ÁLLAM ÉS FORRADALOM  

III.3. A PARLAMENTARIZMUS MEGSEMMISÍTÉSE

„ ...A Kommünnek – írta Marx — nem parlamentáris, hanem dolgozó testületnek kellett lennie, amely végrehajtó és egyszersmind törvényhozó hatalom is...”

„ ...Az általános választójognak, mely addig három- vagy hatévenként arról döntött, hogy az uralkodó osztály melyik tagja képviselje és nyomja el (ver- und zertreten) a népet a parlamentben, most magát a kommünökbe szervezett népet kellett szolgálnia, éppúgy, ahogyan az egyéni választójog minden más munkáltatónak arra szolgál, hogy üzleti ügyeiben a munkásokat és a felügyelőket és a könyvelőket kiválassza.”

A parlamentarizmusnak ez az l87l-ből származó figyelemre méltó kritikája ma, a szociálsovinizmus és opportunizmus uralma következtében, szintén a marxizmus „elfelejtett szavai” közé tartozik. Napjainkban a miniszterek és a hivatásos parlamenti képviselők a proletariátus árulói és a „praktikus” szocialisták a parlamentarizmus bírálatát teljesen átengedték az anarchistáknak, és ezen a csodálatosan ésszerű alapon a parlamentarizmus minden bírálatát „anarchizmusnak” nyilvánították!! Nem csoda, hogy az „élenjáró parlamentáris országok proletariátusa undorodott az olyan „szocialisták” láttán, mint a Scheidemannok, Davidok, Legienek, Sembat-k, Renaudelek, Hendersonok, Vanderveldék, Stauningok, Brantingok, Bissolatik és társaik, és mind nagyobb vonzalommal fordult az anarcho-színdikalizmus felé, noha ez édestestvére volt az opportunizmusnak.

Ámde Marx számára a forradalmi dialektika sohasem volt az az üres divatszólam, az a játékkereplő, amivé Plehanov, Kautsky és mások tették. Marx tudott könyörtelenül szakítani az anarchizmussal — mert az nem értette meg, hogy még a burzsoá parlamentarizmus „istállóját” is ki kell használni, főként, amikor nyilvánvalóan nincs forradalmi helyzet —, de egyben a parlamentarizmusnak valóban forradalmi-proletár bírálatát tudta adni.

Néhány esztendőnként egyszer eldönteni, hogy a parlamentben az uralkodó osztálynak melyik tagja fogja a népet elnyomni és eltiporni — ez a burzsoá parlamentarizmus valódi lényege, nemcsak a parlamentáris alkotmányos monarchiákban, hanem a legdemokratikusabb köztársaságokban is.

De ha felvetjük az állam kérdését, ha a parlamentarizmust, mint az állam egyik intézményét abból a szempontból vizsgáljuk, hogy melyek a proletariátus feladatai ezen a téren, akkor hol a kivezető út a parlamentarizmusból? Hogyan lehet nélküle meglenni?

Újra meg újra azt kell mondanunk: Marxnak a Kommün tanulmányozásán alapuló tanításai annyira feledésbe merültek, hogy a mai „szociáldemokrata” (értsd: a szocializmus mai árulója) a parlamentarizmusnak más, mint anarchista vagy reakciós bírálatát egyszerűen meg sem érti.

A parlamentarizmusból való kivezető utat természetesen nem a képviseleti testületek és a választás megsemmisítésében kell keresni, hanem abban, hogy a képviseleti testületek kupaktanácsokból „dolgozó” testületekké változzanak. „A Kommünnek nem parlamentáris, hanem dolgozó testületnek kellett lennie, amely egyszersmind végrehajtó és törvényhozó hatalom is.”

„Nem parlamentáris, hanem dolgozó” testület – ezzel Marx igazán elevenére tapint a mai parlamenti politikusoknak és a szociáldemokrácia parlamenti „ölebeinek”! Nézzük csak meg bármely parlamenti országot, Amerikától Svájcig, Franciaországtól Angliáig, Norvégiáig stb.; az igazi „állami” munkát a színfalak mögött végzik, és a különböző minisztériumok, irodák és vezérkarok intézik. A parlamentben csak fecsegnek azzal a határozott céllal, hogy az „egyszerű népet” becsapják. Ez annyira igaz, hogy még az Orosz Köztársaságban is, ebben a burzsoá-demokratikus köztársaságban, mielőtt még sikerült volna igazi parlamentet megteremteni, máris megmutatkoztak a parlamentarizmusnak ezek a bűnei. A rothadt nyárspolgáriság olyan hőseinek, mint a Szkobelevek és Ceretelik, Csernovok és Avkszentyevek, sikerült a szovjeteket a leggyalázatosabb burzsoá-parlamentarizmus mintájára elcsúfítani, és semmittevő kupaktanácsokká változtatni. A szovjetekben a „szocialista” miniszter urak a hiszékeny muzsikocskákat frázisokkal és határozati javaslatokkal bolondítják. A kormányban szakadatlanul lejtik a francia négyest, egyrészt azért, hogy sorjában minél több eszert és menseviket juttassanak jövedelmező és tisztes állások „húsosfazekához”, másrészt azért, hogy „lekössék a nép figyelmét”. Az irodákban és vezérkarokban pedig „végzik” az „állami” munkát!

A „Gyelo Naroda”, a „szociálforradalmárok” kormányzó pártjának lapja, nemrégen vezércikkben ismerte be — az olyan „jó társaságból” való emberek példátlan nyíltságával, amelyben „mindenki” politikai prostitúcióval foglalkozik-,  hogy még azokban a minisztériumokban is, amelyek élén (tisztesség ne essék szólván) ,szocialisták” állnak, lényegében az egész hivatalnoki apparátus a régi maradt, a régi módon működik tovább, és a forradalmi kezdeményezéseket teljesen „szabadon” szabotálja! De még ha nem állana is rendelkezésünkre ez a beismerés, nem elég bizonyíték-e erre az eszerek és mensevikek kormányban való részvételének tényleges története? Jellemző itt csak az, hogy a kadetokkal egy kormányban ülő Csernov, Ruszanov, Zenzinov urak és a „Gyelo Naroda” többi szerkesztője annyira elvesztettek minden szégyenérzetet, hogy nem átallnak nyilvánosan, pirulás nélkül, mint valami csekélységről beszélni arról, hogy „nálunk” a minisztériumokban minden a régiben maradt!! Forradalmi-demokratikus frázisok a falusi Jánosok félrevezetésére, és bürokratikus huzavona a kapitalisták „kielégítésére” — ez a lényege a „becsületes” koalíciónak.

A polgári társadalom megvásárolható és rothadt parlamentarizmusát a Kommün olyan intézményekkel helyettesíti, amelyekben a szabad állásfoglalás és tanácskozás joga nem fajul csalássá, mert a képviselők maguk is kötelesek dolgozni, törvényeiket önmaguknak kell végrehajtaniuk, önmaguk ellenőrzik, hogyan festenek ezek a törvények az életben, és közvetlen felelősséggel tartoznak választóiknak. A képviseleti intézmények megmaradnak, de nem marad meg a parlamentarizmus, mint külön rendszer, mint a törvényhozó és végrehajtó tevékenység különválasztása, mint a képviselők kiváltságos helyzete. Képviseleti intézmények nélkül nem képzelhetjük el a demokráciát, még a proletárdemokráciát sem, de parlamentarizmus nélkül elképzelhetjük és el is kell képzelnünk, hacsak a polgári társadalom bírálata nem üres szó számunkra, ha a burzsoázia uralmának megdöntésére irányuló törekvésünk komoly és őszinte törekvés, és nem „választási” frázis a munkások szavazatainak megnyerésére, mint a mensevikeknél meg az eszereknél, mint a Scheidemannoknál és Legieneknél, a Sembat-knál és Vanderveldéknél.

Rendkívül tanulságos, hogy Marx, amikor annak a hivatalnokseregnek a tevékenységéről beszél, amelyre a Kommünnek is, a proletárdemokráciának is szüksége van, hasonlatképpen „minden más munkáltató” alkalmazottaira utal, vagyis közönséges kapitalista vállalatra „munkásokkal, felügyelőkkel és könyvelőkkel”.

Marxnál nyoma sincs utópizmusnak abban az értelemben, hogy kiagyalja vagy megálmodja az „új” társadalmat. Nem, ő természeti folyamatként tanulmányozza az új társadalomnak a régiből való megszületését, az utóbbiból az előzőhöz vezető átmeneti formákat. A proletár tömegmozgalom tényleges tapasztalatait veszi alapul és belőlük igyekszik levonni a gyakorlati tanulságokat. „Tanul” a Kommüntől, mint ahogyan egyetlenegy nagy forradalmi gondolkodó sem átallott tanulni az elnyomott osztály nagy mozgalmainak tapasztalataiból, s sohasem tartott vaskalapos „erkölcsprédikációkat” (mint Plehanov: „nem kellett volna fegyvert fogni”, vagy Cereteli: „az osztálynak önmagát kell korlátoznia”).

Arról, hogy a hivatalnoksereget egyszerre, mindenütt és végleg megszüntessék, nem lehet szó. Ez utópia. De a régi hivatalnokgépezetet egy csapásra összetörni és ugyanakkor azonnal megkezdeni olyan új gépezet építését, amely módot ad arra, hogy fokozatosan megszüntessünk mindenféle hivatalnoksereget, ez nem utópia, ez a Kommün tapasztalata, ez a forradalmi proletariátus közvetlen, soron levő feladata.

A kapitalizmus leegyszerűsíti az „állami” igazgatás funkcióit, lehetővé teszi a „főnökösködés” kiküszöbölését és az egész államigazgatás lecsökkentését a proletariátus (mint uralkodó osztály) olyan szervezetére, amely az egész társadalom nevében alkalmaz „munkásokat, felügyelőket és könyvelőket”.

Nem vagyunk utópisták. Nem „álmodozunk” arról, hogy miképp lehetne egyszerre minden igazgatás, minden alárendeltség nélkül meglenni; ezeknek az anarchista álmodozásoknak, amelyek a proletárdiktatúra feladatainak meg nem értésén alapulnak, semmi közük sincs a marxizmushoz és valójában csupán azt a célt szolgálják, hogy elodázzák a szocialista forradalmat addig, míg az emberek mások nem lesznek. Nem, mi a szocialista forradalmat olyan emberekkel akarjuk, amilyenek ma vannak, akik alárendeltség és ellenőrzés, „felügyelők és könyvelők” nélkül nem tudnak meglenni.

De csak az összes kizsákmányoltak és dolgozók felfegyverzett élcsapatának, a proletariátusnak rendeljük alá magunkat. Azonnal, máról holnapra még lehet és meg is kell kezdeni az állami hivatalnokok sajátos „főnökösködésének” felváltását a „felügyelők és könyvelők” egyszerű funkcióival, amelyeket a városi lakosok, fejlődésük mai színvonalán általában már feltétlenül el tudnak végezni, és amelyek „munkásmunkabérért” feltétlenül elvégezhetők.

Szervezzük meg mi magunk, munkások, a nagyüzemet, kiindulva abból, amit a kapitalizmus már megteremtett, támaszkodjunk saját munkás tapasztalatainkra és szervezzük meg a felfegyverzett munkások államhatalma által támogatott legszigorúbb vasfegyelmet, tegyük az államhivatalnokokat megbízásaink egyszerű végrehajtóivá, felelős, mindenkor leváltható és szerény fizetésű „felügyelőkké és könyvelőkké” (természetesen a minden rendű és rangú műszaki személyzettel együtt) — ez a mi proletár feladatunk, ezzel lehet, ezzel kell megkezdeni a proletárforradalom végrehajtását. Ez a kezdet, a nagyüzem alapján, magától elvezet mindenféle hivatalnoksereg fokozatos „elhalásához” és egy olyan rend — a bérrabszolgaságtól teljesen elütő idézőjel nélküli rend — létrejöttéhez, amelyben sorban mindenki elvégzi a felügyelet és a számadás mindjobban leegyszerűsödő funkcióit, azután ezek szokássá válnak, és végül egy külön emberréteg külön funkcióiként még fognak szűnni.

A múlt század hetvenes éveinek egy szellemes német szociáldemokratája a postát nevezte a szocialista gazdálkodás mintaképének. Ez nagyon igaz. A posta ma egy államkapitalista monopólium mintájára szervezett gazdaság. Az imperializmus fokról fokra minden trösztöt ilyen típusú szervezette változtat. A munkával agyonterhelt és éhező „egyszerű” dolgozók felett mindenütt ott terpeszkedik ugyanaz a burzsoá bürokrácia. A társadalmi gazdálkodás mechanizmusa azonban itt már ki van építve. Ha megdöntöttük a kapitalistákat, ha a felfegyverzett munkások vasöklével letörtük a kizsákmányolók ellenállását, szétzúztuk a mai állam bürokrata gépezetét — előttünk áll az „élősdítől” megszabadított, tökéletes technikával felszerelt gépezet, amelyet maguk az egyesült munkások egészen jól működésbe tudnak hozni úgy, hogy technikusokat, felügyelőket és könyvelőket alkalmaznak, mindnyájuk munkáját úgy fizetik, mint általában valamennyi „állami” hivatalnokét munkás- munkabérrel. Ez konkrét, gyakorlati, minden trösztben azonnal megvalósítható feladat, amely megszabadítja a dolgozókat a kizsákmányolástól és számba veszi azokat a tapasztalatokat, melyek felhalmozását a Kommün a gyakorlatban (főleg az államépítés terén) már megkezdte.   

Az egész népgazdaságot át kell szerveznünk a posta mintájára, mégpedig úgy, hogy a technikusok, felügyelők, könyvelők és általában az összes hivatalos személyek a „munkás-munkabérnél” magasabb fizetést ne kapjanak és a felfegyverzett proletariátus ellenőrzése és vezetése alatt álljanak — ez a mi legközelebbi célunk. Ilyen az az állam, ilyen az államnak az a gazdasági alapja, amelyre nekünk szükségünk van. Ezt érjük majd el a parlamentarizmus megsemmisítése és a képviseleti intézmények megtartása révén, ez menti majd még a dolgozó osztályokat attól, hogy a burzsoázia ezeket az intézményeket prostituálhassa.