az eszerek és mensevikek Cereteli úr vezette blokkja a burzsoázia oldalára a forradalmi proletariátussal szemben.

Engels másik mellesleg tett megjegyzése, amely szintén az állam kérdésével függ össze, a vallásra vonatkozik. Köztudomású, hogy a német szociáldemokrácia, minél inkább rothadt és minél opportunistább lett, annál gyakrabban és gyakrabban süllyedt le odáig, hogy ezt az ismert megfogalmazást: „a vallást magánügynek kell nyilvánítani”, filiszteri módon félremagyarázta. Vagyis: ezt a megfogalmazást úgy értelmezte, hogy .a vallás kérdése a forradalmi proletariátus pártja szempontjából is magánügy!! A proletariátus forradalmi programjának ezzel a teljes elárulásával fordult szembe Engels, aki l891-ben az opportunizmusnak még csak igen gyönge csíráit vette észre pártjában és ezért a lehető legóvatosabban fejezte ki magát:

 „Minthogy a Kommünben csaknem kizárólag munkások vagy a munkások elismert képviselői ültek, határozataik is kimondottan proletár jellegűek voltak. Vagy olyan reformokat hoztak, amelyeket a republikánus burzsoázia csupán gyávaságból mulasztott el, de amelyek a munkásosztály szabad cselekvésének szükséges alapjai voltak, például annak a tételnek az érvényre juttatása, hogy a vallás az állam szempontjából tisztára magánügy; vagy pedig olyan határozatokat adtak ki, amelyek közvetlenül a munkásosztály érdekeit szolgálták és részben mélyen a régi társadalmi rend elevenébe vágtak.”

Engels szándékosan emelte ki „az állam szempontjából” szavakat, s ezzel elevenére tapintott a német opportunizmusnak, amely a vallást a párttal kapcsolatban magánügynek nyilvánította és ezzel a forradalmi proletariátus pártját lesüllyesztette ama legsekélyebb „szabadgondolkodó” nyárspolgáriság színvonalára, amely hajlandó megtűrni a felekezetenkívüliséget, de lemondott a népet butító vallásos ópium elleni pártharc feladatáról.  

A német szociáldemokrácia jövendő történetírója, amikor majd kutatni fogja a szociáldemokrácia l9l4-ben bekövetkezett gyalázatos csődjének gyökereit, erre a kérdésre vonatkozólag sok érdekes anyagra fog bukkanni, kezdve azokon a tétovázó, a kapukat az opportunizmus előtt szélesen kitáró kijelentéseken, amelyek a párt ideológiai vezérének, Kautskynak cikkeiben találhatók, és végezve a pártnak 1913-ban a „Los-von-der-Kirche Bewegung” (az egyháztól való elszakadás mozgalma) irányában tanúsított magatartásán.

De térjünk át arra, hogyan összegezte Engels húsz év múltán a Kommün tanulságait a harcoló proletariátus számára.

Engels különösen a következő tanulságokat emelte ki:  

„...Éppen az addigi központosított kormány elnyomó hatalmának — hadseregnek, politikai rendőrségnek, bürokráciának – amelyet Napóleon teremtett meg l798-ban, és amelyet azóta minden új kormány szívesen fogadott eszközként  átvett és ellenfeleivel szemben kihasznált, éppen ennek a hatalomnak kellett mindenütt elbuknia, mint ahogyan Párizsban már elbukott.  

A Kommünnek már kezdettől be kellett látnia, hogy az uralomra jutott munkásosztály nem igazgathat tovább a régi államgépezettel; hogy ennek a munkásosztálynak, ha nem akarja saját, csak az imént meghódított uralmát ismét elveszíteni, egyrészt el kell távolítania minden régi, addig ellene felhasznált elnyomó gépezetet, másrészt pedig biztosítania kell magát saját képviselőivel és hivatalnokaival szemben, miért is ezeket, kivétel nélkül bármikor elmozdíthatóknak nyilvánította.”  

Engels újra meg újra hangsúlyozza, hogy az állam nemcsak a monarchiában, hanem a demokratikus köztársaságban is állam marad, azaz megtartja legfőbb megkülönböztető vonását: a tisztviselőket, a „társadalom szolgáit”, a társadalom szerveit a társadalom uraivá teszi.

 „Ez ellen a minden eddigi államban elkerülhetetlen átváltozás ellen, mely az államot és az állami szerveket a társadalom szolgáiból a társadalom uraivá tette, a Kommün két csalhatatlan szert alkalmazott. Először is minden közigazgatási, bíráskodási és közoktatási állást az érdekeltek általános szavazati jogán alapuló választás útján töltött be, mégpedig úgy, hogy ugyanezek az érdekeltek választottjukat mindenkor visszahívhatták. Másodszor pedig minden tisztségért, akár magas, akár alacsony, csak olyan bért fizetett, amilyent más munkások kaptak. A legmagasabb fizetés, amelyet egyáltalán adott, 6000 frank volt.* [* Névértékben ez körülbelül 2400 rubel, a jelenlegi árfolyamon körülbelül 6000 rubel. Teljesen megbocsáthatatlanul járnak el azok a bolsevikok, akik például a városi dumákban 9000 rubel fizetést javasolnak és nem azt indítványozzák, hogy az egész államban maximálisan 6000 rubelt vezessünk be, ami elegendő lenne.] Ezzel biztos gátat vetett az álláshajhászásnak és a törtetésnek, a képviselőtestületekbe kiküldöttek kötött mandátuma nélkül is, amit ráadásul szintén bevezettek...”

Engels itt ahhoz az érdekes határhoz közeledik, ahol a következetes demokrácia egyrészt szocializmussá változik át, másrészt megköveteli a szocializmust. Mert az állam megszüntetéséhez az szükséges, hogy az állami szolgálat funkciói az ellenőrzés és a nyilvántartás olyan egyszerű műveleteivé változzanak, amelyeket a lakosság óriási többsége és később kivétel nélkül az egész lakosság ért és el tud végezni. A karrierizmus teljes kiküszöbölése pedig megköveteli, hogy egy „megtisztelő” állami állás, még ha nem is jár fizetéssel, ne lehessen ugródeszka a bankok és részvénytársaságok jövedelmező állásaiba, mint ahogy az az összes igen szabad kapitalista országban állandóan előfordul.

Engels azonban nem követi el azt a hibát, amelyet például a nemzetek önrendelkezési jogának kérdésében bizonyos marxisták elkövetnek: azt mondják, hogy a kapitalizmusban ez az önrendelkezés lehetetlen, a szocializmusban pedig felesleges. Az ilyen látszatra szellemes, de valójában hamis okoskodást akármelyik demokrata intézményre alkalmazni lehetne, többek között a hivatalnokok szerény fizetésére is, mert végig következetes demokrácia a kapitalizmusban lehetetlen, a szocializmusban viszont minden demokrácia elhal.   

Ez szofizma, s arra a régi tréfás kérdésre emlékeztet, hogy kopaszodik-e az az ember, akinek kihullott egy hajszála?

A demokrácia mindvégig való kifejlesztése, e kifejlesztés formáinak megkeresése, a gyakorlatban való kipróbálása stb., mindez a szociális forradalomért vívott harc egyik szerves feladata. Önmagában véve semmiféle demokratizmus sem hozza meg a szocializmust, az életben azonban a demokratizmus sohasem „önmagában véve” jelenik meg, hanem más jelenségekkel „együttvéve”, befolyást gyakorol a gazdaságra is, előbbre viszi annak átalakítását és maga is változik a gazdasági fejlődés hatására stb. Ez az élő történelem dialektikája.

Engels így folytatja:

„..Az eddigi államhatalomnak ezt a szétrobbantását (Sprengung) és egy új igazán demokratikus államhatalommal való helyettesítését behatóan ecseteli a »Polgárháború« harmadik része. Szükséges volt azonban néhány pontjára itt még egyszer röviden rátérni, mert éppen Németországban az államba vetett babonás hit a filozófiából átment a burzsoázia köztudatába, sőt sok munkáséba is. A filozófiai elképzelés szerint az állam »az eszme megvalósulása«, vagy a filozófiai nyelvre lefordított isten-országa a földön, az a szféra, ahol az örök igazság és igazságosság megvalósul vagy meg kell, hogy valósuljon. Ennek a következménye azután az államnak és mindannak a babonás tisztelete, ami az állammal összefügg, és ez a babonás tisztelet annál könnyebben létrejön, mert az emberek kora gyermekségüktől megszokták azt a hiedelmet, hogy az egész társadalom közös ügyeit és érdekeit nem is lehet másképpen intézni, mint ahogyan eddig intézték, azaz az állam és annak jól fizetett hatóságai révén. És azt hiszik, hogy már valami roppant merész lépést tettek, ha elszakadtak az örökletes monarchiába vetett hittől és a demokratikus köztársaságra esküsznek. Valójában azonban az állam nem egyéb, mint gépezet arra, hogy egyik osztály elnyomja a másikat, mégpedig a demokratikus köztársaságban nem kevésbé, mint a monarchiában; és legjobb esetben egy olyan rossz, melyet az osztályuralomért folyó harcban győztes proletariátus örököl, és amelynek legrosszabb oldalait kénytelen lesz, ugyanúgy, mint a Kommün, tüstént minél jobban megnyirbálni, amíg egy új, szabad társadalmi állapotok, között felnőtt nemzedék képes nem lesz arra, hogy az egész államkacatot sutba dobja.”  

Engels figyelmeztette a németeket arra, hogy a monarchiának köztársasággal való helyettesítésekor ne feledkezzenek meg a szocializmusnak általában az állam kérdésére vonatkozó alapelveiről. Figyelmeztetései ma úgy hatnak, mintha egyenesen Cereteli és Csernov úréknak szóló leckék volnának, akik „koalíciós” gyakorlatukban az államba vetett babonás hitről, az állam iránti babonás tiszteletről tettek tanúbizonyságot!

Még két megjegyzés: 1) Ha Engels azt mondja, hogy az állam a demokratikus köztársaságban „semmivel sem kevésbé”, mint a monarchiában, továbbra is „gépezet arra, hogy egyik osztály elnyomja a másikat”, akkor ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy az elnyomás formája közömbös a proletariátus számára, mint ahogy ezt egyes anarchisták „tanítják”. Az osztályharc és az osztályelnyomás szélesebb, szabadabb, nyíltabb formája óriási mértékben megkönnyíti a proletariátusnak az osztályok megszüntetéséért vívott harcot általában.

2) Az a kérdés, hogy miért lesz csak egy új nemzedék képes arra, hogy ezt az egész államkacatot sutba dobja, összefügg a demokrácia túlhaladásának kérdésével, amelyre most rátérünk.

ÁLLAM ÉS FORRADALOM  

IV.4.  AZ ERFURTI  PROGRAMTERVEZET  BĺRÁLATA

Az erfurti programtervezet bírálatát, amelyet Engels l89l. június 29-én küldött el Kautskynak, de amelyet csak tíz évvel később közöltek a „Neue Zeit”-ben, nem mellőzhetjük a marxizmus államelméletének tanulmányozása során, mert ez főként  éppen a szociáldemokráciának az államszervezet kérdésében vallott opportunista nézetei ellen irányul.  

Mellékesen megjegyezzük, hogy Engels a gazdasági kérdésekre vonatkozóan is ad egy igen értékes útmutatást, melyből látható, hogy milyen elmélyült figyelemmel kísérte éppen a legújabb kapitalizmus változásait, és ezért hogyan tudta imperialista korunk feladatait bizonyos fokig előrelátni. Ez az útmutatás a következő: a „tervszerűtlenség” (Planlosigkeit) szóra vonatkozólag, amelyet a programtervezetben a kapitalizmus jellemzésére használtak, ezt írja Engels:  

„... ha a részvénytársaságok után a trösztöket vesszük szemügyre, amelyek egész iparágakat tartanak uralmuk alatt és monopolizálnak, azt látjuk, hogy itt nemcsak a magántermelés szűnik meg, hanem a tervszerűtlenség is” („Die Neue Zeit”, XX. évf. l901-l902. I. köt. 8. old.). 

Itt Engels éppen azt ragadja ki, ami a legújabb kapitalizmusnak, vagyis az imperializmusnak elméleti megítélésében alapvetően fontos, tudniillik azt a tényt, hogy a kapitalizmus monopolkapitalizmussá változik át. A „kapitalizmus” szót alá kell húznunk, mert a legelterjedtebb tévedés az a polgári-reformista állítás, hogy a monopolkapitalizmus vagy állammonopolista kapitalizmus már nem kapitalizmus, már „államszocializmusnak” vagy ehhez hasonlónak nevezhető. A teljes tervszerűséget természetesen a trösztök nem hozták létre, ezt ma sem biztosítják és nem is biztosíthatják. De ha hoznak is létre tervszerűséget, ha számon tartják is a tőke mágnásai nemzeti vagy akár nemzetközi méretekben a termelés terjedelmét és ha tervszerűen szabályozzák is a termelést, mégis kapitalizmusban maradunk, még ha a kapitalizmus új szakaszában is, de azért kétségkívül kapitalizmusban. Az ilyen kapitalizmus „közelsége” a szocializmushoz a proletariátus igazi képviselői számára érv a szocialista forradalom közelsége, könnyűsége, megvalósíthatósága, halaszthatatlansága mellett, de semmiképpen sem érv amellett, hogy ennek a forradalomnak tagadását és a kapitalizmus szépítgetését, amivel minden reformista foglalkozik, türelmesen elnézzék.

De térjünk vissza az állam kérdéséhez. Itt Engels háromféle rendkívül értékes útmutatást ad ezzel kapcsolatban: először, a köztársaság kérdésében; másodszor, a nemzeti kérdés és az államszervezet összefüggésére vonatkozóan; harmadszor, a helyi önkormányzat kérdésében.

Ami a köztársaságot illeti, Engels ezt az erfurti programtervezet bírálatának súlypontjává tette. És ha visszagondolunk arra, hogy milyen jelentőségre tett szert az erfurti program az egész nemzetközi szociáldemokráciában, arra, hogy mintaképül szolgált az, egész II. Internacionálé számára, akkor túlzás  nélkül mondhatjuk, hogy Engels itt az egész II. Internacionálé opportunizmusát bírálta.  

„A tervezet politikai követeléseinek — írja Engels — egy nagy hibájuk van. Az, amit tulajdonképpen mondani kellene, hiányzik belőle.” (Engels kiemelése)

Engels ezután kifejti, hogy a német alkotmány alapjában véve a szerfölött reakciós l850-es alkotmány másolata, hogy a birodalmi gyűlés, Wilhelm Liebknecht kifejezésével élve, csupán az „abszolutizmus fügefalevele”, és hogy arra gondolni, hogy ennek a kisállamokat és a német kisállamok szövetségét szentesítő alkotmánynak alapján megvalósítható „minden munkaeszköz közös tulajdonná való átváltoztatása” — „nyilvánvaló értelmetlenség”.

 „De ehhez a témához nyúlni veszélyes” — teszi hozzá Engels, aki nagyon jól tudja, hogy Németországban a köztársaság követelését nem lehet legálisan felvenni a programba. Ám Engels nem nyugszik bele egyszerűen ebbe a kézenfekvő megfontolásba, amely „mindenkit” kielégít. ĺgy folytatja: „És mégis így vagy úgy, hozzá kell fogni a dologhoz. Hogy mennyire szükséges ez, bizonyítja a szociáldemokrata sajtó nagy részét éppen most elárasztó (einreissende) opportunizmus. Mivel rettegnek a szocialistaellenes törvény felújításától, s visszaemlékeznek némely elhamarkodott nyilatkozatra, amelyet e törvény uralma idején tettek, most egyszerre felfedezik, hogy Németország mai törvényes rendje elég a pártnak ahhoz, hogy minden követelését békés úton megvalósítsa...”

Azt az alapvető tényt, hogy a német szociáldemokraták magatartását a kivételes törvény felújításától való félelem határozta meg, Engels különösen kiemeli, s kertelés nélkül opportunizmusnak nevezi, és éppen mert Németországban nincs köztársaság és nincs szabadság, kijelenti, hogy a „békés” útról szőtt almok teljesen értelmetlenek. Engels eléggé elővigyázatos ahhoz, hogy ne kösse meg a kezét. Elismeri, hogy köztársaságokban vagy nagy szabadsággal rendelkező országokban „elképzelhető” (de csak „elképzelhető!”) a szocializmusba való békés belenövés, de Németországban, mondja ismételten,

„...Németországban, ahol a kormány majdnem mindenható, és sem a birodalmi gyűlésnek, sem a többi képviseleti testületnek nincs valóságos hatalma, Németországban ilyesminek a proklamálása, mégpedig anélkül, hogy erre bármi szükség volna, annyit jelent, hogy leszedik a fügefalevelet az abszolutizmusról és saját testükkel takarják el meztelenségét...”

A németországi szociáldemokrata párt hivatalos vezetőinek óriási többsége valóban takargatta az abszolutizmust és „véka alá” rejtette ezeket az útmutatásokat.

„... Ilyenfajta politika végeredményben csak saját pártunkat vezetheti tévútra. Általános, elvont politikai kérdéseket tolnak előtérbe és ily módon eltakarják a legközelebbi konkrét kérdéseket, azokat a kérdéseket, amelyek az első nagy események, az első válság alkalmával önmaguk tűzik napirendre magukat. Mi más adódhat ebből, mint az, hogy a párt a döntő pillanatban egyszerre tanácstalannak bizonyul, hogy a legdöntőbb kérdések tekintetében homály és egyenlőtlenség uralkodik, mert ezeket a kérdéseket sohasem vitatták meg ...  

A nagy főszempontoknak ez az elfeledése pillanatnyi napi érdekek miatt, a pillanatnyi sikereknek ez az erőltetett hajhászása tekintet nélkül a további következményekre, a mozgalom jövőéjének ez a feláldozása a mozgalom jelene kedvéért talán becsületes szándékokkal történik, de mégis opportunizmus, és az is marad, a »becsületes« opportunizmus pedig talán a legveszedelmesebb valamennyi közül

Ha valamihez nem fér kétség, akkor az az, hogy pártunk és a munkásosztály csak a demokratikus köztársaság formája mellett juthat uralomra. Sőt, ez a specifikus forma a proletariátus diktatúrája számára, ahogy azt már a nagy francia forradalom megmutatta ...”

Engels itt különösen plasztikus formában ismétli még azt az alapgondolatot, amely vörös fonalként  húzódik végig Marx minden munkáján, nevezetesen azt, hogy a demokratikus köztársaság a proletariátus diktatúrájához vezető legközelebbi út. Mert az ilyen köztársaság, amely egyáltalán nem küszöböli ki a tőke uralmát, s következésképpen a tömegek leigázását és az osztályharcot sem, elkerülhetetlenül e harc olyan kiszélesítésére, kibontakozására, feltárására és kiéleződésére vezet, hogy, mihelyt egyszer megnyílik a lehetőség az elnyomott tömegek alapvető érdekeinek kielégítésére, ez a lehetőség elkerülhetetlenül és csakis a proletariátus diktatúrájában valósul meg, abban, hogy a proletariátus vezeti ezeket a tömegeket. Az egész II. Internacionálé számára ezek szintén a marxizmus „elfelejtett szavai”, s hogy mennyire feledésbe mentek, az rendkívül élesen megnyilvánult a mensevik párt történetében az l9l7-es orosz forradalom első fél esztendeje alatt. A föderatív köztársaság kérdéséről a lakásság nemzeti összetételével kapcsolatban Engels ezt írta:

„Mi lépjen a jelenlegi Németország helyére?” (amelynek reakciós monarchista alkotmánya van és nem kevésbé reakciós módon kisállamokra szakad, ami a sajátos „poroszságot” örökéletűvé teszi ahelyett, hogy Németország egészében feloldaná). „Nézetem szerint a proletariátus csak az egységes és oszthatatlan köztársaságnak a formáját használhatja. A föderatív köztársaság az Egyesült Államok óriási területének egészen most még nagyjában-egészében szükségszerűség, habár keleti részen már akadállyá válik. Haladást jelentene Angliában, ahol a két szigeten négy nemzet él és ahol — noha egyetlen parlamentjük van — már most háromféle törvényrendszer létezik egymás mellett. Már régen akadállyá vált a kicsiny Svájcban, s ott csupán azért elviselhető még, mert Svájc megelégszik azzal, hogy teljesen passzív tagja legyen az Európai államrendszernek. Németország számára a föderalisztikus elsvájciasodás óriási visszafejlődést jelentene. A szövetségi állam két pontban különbözik az egységes államtól: az egyik az, hogy a szövetséghez tartozó minden egyes külön államnak, minden kantonnak saját polgári és büntetőjogi törvényhozása, saját bírói szervezete van, a másik pedig az, hogy a népképviseleti kamarán kívül még államképviseleti kamara is van, amelyben minden kanton mint ilyen szavaz, tekintet nélkül arra, hogy nagy-e vagy kicsiny.” Németországban a szövetségi állam átmenet a teljesen egységes államhoz, és az l866-os és l870-es „felülről végrehajtott forradalmat” nem visszacsinálni kell, hanem „alulról jövő mozgalommal” ki kell egészíteni.

Engelsnek nemcsak nem közömbös az államformák kérdése, hanem ellenkezőleg, igyekszik rendkívül gondosan elemezni éppen az átmeneti formákat, hogy minden egyes eset konkrét történeti sajátosságainak megfelelően állapítsa meg, miről mire átmenet az adott átmeneti forma.

Engels, éppen úgy mint Marx, a proletariátus és a proletárforradalom szempontjából a demokratikus centralizmus, az egységes és oszthatatlan köztársaság mellett száll sikra. A föderatív köztársaságot vagy kivételnek és a fejlődés kerekkötőjének, vagy pedig a monarchiától a centralisztikus köztársasághoz való átmenetnek, „haladásnak” tekinti, de csak bizonyos különleges feltételek mellett. És e különleges feltételek között a nemzeti kérdés előtérbe nyomul.

Engelsnél, valamint Marxnál is, noha könyörtelenül bírálják a kisállamok reakciós mivoltát és azt, hogy ezt a reakciós mivoltukat bizonyos konkrét esetekben a nemzeti kérdéssel leplezgetik, sehol sincs meg még az árnyéka sem annak a törekvésnek, hogy megkerüljék a nemzeti kérdést annak a törekvésnek, amelynek hibájába gyakran beleesnek a holland és lengyel marxisták, akik a „maguk” kis államainak nyárspolgárian korlátolt nacionalizmusa elleni teljesen jogos harcból indulnak ki.  

Még Angliában is, ahol a földrajzi helyzet, a közös nyelv és sok évszázad története, úgy látszik, „elintézte” Anglia egyes kicsiny részeinek nemzeti kérdését, Engels még itt is számításba veszi azt a kétségtelen tényt, hogy a nemzeti kérdés még nem szűnt meg, és ezért „haladásnak” ismeri el a föderatív köztársaságot. Magától értetődik, hogy ezzel Engels egyáltalában nem mondott le a föderatív köztársaság fogyatékosságainak bírálatáról, az egységes, centralisztikus demokratikus köztársaság leghatározottabb propagandájáról és az érte vívott harcról.  

A demokratikus centralizmust azonban Engels korántsem abban a bürokratikus értelemben fogja fel, amelyben ezt a fogalmat a polgári és a kispolgári ideológusok, az utóbbiak között az anarchisták is használják. A centralizmus Engels szemében egyáltalán nem zár ki olyan széles körű helyi önkormányzatot, amely, amellett hogy a „kommünök” és a tartományok önként megvédik az állam egységét, feltétlenül megszüntet mindenféle bürokratizmust és mindenfajta felülről való „parancsnokolást”.

„...Tehát egységes köztársaság — írja Engels, amikor a marxizmusnak az államra vonatkozó, programjellegű nézeteit fejtegeti. — De nem a mostani francia köztársaság értelmében, amely nem egyéb, mint az l798-ban létesített császárság császár nélkül. l792-től l798-ig minden francia département, minden község (Gemeinde) amerikai mintára teljes önkormányzattal rendelkezett, és ennek így kell lennie nálunk is. Hogy hogyan kell megszervezni az önkormányzatot és hogyan lehet boldogulni bürokrácia nélkül, ezt megmutatta és bebizonyította nekünk Amerika és az első francia köztársaság, s még ma is bizonyítja Ausztrália, Kanada és a többi angol gyarmat. S az ilyen tartományi (területi) és községi önkormányzat sokkal szabadabb, mint például a svájci föderalizmus, ahol a kanton ugyan nagyon független a szövetségtől (azaz a föderatív államtól a maga egészében) „de független a járástól (Bezirk) és a községtől is. A kantonális kormányok kineveznek járási helytartókat (Statthalter) és prefektusokat, akiknek az angol nyelven beszélő országokban a hírét se ismerik, s akikből éppoly tisztelettel nem kérünk a jövőben, mint a porosz Landratokból és Reigerungsratokból” (biztosokból, járási rendőrfőnökökből, kormányzókból, általában felülről kinevezett hivatalnokokból). Engels ennek megfelelően azt javasolja, hogy az önkormányzatról szóló programpontot a következőképpen fogalmazzák meg: „Teljes tartományi” (kormányzósági, illetőleg területi), „járási és községi önkormányzat az általános választójog alapján megválasztott tisztviselők útján. Az államilag kinevezett helyi és tartományi hatóságok felszámolása.”

A Kerenszkij és más „szocialista” miniszterek kormánya által betiltott „Pravdá”-ban (l917. május 28., 68. sz.) már volt alkalmam rámutatni arra, milyen égbekiáltó módon eltértek ebben a pontban — persze korántsem csak ebben — az állítólag forradalmi állítólagos demokrácia állítólagos szocialista képviselői a demokratizmustól [Lásd Lenin Művei. 24. köt. Budapest 1952. 557-559. old. — Szerk.]. Érthető, hogy olyan embereknél, akik „koalícióval” az imperialista burzsoáziához kötötték magukat, süket fülekre találtak ezek az utalások.

Rendkívül fontos megjegyeznünk, hogy Engels tényekkel, a legpontosabb példa alapján megcáfolja azt a különösen kispolgári demokrácia soraiban rendkívül elterjedt előítéletet, hogy a föderatív köztársaság feltétlenül több szabadságot jelent, mint a centralisztikus. Ez nem igaz. Azok a tények, amelyeket Engels az l792-l798-as centralizált francia köztársaságra és a föderatív svájci köztársaságra vonatkozólag felhozott, ezt megcáfolják. A valóban demokratikus centralisztikus köztársaság több szabadságot biztosított, mint a föderatív. Vagy másként a történelemben ismert legnagyobb helyi, területi stb. szabadságot a centralisztikus, nem pedig a föderatív köztársaság biztosította.  

Erre a tényre, valamint általában a föderatív és a centralisztikus köztársaság és a helyi önkormányzat egész kérdésére pártpropagandánkban és agitációnkban nem fordítottak és nem fordítanak elegendő figyelmet. 

ÁLLAM ÉS FORRADALOM  

IV.3.  LEVÉL BEBELHEZ

Marx és Engels műveiben az állam kérdésével kapcsolatban egyik legfigyelemreméltóbb, sőt talán a legfigyelemreméltóbb fejtegetés az alábbi részlet Engelsnek l875. Március 1875-án Bebelhez írott leveléből. Ezt a levelet, mellesleg megjegyezve, tudomásunk szerint Bebel közölte először emlékiratainak („Életemből”) II. kötetében, amely 1911-ben, tehát 36 évvel a levél megírása és elküldése után jelent meg nyomtatásban.

Engels ebben a levélben ugyanazt a gothai programtervezetet bírálta, amelyet Marx is bírált Brackéhoz írt nevezetes levelében, és külön az állam kérdését érintve, a következőket írta Bebelnek:  

 „...A szabad népállam szabad állammá változott át. A szó nyelvtani értelmében véve a szabad állam olyan állam, amely szabad a polgáraival szemben, tehát zsarnoki kormányzatú állam. Sutba kellene dobni az államról szóló egész locsogást, különösen a Kommün után, amely már nem is volt állam a szó tulajdonképpeni értelmében. A »népállamot« az anarchisták unos-untalan a fejünkhöz vágtak, noha már Marxnak Proudhon elleni munkája és utána a »Kommunista Kiáltvány« határozottan megmondja, hogy a szocialista társadalmi rend bevezetésével az állam önmagától feloszlik (sich auflöst) és eltűnik. Minthogy pedig az állam csupán átmeneti intézmény, melyet a harcban, a forradalomban felhasználunk ellenfeleink erőszakos fékentartására, ezért »szabad népállamról« beszélni merő értelmetlenség; amíg a proletariátusnak még szüksége van az államra, nem a szabadság érdekében, hanem ellenfeleinek fékentartására használja fel, és mihelyt szó lehet szabadságról, az állam, mint olyan megszűnik. Ezért mi azt javasolnánk, hogy az »állam« szót mindenütt a »közösség« („Gemeinwesen”) szóval helyettesítsük, ezzel a régi jó német szóval, amely igen jól képviselheti a francia »commune«-t”(a német eredetiben 32l-322. old.).

Szem előtt kell tartanunk azt, hogy ez a levél arra a pártprogramra vonatkozik, amelyet Marx alig néhány héttel később (l875. május 5-én) keltezett levelében bírált, s hogy Engels akkoriban Marxszal együtt Londonban élt. Mikor tehát az utolsó mondatban Engels a „mi” szót használja, kétségtelenül saját és Marx nevében ajánlja a német munkáspárt vezetőjének, hogy az „állam” szót törölje a programból és helyettesítse a „közösség” szóval.

Micsoda „anarchizmus” ez, üvöltözték volna az opportunisták szája íze szerint meghamisított mai „marxizmus” főkolomposai, ha a programnak ilyen kijavítását ajánlották volna nekik!

Hadd üvöltözzenek. A burzsoázia megdicséri őket érte.

Mi pedig továbbra is végezzük a magunk dolgát. Pártunk programjának felülvizsgálása során Marx és Engels tanácsát feltétlenül tekintetbe kell vennünk, hogy az igazságot jobban megközelítsük, hogy a marxizmust a ferdítésektől megtisztítva helyreállítsuk, hogy biztosabban irányítsuk a munkásosztály harcát felszabadulásáért. A bolsevikok között bizonyára nem akadnak olyanok, akik elleneznék Marx és Engels tanácsát. Az egyetlen nehézséget alkalmasint a terminus megválasztása okozhatja. A németben két kifejezés van az orosz „obscsina”-ra, amelyek közül Engels azt választotta, amely nem az egyes közösséget, hanem a közösségek összességét, a közösségek rendszerét jelenti. Az oroszban nincs ilyen szó, és lehetséges, hogy majd a francia „commune” szót kell elfogadnunk, habár ennek is megvannak a maga hátrányai.  

 „A Kommün már nem is volt állam a szó tulajdonképpeni értelmében” ez Engelsnek igen fontos elméleti megállapítása. A fenti fejtegetések után ez az állítás teljesen érthető. A Kommün megszűnt állam lenni, minthogy már nem a lakosságtöbbséget, hanem kisebbséget (a kizsákmányolókat) kellett elnyomnia; a burzsoá államgépezetet összetörte; a külön elnyomó hatalom helyett maga a lakosság lépett a színre. Mindez eltávolodás a szó tulajdonképpeni értelmében vett államtól. És ha a Kommün megszilárdult volna, akkor az állam nyomai önmaguktól „elhaltak” volna benne, intézményeit nem kellett volna „megszüntetnie”, megszűntek volna működni, amilyen mértékben nem lett volna teendőjük.

 „Az anarchisták a fejünkhöz vágják a »népállamot«, mondja Engels, s főként  Bakunyinra és a német szociáldemokraták elleni kirohanásaira gondol. Engels ezeket a támadásokat annyiban ismeri el helytállóknak, amennyiben a „népállam” ugyanolyan képtelenség és ugyanolyan eltávolodás a szocializmustól, mint a „szabad népállam”. Engels arra törekszik, hogy a német szociáldemokratáknak az anarchisták ellen vívott harcát kijavítsa, hogy ezt a harcot elvileg helyes alapokra fektesse és megtisztítsa az „államhoz” tapadó opportunista előítéletektől. Sajnos, Engels levelet 36 évig véka alatt tartották. Az alábbiakban látni fogjuk, hogy Kautsky e levél közzététele után is makacsul ismétli lényegében ugyanazokat a hibákat, amelyektől Engels óva intett.

Bebel l875. szeptember 2l-én kelt levelében válaszolt Engelsnek és egyebek között azt írta, hogy a programtervezet megítélésében „teljesen egyetért” vele és hogy Liebknechtnek szemére vetette engedékenységét. (Bebel emlékiratai német kiadása, II. köt. 334. old.). De ha a kezünkbe vesszük Bebel „Céljaink” című brossúráját, abban teljesen helytelen fejtegetéseket találunk az államról.

 „Az államot osztályuralmon alapuló államból népállammá kell átalakítani.” („Unsére Ziele”, l886. évi német kiadás, l4. old.)

Ez olvasható Bebel brossúrájának 9-ik (kilencedik!) kiadásában! Nem csoda, hogy az államról oly csökönyösen ismételt opportunista elmélkedéseket a német szociáldemokrácia magába szívta, különösen, amikor Engels forradalmi magyarázatait véka alá rejtették, és az életkörülmények hosszú időre „elszoktatták” az embereket a forradalomtól. 

ÁLLAM ÉS FORRADALOM  

IV.2.  POLÉMIA AZ ANARCHISTÁKKAL

Ez a vita l873-ban folyt le. Marx és Engels a proudhonisták, az „autonomisták” vagy „tekintélyellenzők” ellen egy olasz szocialista évkönyvbe cikkeket írtak, amelyek csak l9l3-ban jelentek meg német fordításban, a „Neue Zeit”-ben.

„...Ha a munkásosztály politikai harca — írta Marx, az anarchistákon és politikaellenes állásfoglalásukon gúnyolódva — forradalmi formákat ölt, ha a munkások a burzsoázia diktatúrája helyébe saját forradalmi diktatúrájukat állítják, akkor ezzel az elvek megsértésének szörnyű bűnét követik el, mert abból a célból, hogy kielégítsék szánalmas, közönséges mindennapi szükségleteiket, hogy megtörjék a burzsoázia ellenállását, forradalmi és átmeneti formát adnak az államnak, ahelyett, hogy letennék a fegyvert és megszüntetnék az államot...” („Die Neue Zeit”, l9l3-l9l4. 32. évf. I. köt. 40. old.)

Marx tehát az államnak csakis ilyen „megszüntetése” ellen lépett fel, amikor az anarchistákat cáfolta! Egyáltalán nem az ellen, hogy az osztályok eltűnésével eltűnik majd az állam is, vagy hogy az osztályok megszűnésével megszűnik majd az állam is, hanem az ellen, hogy a munkások lemondjanak a fegyver használatáról, a szervezett erőszakról, vagyis az államról, amelynek arra kell szolgálnia, hogy „megtörje a burzsoázia ellenállását”.   

Marx — nehogy elferdítsék az anarchizmus ellen folytatott harcának igazi értelmet — külön hangsúlyozza a proletariátus számára szükséges állam „forradalmi és átmeneti formáját”. A proletariátusnak csak ideiglenesen van szüksége államra. Az állam megszüntetésének, mint célnak kérdésében egyáltalán nincsenek nézeteltéréseink az anarchistákkal. Azt állítjuk, hogy ennek a célnak az elérésére az államhatalom fegyvereinek, eszközeinek, módszereinek ideiglenes felhasználása a kizsákmányolók ellen éppoly elkerülhetetlenül szükséges, mint ahogy az elnyomott osztály ideiglenes diktatúrája szükséges az osztályok megszüntetéséhez. Marx az anarchistákkal szemben a legélesebb és legvilágosabb kérdésfeltevést választja: ha a munkások lerázzák a tőkések igáját, kötelesek „letenni a fegyvert”, vagy pedig fel kell azt használniuk a tőkések ellen, arra, hogy ellenállásukat megtörjék? Márpedig ha az egyik osztály rendszeresen fegyvert használ a másik ellen, mi ez, ha nem az állam „átmeneti formája”?

Minden szociáldemokrata kérdezze meg önmagától: vajon így tette-e fel az állam kérdését az anarchistákkal folytatott polémiában? Vajon a II. Internacionálé hivatalos szocialista pártjainak óriási többsége így tette-e fel a kérdést?

Engels ezeket a gondolatokat még sokkal részletesebben és népszerűbben fejti ki. Mindenekelőtt kigúnyolja a proudhonisták zavaros gondolkodását, akik „tekintélyellenzőknek” nevezték magukat, vagyis elleneztek minden tekintélyt, minden alárendeltséget, minden hatalmat. Vegyünk egy gyárat, vasutat, hajót a nyílt tengerén — mondja Engels —, vajon nem világos-e, hogy bizonyos alárendeltség, vagyis bizonyos tekintély vagy hatalom nélkül lehetetlen volna akármelyik ilyen bonyolult technikai üzem működése, amely gépek alkalmazásán és sok személy tervszerű együttműködésen alapul?

„...Ha efféle érveket szegeztem szembe a legdühösebb tekintélyellenzőkkel — írja Engels —, mindig csak a következőket tudták válaszolni: »Ó, ez igaz, de itt nem tekintélyről van szó, amellyel a meghatalmazottaknak adózunk, hanem megbízásról!« Ezek az urak azt hiszik, hogy megváltoztathatnak egy dolgot azzal, ha a nevét megváltoztatják”.

Miután Engels így megmutatta, hogy a tekintély és az autonómia — viszonylagos fogalmak, hogy alkalmazásuk területe a társadalmi fejlődés különböző szakaszaiban változik, és hogy képtelenség őket abszolút érvényűeknek tekinteni, s miután hozzáfűzte még, hogy a gépek és a nagyüzem alkalmazásának területe mindjobban szélesedik, áttér a tekintélyről szóló általános fejtegetésről az állam kérdésére.

„Ha az önrendelkezés hívei – írja, beérnék azzal a kijelentéssel, hogy a jövő társadalmi szervezetében a tekintélynek csakis azok között a határok között van helye, amelyeket a termelési feltételek elkerülhetetlenül megszabnak, akkor egyetértésre juthatnánk; de ők vakok minden olyan ténnyel szemben, amely a dolgot szükségessé teszi, és a szó ellen kelnek ki.

Miért nem szorítkoznak a tekintély ellenzői arra, hogy a politikai tekintély, az állam ellen mennydörögjenek? Minden szocialista egyetért abban, hogy a politikai állam és vele a politikai tekintély az eljövendő szociális forradalom következtében el fog tűnni; azaz a közösségi funkciók elvesztik politikai jellegüket és a társadalom igazi érdekein őrködő, egyszerű igazgatási funkciókká változnak. A tekintély ellenzői azonban azt követelik, hogy egy csapással töröljék el a politikai tekintélyállamot, még mielőtt megszüntetnék azokat a társadalmi feltételeket, amelyek létrehozták. Azt követelik, hogy a szociális forradalom első cselekedete a tekintély eltörlése legyen.

Láttak ezek az emberek valaha is forradalmat? A forradalom minden bizonnyal a legtekintélyesebb dolog a világon, olyan cselekedet, amellyel a lakosság egyik része puskák, szuronyok és ágyúk — tehát igen tekintélyt parancsoló eszközök — segítségével rákényszeríti akaratát a másik részre; s a győztes pártnak — ha nem akarja elveszíteni, amit kivívott — uralmat annak a félelemnek a segítségével kell fenntartania, amelyet fegyverei a reakciósokban keltenek. Ha a Párizsi Kommün nem támaszkodott volna a burzsoáziával szemben a felfegyverzett nép tekintélyére, vajon tarthatta volna-e magát csak egy napig is? Nem az ellenkezőjét vethetjük-e szemére, hogy ti. nem eléggé élt ezzel a tekintéllyel? Tehát vagy-vagy: a tekintély ellenzői vagy maguk sem tudják, mit beszélnek, s ebben az esetben csak zavart keltenek; vagy tudják, s ebben az esetben árulói a proletariátus mozgalmának. De mindkét esetben csak a reakciót szolgálják.” (39. old.)

Ebben a fejtegetésben Engels olyan kérdéseket érint, amelyeket akkor kell majd megvizsgálnunk, amikor azt a kérdést fogjuk tárgyalni, hogy mi a politika és gazdaság kölcsönös viszonya az állam elhalása során (ennek a kérdésnek fogjuk szentelni a következő fejezetet). Ilyen kérdések: a társadalmi funkcióknak politikai funkciókból egyszerű adminisztratív funkciókká válása és a „politikai állam” kérdése. Ez az utóbbi kifejezés, amely különösen alkalmas arra, hogy félreértéseket keltsen, az állam elhalásának folyamatára utal: az elhaló állam elhalásának bizonyos fokán már nem-politikai államnak nevezhető.

Engelsnek ebben a fejtegetésében a legfigyelemreméltóbb megint az, hogy miképpen veti fel a kérdést az anarchisták ellen. A szociáldemokraták, akik Engels tanítványainak vallják magukat, l873 óta milliószor vitatkoztak már az anarchistákkal, de éppen nem úgy, ahogyan marxistáknak lehet és kell vitatkozniuk. Az állam eltörlésének anarchista elképzelése zavaros és nem forradalmi — így vetette fel Engels a kérdést. Az anarchisták éppen a forradalmat nem akarják meglátni, a forradalmat a maga keletkezésében és fejlődésében, az erőszakkal, a tekintéllyel, a hatalommal, az állammal kapcsolatos különleges feladataival.   

Az anarchizmus szokásos kritikája úgy, ahogy azt a mai szociáldemokraták gyakorolják, a legtisztább kispolgári banalitássá sekélyesedett: „mi elismerjük az államot, az anarchisták pedig nem!” Világos, hogy az ilyenfajta banalitástól megundorodik minden valamennyire is gondolkodó és forradalmi érzésű munkás. Engels egészen mást mond: minden szocialista elismeri — hangsúlyozza –, hogy a szocialista forradalom következtében az állam el fog tűnni. Azután pedig konkrétan teszi fel a forradalom kérdését, éppen azt a kérdést, amelyet a szociáldemokraták opportunizmusból rendszerint megkerülnek és amelynek „kidolgozását”  úgyszólván kizárólag az anarchistáknak engedik át. És amikor Engels ezt a kérdést felteszi, szarván ragadja a bikát; nem kellett volna-e a Kommünnek jobban kihasználnia az állam, vagyis a felfegyverzett, uralkodó osztállyá szervezett proletariátus forradalmi hatalmát?

 Az uralkodó hivatalos szociáldemokrácia azt a kérdést, hogy melyek a proletariátus konkrét feladatai a forradalomban, rendszerint vagy a filiszter gúnyos mosolyával, vagy pedig, a legjobb esetben, azzal a kitérő szofisztikus fordulattal szokta elintézni, hogy „majd meglátjuk”. Így aztán az anarchistáknak joguk volt az ilyen demokráciával szemben azt mondani, hogy elárulja a munkások forradalmi nevelésének feladata. Engels a legutóbbi proletárforradalom tapasztalatait éppen annak a legkonkrétabb tanulmányozására használja fel, hogy a proletariátusnak mit és hogyan kell cselekednie a bankokkal kapcsolatban és az állammal kapcsolatban. 

ÁLLAM ÉS FORRADALOM  

IV.  FEJEZET - FOLYTATÁS. ENGELS KIEGÉSZĺTŐ MAGYARÁZATAI 

Marx megadta az alapot annak a kérdésnek megítéléséhez, hogy mi a Kommün jelentősége. Engels ismételten visszatért erre a tárgyra, magyarázta Marx elemzését és következtetéseit, s helyenként  olyan erővel és olyan szemléltetően világította meg a kérdés más oldalait, hogy ezekkel a magyarázatokkal külön kell foglalkoznunk.

l. „A LAKÁSKÉRDÉSHEZ”

Engels a lakáskérdéssel foglalkozó művében (l872) már értékesíti a Kommün tapasztalatait és ismételten rátér a forradalomnak az állammal kapcsolatos feladataira. Érdekes, hogy ennél a konkrét témánál szemléletesen megmutatkoznak egyrészt a proletárállam és a mai állam hasonló vonásai, azok a vonások, amelyek megengedik, hogy mindkét esetben államról beszéljünk, másrészt a megkülönböztető vonások, vagyis az átmenet az állam megszüntetésére.

„Hogyan kell hát megoldani a lakáskérdést? A mai társadalomban ugyanúgy oldják meg, mint minden más társadalmi kérdést: a kereslet és kínálat fokozatos gazdasági kiegyenlítődése útján, ez pedig olyan megoldás, amely magát a kérdést mindig újra termeli, szóval nem megoldás. Hogy a szociális forradalom hogyan oldaná még ezt a kérdést, az nemcsak a mindenkori körülményektől függ, hanem sokkal messzebbmenő kérdésekkel is összefügg, amelyek közül egyik leglényegesebb a város és a falu közötti ellentét megszüntetése. Minthogy nem az a feladatunk, hogy a jövő társadalom berendezésére utópikus rendszereket dolgozzunk ki, egészen céltalan lenne a kérdésnek ezzel a részével foglalkoznunk. Annyi azonban bizonyos, hogy a nagy városokban már most elég lakóház van ahhoz, hogy ezek ésszerű felhasználásával azonnal segíthessünk minden valódi »lakásínségen«. Ez természetesen csak a mai tulajdonosok kisajátítása útján valósítható meg, illetőleg oly módon, hogy házaikba hajléktalan vagy eddig szerfölött összezsúfoltan lakó munkásokat költöztetünk be, s mihelyt a proletariátus meghódította a politikai hatalmat, ilyen közérdekű rendszabály éppoly könnyen lesz végrehajtható, mint amilyen könnyen hajtja végre a mai állam a kisajátítás és beszállásolás egyéb fajtáit” (l887-es német kiadás, 22. old.)

Engels itt nem tárgyalja az államhatalom formájának megváltozását, hanem csak tevékenységének tartalmát vizsgálja. Lakáskisajátítások és lefoglalások a mai állam rendelkezésére is történnek. A proletárállam, formai szempontból nézve, szintén „elrendeli” majd a lakások lefoglalását és a házak kisajátítását. De világos, hogy a régi végrehajtó apparátus, a burzsoáziával egybeforrott hivatalnoksereg, a proletárállam rendelkezéseinek végrehajtására egyszerűen alkalmatlan lenne.

„...meg kell állapítanunk, hogy az összes munkaeszközök »tényleges birtokbavétele«, az, hogy a dolgozó nép az egész ipart birtokába vegye, szöges ellentéte a proudhoni »megváltásnak«. Az utóbbinál az egyes munkás lesz a tulajdonosa a lakásnak, a parasztbirtoknak, a munkaeszközöknek; az előbbinél a »dolgozó nép« közös tulajdonosa marad a házaknak, gyáraknak és munkaeszközöknek, s ezek használatát, legalábbis egy átmeneti időben, aligha fogja a költségek megtérítése nélkül egyeseknek vagy társaságoknak átengedni. Ugyanúgy, ahogy a földtulajdon megszüntetése sem a földjáradék megszüntetését jelenti, hanem — bár megváltozott formában — átruházását a társadalomra. Ha tehát az összes munkaeszközöket a dolgozó nép ténylegesen birtokába veszi, ez semmiképpen sem zárja ki a bérleti viszony fenntartását.” (68. old.)

Az ebben a fejtegetésben érintett kérdést, nevezetesen: az állam elhalása gazdasági alapjainak kérdését a következő fejezetben fogjuk vizsgálni. Engels rendkívül óvatosan fejezi ki magát, amikor arról beszél, hogy a proletárállam „aligha” ad majd ingyen lakást, „legalábbis egy átmeneti időben”. Az, hogy az egész nép birtokában levő lakásokat bérért engedik át egyes családoknak, feltételezi e lakbér beszedését, bizonyos ellenőrzést és a lakások elosztásának ilyen vagy olyan szabályozását. Mindez megköveteli az állam bizonyos formáját, de semmiképpen sem követel még külön katonai és bürokratikus apparátust, külön kiváltságos helyzetű hivatalos személyekkel. S az áttérés a dolgok olyan rendjére, amikor a lakásokat majd ingyen lehet átengedni, az állam teljes „elhalásával” kapcsolatos.

Ahol Engels arról beszél, hogy a blanquisták a Kommün után és a Kommün tapasztalatainak hatása alatt a marxizmus elvi álláspontjára tértek át, ezt az álláspontot mellesleg a következőképpen fogalmazza meg:

 „...a proletariátus politikai akciójának és diktatúrájának szükségszerűségéről mint az osztályoknak és velük együtt az államnak a megszüntetéséhez vezető átmenetről...”(55. old.)

A szőrszálhasogató kritika némely híve, vagy  a polgári „marxistafalók” talán ellentmondást fognak felfedezni az „állam megszüntetésének” elismerése és az olyan formula elvetése között,  mint amilyen az anarchistáké az „Anti-Dühring” fentebb idézett részében. Nem lenne meglepő, ha az opportunisták Engelst is az „anarchisták” közé sorolnák — mostanában mindjobban terjed a szociálsoviniszták között az a szokás, hogy az internacionalistákat anarchizmussal vádolják.  

A marxizmus mindig azt tanította, hogy az osztályok megszűnésével együtt bekövetkezik az állam megszűnése is. Az „Anti-Dühring”-nek az „állam elhalásáról” szóló közismert helye nem egyszerűen azzal vádolja az anarchistákat, hogy az állam megszüntetése mellett foglalnak állást, hanem azzal, hogy azt hirdetik, hogy az államot „máról holnapra” meg lehet szüntetni.  

Minthogy a most uralkodó „szociáldemokrata” doktrína teljesen meghamisította azt az álláspontot, amelyet a marxizmus az anarchizmussal szemben az állam megszüntetése kérdésében elfoglalt, különösen hasznos lesz, ha emlékeztetünk Marxnak és Engelsnek az anarchistákkal folytatott egyik polémiájára.  

ÁLLAM ÉS FORRADALOM  

III.5.  AZ ÁLLAM-ÉLŐSDI MEGSEMMISÍTÉSE

Már idéztük Marx erre vonatkozó szavait, most csak ki kell őket egészítenünk:

„ ...új történelmi alkotásoknak általában az a sorsuk — írta Marx —, hogy a társadalmi élet olyan régebbi, sőt kihalt formái megismétlődésének nézik őket, amelyekhez valamelyest hasonlítanak. Így ezt az új Kommünt, amely a modern államhatalmat megtöri (bricht = összetöri), ama középkori kommün hasonmásának nézték... kis államok szövetségének (Montesquieu, girondisták) ... a túlzott központosítás ellen folyó régi harc egyik szélsőséges formájának nézték...”

,, ...A kommünális alkotmány visszaadta volna a társadalmi közösségnek mindazt az erőt, amelyet addig a rajta élősködő és szabad mozgását béklyózó állam felemésztett. Ez az egyetlen aktus elegendő lett volna arra, hogy Franciaország újjászületését elindítsa...” 

„ ...a kommünális alkotmány valójában a falusi termelőket a kerületi székhelyek szellemi vezetése alá utalta, s ott a munkások személyében biztosította számukra érdekeik természetes képviselőit. — A Kommün puszta léte természetszerűleg magával hozta a helyi önkormányzatot, de többé már nem ellensúlyozásképpen az immár fölöslegessé tett államhatalommal szemben ...” 

 „Az államhatalom megsemmisítése”, amely „élősdi kinövés” volt, ennek „lenyesése”, „szétrombolása”; „immár feleslegessé vált az államhatalom” — ilyen kifejezéseket használt Marx az állammal kapcsolatban, amikor a Kommün tapasztalatait felmérte és elemezte.

Mindezt mintegy fél évszázaddal ezelőtt írta, és ma szinte ásatásokat kell végeznünk ahhoz, hogy a hamisítatlan marxizmust bevigyük a nagy tömegek tudatába. Azokat a következtetéseket, amelyeket Marx az általa végigélt utolsó nagy forradalmon végzett megfigyeléseiből levont, éppen akkor felejtették el, mikor a következő nagy proletárforradalmak ideje elérkezett.

 „ ....A sokféle értelmezés, melyet a Kommünnek adtak, és a sokféle érdek, mely a maga javát látta benne, mutatja, hogy minden ízében rugalmas politikai forma volt, ellentétben valamennyi előbbi, határozottan elnyomó kormányformával. Igazi titka a következő: lényegében a munkásosztály kormánya volt, annak a harcnak a terméke, amelyet a termelő osztály a kisajátító osztály ellen vívott, az a végre felfedezett politikai forma, amelyben a munka gazdasági felszabadítása lehetővé vált.”

„Ez utóbbi feltétel nélkül a kommünális alkotmány lehetetlenség és ámítás lett volna...”

 Az utópisták olyan politikai formák „felfedezésével” foglalkoztak, amelyekben a társadalom szocialista átalakulásának végbe kellene mennie. Az anarchisták a politikai formák kérdését egyáltalán nem méltatták figyelemre. A mai szociáldemokrácia opportunistái a demokratikus parlamenti állam burzsoá politikai formáit határnak fogadták el, amelyet átlépni nem lehet, és homlokukkal a földet verve imádták ezt a „mintaképet”, s anarchizmusnak nyilvánítottak minden olyan törekvést, amely e formák szétzúzására irányult.

Marx a szocializmus és a politikai harc egész történetéből arra az eredményre jutott, hogy az államnak el kell majd tűnnie, és hogy eltűnésének átmeneti formája (az államtól a nem-államba való átmenet) az „uralkodó osztállyá szervezett proletariátus” lesz. De arra, hogy felfedezze e jövő politikai formáit, Marx nem vállalkozott. Megelégedett a francia történelem pontos megfigyelésével, elemzésével és ama következtetéssel, amelyre az l85l. év vezetett: a burzsoá. államgépezet szétrombolása közeleg.

Es amikor a proletariátus forradalmi tömegmozgalma kirobbant, Marx, e mozgalom sikertelensége, rövid tartama és szembeszökő gyöngéi ellenére, elkezdte tanulmányozni, hogy milyen formákat tárt fel ez a mozgalom.

A Kommün — az a proletárforradalom által ,,végre felfedezett” forma, amelyben a munka gazdasági felszabadítása végbemehet.

A Kommün — a proletárforradalom első kísérlete arra, hogy összetörje a burzsoá államgépezetet, és az a „végre felfedezett” politikai forma, amellyel a szétzúzott formát lehet is, kell is helyettesíteni.

A további fejtegetés során meglátjuk, hogy az l905-ös és l9l7-es orosz forradalmak más körülmények között, más feltételek mellett folytatják a Kommün művét és igazolják Marx zseniális történelmi elemzését.

ÁLLAM ÉS FORRADALOM  

III.4.  A NEMZETI EGYSÉG MEGSZERVEZÉSE

„...A nemzeti szervezetre vonatkozó rövid vázlatban, amelynek kidolgozására a Kommünnek már nem volt ideje, világosan az áll, hogy még a legkisebb falucskának is a kommün legyen a politikai formája...” A kommünök választották volna a Párizsban székelő „Nemzeti Delegációt” is. 

 „...Azt a kevés, de fontos funkciót, ami még egy központi kormány számára fennmaradna, a Kommün nem akarta megszüntetni, amint szándékosan hamisan állították róla, hanem kommunális, tehát szigorúan felelős hivatalnokokra akarta bízni...”  

„...A nemzet egységét nem megtörni akarta, hanem ellenkezőleg, a kommunális alkotmány révén megszervezni és valósággá változtatni, annak az államhatalomnak a lerombolása révén, amely azt állította magáról, hogy megtestesítője a nemzeti – magától a nemzettől független és az afölött álló – egységnek, holott a nemzetnek élősdi kinövése volt csupán ...” „A régi kormányhatalom pusztán elnyomásra szolgáló szerveit le kellett metszeni, de annak jogos funkcióit, kiragadva egy olyan hatalom kezéből, amely addig igényt tartott arra, hogy a társadalom fölött álljon, vissza kellett adni a társadalom felelős megbízottainak.”

Hogy a mai szociáldemokrácia opportunistái mennyire nem értették — illetve talán helyesebb lenne azt mondani: nem akarták megérteni – Marxnak e fejtegetéseit, azt mindennél jobban mutatja a renegát Bernstein hérosztratoszi hírességű könyve: „A szocializmus előfeltételei és a szociáldemokrácia feladatai.” Éppen Marx idézett szavaira való utalással írta Bernstein azt, hogy ez a program „politikai tartalmának minden lényeges vonásában feltűnő hasonlatosságot mutat — Proudhon föderalizmusával... Bármennyire elütnek is egymástól Marx és a »kispolgár« Proudhon” (Bernstein a „kispolgár” szót idézőjelbe teszi, amelynek véleménye szerint ironikusnak kell lennie), „ezekben a pontokban gondolatmenetük a lehető legközelebb jár egymáshoz.” A községi önkormányzatok jelentősége — folytatja Bernstein — persze növekszik, de „kétségesnek tartom, hogy a demokrácia első feladata, a mai államok megszüntetése (Auflosung, szó szerint feloszlatás, feloldás) és szervezetük teljes megváltoztatása (Umwandlung, átváltoztatás), miként azt Marx és Proudhon képzelik (a nemzetgyűlés megalakítása tartományi, illetve kerületi gyűlések küldötteiből, amelyeket viszont a kommünök küldötteiből kellene alakítani), úgyhogy tehát a nemzeti képviseletek eddigi formája eltűnne.” (Bernstein. „A szocializmus előfeltételei.” l899-es német kiadás, l34. és l36. old.)

Ez már valósággal szörnyűséges: Marxnak az élősdi-államhatalom megsemmisítésére” vonatkozó nézeteit egy kalap alá veszi Proudhon föderalizmusával! Mindez azonban nem véletlen, mert hiszen az opportunistának eszébe sem jut, hogy Marx itt egyáltalán nem a centralizmussal szembeállított föderalizmusról beszél, hanem a minden burzsoá országban fennálló régi burzsoá államgépezet összetöréséről.

Az opportunistának csak az jut az eszébe, amit maga körül, a kisburzsoá nyárspolgáriság és a „reformista” tespedés környezetében lát, vagyis csak a „községi önkormányzatok”! Az opportunista már leszokott arról, hogy a proletariátus forradalmára még csak gondoljon is.

Ez nevetséges. De jellemző, hogy erre a pontra vonatkozólag nem szálltak vitába Bernsteinnel. Sokan cáfolták Bernsteint — különösen Plehanov az orosz irodalomban, Kautsky az európaiban, de sem az egyik, sem a másik nem beszélt arról, hogy Bernstein itt elferdítette Marxot.

Az opportunista annyira leszokott arról, hogy forradalmi módon gondolkodjék és a forradalomról elmélkedjék, hogy „föderalizmust” varr Marx nyakába és összetéveszti őt az anarchizmus megalapítójával, Proudhonnal. Kautsky és Plehanov pedig, akik ortodox marxistáknak szeretnének látszani és a forradalmi marxizmus tanítását akarják védeni, hallgatnak erről! Itt van az egyik gyökere annak, hogy a marxizmus és az anarchizmus közti különbségre vonatkozó nézeteket teljesen elsekélyesítik, ami egyaránt jellemző a kautskystákra és az opportunistákra, és amiről még kell majd beszélnünk.

Marxnak a Kommün tapasztalatairól szóló idézett fejtegetéseiben nyoma sincs a föderalizmusnak. Marx éppen abban egyezik még Proudhonnal, amit az opportunista Bernstein nem lát meg. Marx éppen abban tér el Proudhontól, amiben Bernstein hasonlóságot lát.

Marx abban egyezik meg Proudhonnal, hogy mind a ketten a mai államgépezet „szétzúzása” mellett foglalnak állást. A marxizmusnak ezt a megegyezését az anarchizmussal (mind Proudhonnal, mind Bakunyinnal) sem az opportunisták, sem a kautskysták nem akarják meglátni, mert ezen a ponton letértek a marxizmusról.

Marx éppen a föderalizmus kérdésében tér el Proudhontól is, Bakunyintól is (hogy a proletariátus diktatúrájáról ne is beszéljünk). A föderalizmus elvileg következik az anarchizmus kispolgári nézeteiből. Marx centralista. És itt idézett fejtegetésében semmiben sem tér el a centralizmustól. Csak olyan emberek tarthatják a burzsoá gépezet megsemmisítését a centralizmus megsemmisítésének, akik telve vannak az államba vetett kispolgári „babonás hittel”!

Nos, és ha a proletariátus meg a szegényparasztság kezébe veszi az államhatalmat, ha teljesen szabadon kommünönként megszervezkednek és valamennyi kommün működését egyesítik arra, hogy közös csapásokat mérjenek a tőkére, hogy leverjék a kapitalisták ellenállását, hogy az egész nemzet, az egész társadalom tulajdonába adják át a magántulajdonban levő vasutakat, gyárakat, földeket stb., ez talán nem lesz centralizmus? Nem a legkövetkezetesebb demokratikus centralizmus lesz-e ez? Mégpedig proletár centralizmus?  

Bernsteinnek egyszerűen nem fér a fejébe, hogy önkéntes centralizmus is lehetséges, hogy a kommünök önkéntesen nemzetté egyesülhetnek, hogy a proletár kommünök önként egybeolvadhatnak a burzsoá uralom és a burzsoá államgépezet szétrombolásának művében. Bernstein, mint minden filiszter, olyasvalaminek képzeli a centralizmust, ami csakis felülről jöhet, amit csakis a hivatalnoksereg és a hadsereg erőszakolhat ki és biztosíthat.

Marx, mintha csak előre látta volna nézetei meghamisításának lehetőségét, külön hangsúlyozza, hogy tudatos hamisítás az a Kommün ellen felhozott vád, hogy a Kommün meg akarta bontani a nemzet egységét és el akarta törölni a központi hatalmat. Marx szándékosan használja a „nemzeti egység megszervezése” kifejezést, hogy így az öntudatos, demokratikus, proletár centralizmust szembeállítsa a polgárival, a katonaival, a bürokratikussal.

De ... a süketnél is rosszabb az, aki nem akar hallani. A mai szociáldemokrácia opportunistái pedig hallani sem akarnak az államhatalom megsemmisítéséről, az élősdi lenyeséséről.

ÁLLAM ÉS FORRADALOM  

III.3. A PARLAMENTARIZMUS MEGSEMMISÍTÉSE

„ ...A Kommünnek – írta Marx — nem parlamentáris, hanem dolgozó testületnek kellett lennie, amely végrehajtó és egyszersmind törvényhozó hatalom is...”

„ ...Az általános választójognak, mely addig három- vagy hatévenként arról döntött, hogy az uralkodó osztály melyik tagja képviselje és nyomja el (ver- und zertreten) a népet a parlamentben, most magát a kommünökbe szervezett népet kellett szolgálnia, éppúgy, ahogyan az egyéni választójog minden más munkáltatónak arra szolgál, hogy üzleti ügyeiben a munkásokat és a felügyelőket és a könyvelőket kiválassza.”

A parlamentarizmusnak ez az l87l-ből származó figyelemre méltó kritikája ma, a szociálsovinizmus és opportunizmus uralma következtében, szintén a marxizmus „elfelejtett szavai” közé tartozik. Napjainkban a miniszterek és a hivatásos parlamenti képviselők a proletariátus árulói és a „praktikus” szocialisták a parlamentarizmus bírálatát teljesen átengedték az anarchistáknak, és ezen a csodálatosan ésszerű alapon a parlamentarizmus minden bírálatát „anarchizmusnak” nyilvánították!! Nem csoda, hogy az „élenjáró parlamentáris országok proletariátusa undorodott az olyan „szocialisták” láttán, mint a Scheidemannok, Davidok, Legienek, Sembat-k, Renaudelek, Hendersonok, Vanderveldék, Stauningok, Brantingok, Bissolatik és társaik, és mind nagyobb vonzalommal fordult az anarcho-színdikalizmus felé, noha ez édestestvére volt az opportunizmusnak.

Ámde Marx számára a forradalmi dialektika sohasem volt az az üres divatszólam, az a játékkereplő, amivé Plehanov, Kautsky és mások tették. Marx tudott könyörtelenül szakítani az anarchizmussal — mert az nem értette meg, hogy még a burzsoá parlamentarizmus „istállóját” is ki kell használni, főként, amikor nyilvánvalóan nincs forradalmi helyzet —, de egyben a parlamentarizmusnak valóban forradalmi-proletár bírálatát tudta adni.

Néhány esztendőnként egyszer eldönteni, hogy a parlamentben az uralkodó osztálynak melyik tagja fogja a népet elnyomni és eltiporni — ez a burzsoá parlamentarizmus valódi lényege, nemcsak a parlamentáris alkotmányos monarchiákban, hanem a legdemokratikusabb köztársaságokban is.

De ha felvetjük az állam kérdését, ha a parlamentarizmust, mint az állam egyik intézményét abból a szempontból vizsgáljuk, hogy melyek a proletariátus feladatai ezen a téren, akkor hol a kivezető út a parlamentarizmusból? Hogyan lehet nélküle meglenni?

Újra meg újra azt kell mondanunk: Marxnak a Kommün tanulmányozásán alapuló tanításai annyira feledésbe merültek, hogy a mai „szociáldemokrata” (értsd: a szocializmus mai árulója) a parlamentarizmusnak más, mint anarchista vagy reakciós bírálatát egyszerűen meg sem érti.

A parlamentarizmusból való kivezető utat természetesen nem a képviseleti testületek és a választás megsemmisítésében kell keresni, hanem abban, hogy a képviseleti testületek kupaktanácsokból „dolgozó” testületekké változzanak. „A Kommünnek nem parlamentáris, hanem dolgozó testületnek kellett lennie, amely egyszersmind végrehajtó és törvényhozó hatalom is.”

„Nem parlamentáris, hanem dolgozó” testület – ezzel Marx igazán elevenére tapint a mai parlamenti politikusoknak és a szociáldemokrácia parlamenti „ölebeinek”! Nézzük csak meg bármely parlamenti országot, Amerikától Svájcig, Franciaországtól Angliáig, Norvégiáig stb.; az igazi „állami” munkát a színfalak mögött végzik, és a különböző minisztériumok, irodák és vezérkarok intézik. A parlamentben csak fecsegnek azzal a határozott céllal, hogy az „egyszerű népet” becsapják. Ez annyira igaz, hogy még az Orosz Köztársaságban is, ebben a burzsoá-demokratikus köztársaságban, mielőtt még sikerült volna igazi parlamentet megteremteni, máris megmutatkoztak a parlamentarizmusnak ezek a bűnei. A rothadt nyárspolgáriság olyan hőseinek, mint a Szkobelevek és Ceretelik, Csernovok és Avkszentyevek, sikerült a szovjeteket a leggyalázatosabb burzsoá-parlamentarizmus mintájára elcsúfítani, és semmittevő kupaktanácsokká változtatni. A szovjetekben a „szocialista” miniszter urak a hiszékeny muzsikocskákat frázisokkal és határozati javaslatokkal bolondítják. A kormányban szakadatlanul lejtik a francia négyest, egyrészt azért, hogy sorjában minél több eszert és menseviket juttassanak jövedelmező és tisztes állások „húsosfazekához”, másrészt azért, hogy „lekössék a nép figyelmét”. Az irodákban és vezérkarokban pedig „végzik” az „állami” munkát!

A „Gyelo Naroda”, a „szociálforradalmárok” kormányzó pártjának lapja, nemrégen vezércikkben ismerte be — az olyan „jó társaságból” való emberek példátlan nyíltságával, amelyben „mindenki” politikai prostitúcióval foglalkozik-,  hogy még azokban a minisztériumokban is, amelyek élén (tisztesség ne essék szólván) ,szocialisták” állnak, lényegében az egész hivatalnoki apparátus a régi maradt, a régi módon működik tovább, és a forradalmi kezdeményezéseket teljesen „szabadon” szabotálja! De még ha nem állana is rendelkezésünkre ez a beismerés, nem elég bizonyíték-e erre az eszerek és mensevikek kormányban való részvételének tényleges története? Jellemző itt csak az, hogy a kadetokkal egy kormányban ülő Csernov, Ruszanov, Zenzinov urak és a „Gyelo Naroda” többi szerkesztője annyira elvesztettek minden szégyenérzetet, hogy nem átallnak nyilvánosan, pirulás nélkül, mint valami csekélységről beszélni arról, hogy „nálunk” a minisztériumokban minden a régiben maradt!! Forradalmi-demokratikus frázisok a falusi Jánosok félrevezetésére, és bürokratikus huzavona a kapitalisták „kielégítésére” — ez a lényege a „becsületes” koalíciónak.

A polgári társadalom megvásárolható és rothadt parlamentarizmusát a Kommün olyan intézményekkel helyettesíti, amelyekben a szabad állásfoglalás és tanácskozás joga nem fajul csalássá, mert a képviselők maguk is kötelesek dolgozni, törvényeiket önmaguknak kell végrehajtaniuk, önmaguk ellenőrzik, hogyan festenek ezek a törvények az életben, és közvetlen felelősséggel tartoznak választóiknak. A képviseleti intézmények megmaradnak, de nem marad meg a parlamentarizmus, mint külön rendszer, mint a törvényhozó és végrehajtó tevékenység különválasztása, mint a képviselők kiváltságos helyzete. Képviseleti intézmények nélkül nem képzelhetjük el a demokráciát, még a proletárdemokráciát sem, de parlamentarizmus nélkül elképzelhetjük és el is kell képzelnünk, hacsak a polgári társadalom bírálata nem üres szó számunkra, ha a burzsoázia uralmának megdöntésére irányuló törekvésünk komoly és őszinte törekvés, és nem „választási” frázis a munkások szavazatainak megnyerésére, mint a mensevikeknél meg az eszereknél, mint a Scheidemannoknál és Legieneknél, a Sembat-knál és Vanderveldéknél.

Rendkívül tanulságos, hogy Marx, amikor annak a hivatalnokseregnek a tevékenységéről beszél, amelyre a Kommünnek is, a proletárdemokráciának is szüksége van, hasonlatképpen „minden más munkáltató” alkalmazottaira utal, vagyis közönséges kapitalista vállalatra „munkásokkal, felügyelőkkel és könyvelőkkel”.

Marxnál nyoma sincs utópizmusnak abban az értelemben, hogy kiagyalja vagy megálmodja az „új” társadalmat. Nem, ő természeti folyamatként tanulmányozza az új társadalomnak a régiből való megszületését, az utóbbiból az előzőhöz vezető átmeneti formákat. A proletár tömegmozgalom tényleges tapasztalatait veszi alapul és belőlük igyekszik levonni a gyakorlati tanulságokat. „Tanul” a Kommüntől, mint ahogyan egyetlenegy nagy forradalmi gondolkodó sem átallott tanulni az elnyomott osztály nagy mozgalmainak tapasztalataiból, s sohasem tartott vaskalapos „erkölcsprédikációkat” (mint Plehanov: „nem kellett volna fegyvert fogni”, vagy Cereteli: „az osztálynak önmagát kell korlátoznia”).

Arról, hogy a hivatalnoksereget egyszerre, mindenütt és végleg megszüntessék, nem lehet szó. Ez utópia. De a régi hivatalnokgépezetet egy csapásra összetörni és ugyanakkor azonnal megkezdeni olyan új gépezet építését, amely módot ad arra, hogy fokozatosan megszüntessünk mindenféle hivatalnoksereget, ez nem utópia, ez a Kommün tapasztalata, ez a forradalmi proletariátus közvetlen, soron levő feladata.

A kapitalizmus leegyszerűsíti az „állami” igazgatás funkcióit, lehetővé teszi a „főnökösködés” kiküszöbölését és az egész államigazgatás lecsökkentését a proletariátus (mint uralkodó osztály) olyan szervezetére, amely az egész társadalom nevében alkalmaz „munkásokat, felügyelőket és könyvelőket”.

Nem vagyunk utópisták. Nem „álmodozunk” arról, hogy miképp lehetne egyszerre minden igazgatás, minden alárendeltség nélkül meglenni; ezeknek az anarchista álmodozásoknak, amelyek a proletárdiktatúra feladatainak meg nem értésén alapulnak, semmi közük sincs a marxizmushoz és valójában csupán azt a célt szolgálják, hogy elodázzák a szocialista forradalmat addig, míg az emberek mások nem lesznek. Nem, mi a szocialista forradalmat olyan emberekkel akarjuk, amilyenek ma vannak, akik alárendeltség és ellenőrzés, „felügyelők és könyvelők” nélkül nem tudnak meglenni.

De csak az összes kizsákmányoltak és dolgozók felfegyverzett élcsapatának, a proletariátusnak rendeljük alá magunkat. Azonnal, máról holnapra még lehet és meg is kell kezdeni az állami hivatalnokok sajátos „főnökösködésének” felváltását a „felügyelők és könyvelők” egyszerű funkcióival, amelyeket a városi lakosok, fejlődésük mai színvonalán általában már feltétlenül el tudnak végezni, és amelyek „munkásmunkabérért” feltétlenül elvégezhetők.

Szervezzük meg mi magunk, munkások, a nagyüzemet, kiindulva abból, amit a kapitalizmus már megteremtett, támaszkodjunk saját munkás tapasztalatainkra és szervezzük meg a felfegyverzett munkások államhatalma által támogatott legszigorúbb vasfegyelmet, tegyük az államhivatalnokokat megbízásaink egyszerű végrehajtóivá, felelős, mindenkor leváltható és szerény fizetésű „felügyelőkké és könyvelőkké” (természetesen a minden rendű és rangú műszaki személyzettel együtt) — ez a mi proletár feladatunk, ezzel lehet, ezzel kell megkezdeni a proletárforradalom végrehajtását. Ez a kezdet, a nagyüzem alapján, magától elvezet mindenféle hivatalnoksereg fokozatos „elhalásához” és egy olyan rend — a bérrabszolgaságtól teljesen elütő idézőjel nélküli rend — létrejöttéhez, amelyben sorban mindenki elvégzi a felügyelet és a számadás mindjobban leegyszerűsödő funkcióit, azután ezek szokássá válnak, és végül egy külön emberréteg külön funkcióiként még fognak szűnni.

A múlt század hetvenes éveinek egy szellemes német szociáldemokratája a postát nevezte a szocialista gazdálkodás mintaképének. Ez nagyon igaz. A posta ma egy államkapitalista monopólium mintájára szervezett gazdaság. Az imperializmus fokról fokra minden trösztöt ilyen típusú szervezette változtat. A munkával agyonterhelt és éhező „egyszerű” dolgozók felett mindenütt ott terpeszkedik ugyanaz a burzsoá bürokrácia. A társadalmi gazdálkodás mechanizmusa azonban itt már ki van építve. Ha megdöntöttük a kapitalistákat, ha a felfegyverzett munkások vasöklével letörtük a kizsákmányolók ellenállását, szétzúztuk a mai állam bürokrata gépezetét — előttünk áll az „élősdítől” megszabadított, tökéletes technikával felszerelt gépezet, amelyet maguk az egyesült munkások egészen jól működésbe tudnak hozni úgy, hogy technikusokat, felügyelőket és könyvelőket alkalmaznak, mindnyájuk munkáját úgy fizetik, mint általában valamennyi „állami” hivatalnokét munkás- munkabérrel. Ez konkrét, gyakorlati, minden trösztben azonnal megvalósítható feladat, amely megszabadítja a dolgozókat a kizsákmányolástól és számba veszi azokat a tapasztalatokat, melyek felhalmozását a Kommün a gyakorlatban (főleg az államépítés terén) már megkezdte.   

Az egész népgazdaságot át kell szerveznünk a posta mintájára, mégpedig úgy, hogy a technikusok, felügyelők, könyvelők és általában az összes hivatalos személyek a „munkás-munkabérnél” magasabb fizetést ne kapjanak és a felfegyverzett proletariátus ellenőrzése és vezetése alatt álljanak — ez a mi legközelebbi célunk. Ilyen az az állam, ilyen az államnak az a gazdasági alapja, amelyre nekünk szükségünk van. Ezt érjük majd el a parlamentarizmus megsemmisítése és a képviseleti intézmények megtartása révén, ez menti majd még a dolgozó osztályokat attól, hogy a burzsoázia ezeket az intézményeket prostituálhassa.

 ÁLLAM ÉS FORRADALOM  

III.2.  MIVEL KELL HELYETTESÍTENI AZ ÖSSZETÖRT ÁLLAMGÉPEZETET?

Erre a kérdésre Marx l847-ben a „Kommunista Kiáltvány”-ban még egészen elvont feleletet adott, helyesebben olyat, amely rámutat ugyan a feladatokra, de nem megoldásuk eszközeire. A „Kommunista Kiáltvány” felelete az volt, hogy az államgépezetet a „proletariátus uralkodó osztállyá szervezésével”, a „demokrácia kivívásával” kell helyettesíteni.  

Marx nem bocsátkozott utópiákba és a tömegmozgalom tapasztalataitól várt feleletet arra a kérdésre, hogy milyen konkrét formákat fog ölteni a proletariátusnak mint uralkodó osztálynak ez a szervezete, és hogyan kapcsolódik majd össze ez a szervezet a „demokrácia” legteljesebb és legkövetkezetesebb „kivívásával”.

A Kommün tapasztalatait, bármilyen csekélyek voltak is, Marx a „Polgárháború Franciaországban” című művében a legfigyelmesebb elemzésnek veti alá. Ennek a műnek legfontosabb részeit az alábbiakban idézzük: A XIX. században kifejlődött a középkorből származó „központosított államhatalom, mindenütt jelenlevei szerveivel — az állandó hadsereggel, a rendőrséggel, a bürokráciával, a papsággal és a bírói karral”. A tőke és a munka közötti osztályellentét fejlődésével „az államhatalom mindinkább a munkásosztály elnyomására szervezett közhatalomnak, az osztályuralom gépezetének a jellegét öltötte  magára. Minden forradalom után, amely az osztályharc haladó fázisát jelzi, egyre élesebben domborodik ki az államhatalom merőben elnyomó jellege.” Az l848-l849-es forradalom után az államhatalom „a tőke nemzeti fegyverévé” válik „a munka ellen”. A második császárság még jobban megszilárdítja ezt az állapotot.

„A császárságnak egyenes ellentéte volt a Kommün.” „A Kommün határozott formája volt” „egy olyan köztársaságnak, amely nemcsak az osztályuralom monarchikus formáját, hanem magát az osztályuralmat is kiküszöbölné...”

Miben állott a proletár szocialista köztársaságnak e „határozott” formája? Milyen volt az állam, melynek kialakítását a Kommün megkezdte?

„... A Kommün első rendelete ... az állandó hadseregnek a megszüntetése és a felfegyverzett néppel való helyettesítése volt ... ”  

Ez a követelés ma megvan minden párt programjában, amely szocialistának akarja nevezni magát. De hogy mennyit érnek programjaik, azt a legvilágosabban eszerjeink és mensevikjeink viselkedéséből láthatjuk, akik éppen a február 27-i forradalom után lemondtak ennek a követelésnek gyakorlati valóra váltásáról !

„...A Kommün általános választójog alapján Párizs különböző kerületeiben megválasztott felelős és bármikor elmozdítható városi tanácsnokokból alakult. Többségük természetszerűleg munkásokból vagy a munkásosztály elismert képviselőiből állott..”

„A rendőrséget, amely eddig a központi kormány eszköze volt, azonnal megfosztották minden politikai jellegétől, és a Kommün felelős és bármikor elmozdítható szervévé változtatták ... Ugyanígy a közigazgatás valamennyi többi ágának hivatalnokait is... A Kommün tagjaitól kezdve lefelé mindenkinek munkás-munkabérért kellett ellátnia a közszolgálatot. A magas állami méltóságok szerzett jogai és reprezentációs költségei eltűntek ezekkel a magas méltóságokkal együtt . Mihelyt az állandó hadsereget és a rendőrséget, a régi kormányzat fizikai erejének alkotóelemeit eltávolította, a Kommün azonnal hozzálátott, hogy az elnyomás szellemi erejet, a »papi hatalmat« megtörje. A bírósági tisztviselőket megfosztották látszatfüggetlenségüktől, választottak, felelősek és elmozdíthatók lettek...”

A Kommün tehát az összetört államgépezetet látszólag „csak” teljesebb demokráciával helyettesítette: megszüntette az állandó hadsereget, választhatóvá, és elmozdíthatóvá tett minden hivatalos személyt. A valóságban azonban ez a „csak” bizonyos fajtájú intézményeknek elvileg másfajta intézményekkel való gigantikus arányú felváltását jelenti. Éppen itt figyelhetjük meg egyik esetét „a mennyiség minőségbe való átcsapásának”: a demokrácia, amelyet az elképzelhető legnagyobb tökéletességgel és következetésséggel hajtának végre, burzsoá demokráciából proletárdemokráciává változik át, államból (= egy bizonyos osztály elnyomására szolgáló külön hatalomból) olyasvalamivé lesz, ami tulajdonképpen már nem állam.

A burzsoáziának és a burzsoázia ellenállásának elnyomására meg mindig szükség van. Különösen szükséges volt ez a Kommün számára, és vereségének egyik oka éppen az, hogy ezt nem elég határozottan tette. De az elnyomó szerv itt már a lakosság többsége, nem pedig a kisebbség, mint eddig mindenkor — a rabszolgaság, a jobbágyság és a bérrabszolgaság idejében egyaránt. Ámde mihelyt a nép többsége maga nyomja el elnyomóit, akkor már nincs szükséges az elnyomáshoz „külön hatalomra”! Ebben az értelemben az állam kezd elhalni. A kiváltságos kisebbség külön intézményei (kiváltságos hivatalnokok, az állandó hadsereg parancsnoksága) helyett maga a többség közvetlenül hajthatja végre az elnyomást és minél inkább vesz részt az egész nép az államhatalom funkcióinak gyakorlásában, annál kevésbé lesz szükség erre a hatalomra.

Ebből a szempontból különösen figyelemre méltó a Kommünnek Marx által kiemelt egyik rendelkezése: a mindenféle reprezentációs pénzek kiutalásának és a hivatalnokok mindenfajta pénzbeli kiváltságainak megszüntetése, valamennyi köztisztviselő fizetésének leszállítása a „munkás-munkabér” színvonalára. Éppen itt nyilvánul meg legszembetűnőbben a fordulat — a burzsoá demokráciától a proletárdemokráciához, az elnyomók demokráciájától az elnyomott osztályok demokráciájához, az államtól mint bizonyos osztály elnyomására szolgáló „külön hatalomtól” , ahhoz hogy a nép többségének, a munkásoknak és parasztoknak közös hatalmával nyomják el az elnyomókat. És Marx tanításainak éppen ezt a különösen szemléltető, az állam kérdésében talán legfontosabb pontját felejtették el a legjobban! A népszerű kommentárokban — melyeknek se szeri, se száma — erről nem beszélnek. A „szokás” az, hogy erről hallgatnak, mintha valami idejétmúlt „naivitásról” volna szó, körülbelül úgy, ahogy a keresztények, miután a kereszténység államvallássá lett, „megfeledkeztek” a demokratikus forradalmi szellemtől áthatott őskereszténység „naivitásáról”

A legmagasabb állami tisztviselők fizetésének csökkentése „egyszerűen” a naiv és primitív demokrácia követelésének látszik. A legújabb opportunizmus egyik „megalapítója”, Eduard Bernstein, egykori szociáldemokrata, nemegyszer gyakorolta magát a „primitív” demokratizmus fölötti lapos burzsoá gúnyolódások szajkózásában. Hasonlóan az összes opportunistákhoz, így a mostani kautskystákhoz is, egyáltalán nem értette meg, hogy először is, a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet lehetetlen anélkül, hogy bizonyos fokig „vissza” ne térnénk a „primitív” demokratizmushoz (hiszen máskülönben hogyan lehetne áttérni arra, hogy az állami funkciókat a lakosság többsége, sőt kivétel nélkül az egész lakosság gyakorolja?), másodszor pedig, hogy a kapitalizmus és a kapitalista kultúra fölé épített „primitív demokratizmus” nem azonos az ősidők vagy a kapitalizmus előtti idők primitív demokratizmusával. A kapitalista kultúra megteremtette a nagyüzemeket, a gyárakat, a vasutakat, a postát, a telefont stb., s ezen az alapon a régi „államhatalom” funkcióinak túlnyomó többsége annyira leegyszerűsödött és a nyilvántartás, bejegyzés, ellenőrzés. olyan egyszerű műveleteire redukálható, hogy ezeket a funkciókat minden írni-olvasni tudó ember elvégezheti, hogy ezeket a funkciókat feltétlenül el lehet végezni közönséges „munkás-munkabérért”, és hogy ezektől a funkcióktól teljesen el lehet (és el is kell) venni a kiváltságos, a „főnökösködő” jellegnek még az árnyékát is.

A köztisztviselők teljes választhatósága, az, hogy bármikor kivétel nélkül valamennyien elmozdíthatók, hogy fizetésüket leszállítják a közönséges „munkás-munkabér” színvonalára — ezek egyszerű és „magától értetődő” demokratikus rendszabályok, amelyeknél teljesen egybeesnek a munkásoknak és a parasztok többségének érdekei, s amelyek egyben hidat vernek a kapitalizmustól a szocializmushoz. Ezek a rendszabályok a társadalomnak állami, tisztán politikai átalakítására vonatkoznak, de teljes értelmükhöz és jelentőségükhöz természetesen csak a „kisajátítók kisajátításának” megvalósításával vagy előkészítésével kapcsolatban jutnak, azaz akkor, ha a termelési eszközök kapitalista magántulajdonból társadalmi tulajdonba mennek át.

„A Kommün – írta Marx — valóra váltotta a burzsoá forradalmak jelszavát — az olcsó kormányzatot azáltal, hogy kiküszöbölte a két legnagyobb kiadási forrást, az állandó hadsereget és az állami hivatalnoksereget.”  

A parasztságnak éppúgy, mint a kispolgárság többi rétegének is, csak elenyésző kisebbsége ,,emelkedik fel”, „viszi valamire” a szó polgári értelmében, azaz válik vagy jómódú emberré, burzsoává, vagy jól kereső és kiváltságos helyzetben levő hivatalnokká. A parasztság óriási többségét minden olyan kapitalista államban, ahol egyáltalán van parasztság (és ilyen a kapitalista országok többsége), a kormány elnyomja, s a parasztság a kormány megdöntésére vágyik, „olcsó kormányra vágyik. Ezt csak a proletariátus valósíthatja meg, és azzal, hogy megvalósítja, egy lépéssel közeledik az állam szocialista átalakítása felé.