ÁLLAM ÉS FORRADALOM  

IV.4.  AZ ERFURTI  PROGRAMTERVEZET  BĺRÁLATA

Az erfurti programtervezet bírálatát, amelyet Engels l89l. június 29-én küldött el Kautskynak, de amelyet csak tíz évvel később közöltek a „Neue Zeit”-ben, nem mellőzhetjük a marxizmus államelméletének tanulmányozása során, mert ez főként  éppen a szociáldemokráciának az államszervezet kérdésében vallott opportunista nézetei ellen irányul.  

Mellékesen megjegyezzük, hogy Engels a gazdasági kérdésekre vonatkozóan is ad egy igen értékes útmutatást, melyből látható, hogy milyen elmélyült figyelemmel kísérte éppen a legújabb kapitalizmus változásait, és ezért hogyan tudta imperialista korunk feladatait bizonyos fokig előrelátni. Ez az útmutatás a következő: a „tervszerűtlenség” (Planlosigkeit) szóra vonatkozólag, amelyet a programtervezetben a kapitalizmus jellemzésére használtak, ezt írja Engels:  

„... ha a részvénytársaságok után a trösztöket vesszük szemügyre, amelyek egész iparágakat tartanak uralmuk alatt és monopolizálnak, azt látjuk, hogy itt nemcsak a magántermelés szűnik meg, hanem a tervszerűtlenség is” („Die Neue Zeit”, XX. évf. l901-l902. I. köt. 8. old.). 

Itt Engels éppen azt ragadja ki, ami a legújabb kapitalizmusnak, vagyis az imperializmusnak elméleti megítélésében alapvetően fontos, tudniillik azt a tényt, hogy a kapitalizmus monopolkapitalizmussá változik át. A „kapitalizmus” szót alá kell húznunk, mert a legelterjedtebb tévedés az a polgári-reformista állítás, hogy a monopolkapitalizmus vagy állammonopolista kapitalizmus már nem kapitalizmus, már „államszocializmusnak” vagy ehhez hasonlónak nevezhető. A teljes tervszerűséget természetesen a trösztök nem hozták létre, ezt ma sem biztosítják és nem is biztosíthatják. De ha hoznak is létre tervszerűséget, ha számon tartják is a tőke mágnásai nemzeti vagy akár nemzetközi méretekben a termelés terjedelmét és ha tervszerűen szabályozzák is a termelést, mégis kapitalizmusban maradunk, még ha a kapitalizmus új szakaszában is, de azért kétségkívül kapitalizmusban. Az ilyen kapitalizmus „közelsége” a szocializmushoz a proletariátus igazi képviselői számára érv a szocialista forradalom közelsége, könnyűsége, megvalósíthatósága, halaszthatatlansága mellett, de semmiképpen sem érv amellett, hogy ennek a forradalomnak tagadását és a kapitalizmus szépítgetését, amivel minden reformista foglalkozik, türelmesen elnézzék.

De térjünk vissza az állam kérdéséhez. Itt Engels háromféle rendkívül értékes útmutatást ad ezzel kapcsolatban: először, a köztársaság kérdésében; másodszor, a nemzeti kérdés és az államszervezet összefüggésére vonatkozóan; harmadszor, a helyi önkormányzat kérdésében.

Ami a köztársaságot illeti, Engels ezt az erfurti programtervezet bírálatának súlypontjává tette. És ha visszagondolunk arra, hogy milyen jelentőségre tett szert az erfurti program az egész nemzetközi szociáldemokráciában, arra, hogy mintaképül szolgált az, egész II. Internacionálé számára, akkor túlzás  nélkül mondhatjuk, hogy Engels itt az egész II. Internacionálé opportunizmusát bírálta.  

„A tervezet politikai követeléseinek — írja Engels — egy nagy hibájuk van. Az, amit tulajdonképpen mondani kellene, hiányzik belőle.” (Engels kiemelése)

Engels ezután kifejti, hogy a német alkotmány alapjában véve a szerfölött reakciós l850-es alkotmány másolata, hogy a birodalmi gyűlés, Wilhelm Liebknecht kifejezésével élve, csupán az „abszolutizmus fügefalevele”, és hogy arra gondolni, hogy ennek a kisállamokat és a német kisállamok szövetségét szentesítő alkotmánynak alapján megvalósítható „minden munkaeszköz közös tulajdonná való átváltoztatása” — „nyilvánvaló értelmetlenség”.

 „De ehhez a témához nyúlni veszélyes” — teszi hozzá Engels, aki nagyon jól tudja, hogy Németországban a köztársaság követelését nem lehet legálisan felvenni a programba. Ám Engels nem nyugszik bele egyszerűen ebbe a kézenfekvő megfontolásba, amely „mindenkit” kielégít. ĺgy folytatja: „És mégis így vagy úgy, hozzá kell fogni a dologhoz. Hogy mennyire szükséges ez, bizonyítja a szociáldemokrata sajtó nagy részét éppen most elárasztó (einreissende) opportunizmus. Mivel rettegnek a szocialistaellenes törvény felújításától, s visszaemlékeznek némely elhamarkodott nyilatkozatra, amelyet e törvény uralma idején tettek, most egyszerre felfedezik, hogy Németország mai törvényes rendje elég a pártnak ahhoz, hogy minden követelését békés úton megvalósítsa...”

Azt az alapvető tényt, hogy a német szociáldemokraták magatartását a kivételes törvény felújításától való félelem határozta meg, Engels különösen kiemeli, s kertelés nélkül opportunizmusnak nevezi, és éppen mert Németországban nincs köztársaság és nincs szabadság, kijelenti, hogy a „békés” útról szőtt almok teljesen értelmetlenek. Engels eléggé elővigyázatos ahhoz, hogy ne kösse meg a kezét. Elismeri, hogy köztársaságokban vagy nagy szabadsággal rendelkező országokban „elképzelhető” (de csak „elképzelhető!”) a szocializmusba való békés belenövés, de Németországban, mondja ismételten,

„...Németországban, ahol a kormány majdnem mindenható, és sem a birodalmi gyűlésnek, sem a többi képviseleti testületnek nincs valóságos hatalma, Németországban ilyesminek a proklamálása, mégpedig anélkül, hogy erre bármi szükség volna, annyit jelent, hogy leszedik a fügefalevelet az abszolutizmusról és saját testükkel takarják el meztelenségét...”

A németországi szociáldemokrata párt hivatalos vezetőinek óriási többsége valóban takargatta az abszolutizmust és „véka alá” rejtette ezeket az útmutatásokat.

„... Ilyenfajta politika végeredményben csak saját pártunkat vezetheti tévútra. Általános, elvont politikai kérdéseket tolnak előtérbe és ily módon eltakarják a legközelebbi konkrét kérdéseket, azokat a kérdéseket, amelyek az első nagy események, az első válság alkalmával önmaguk tűzik napirendre magukat. Mi más adódhat ebből, mint az, hogy a párt a döntő pillanatban egyszerre tanácstalannak bizonyul, hogy a legdöntőbb kérdések tekintetében homály és egyenlőtlenség uralkodik, mert ezeket a kérdéseket sohasem vitatták meg ...  

A nagy főszempontoknak ez az elfeledése pillanatnyi napi érdekek miatt, a pillanatnyi sikereknek ez az erőltetett hajhászása tekintet nélkül a további következményekre, a mozgalom jövőéjének ez a feláldozása a mozgalom jelene kedvéért talán becsületes szándékokkal történik, de mégis opportunizmus, és az is marad, a »becsületes« opportunizmus pedig talán a legveszedelmesebb valamennyi közül

Ha valamihez nem fér kétség, akkor az az, hogy pártunk és a munkásosztály csak a demokratikus köztársaság formája mellett juthat uralomra. Sőt, ez a specifikus forma a proletariátus diktatúrája számára, ahogy azt már a nagy francia forradalom megmutatta ...”

Engels itt különösen plasztikus formában ismétli még azt az alapgondolatot, amely vörös fonalként  húzódik végig Marx minden munkáján, nevezetesen azt, hogy a demokratikus köztársaság a proletariátus diktatúrájához vezető legközelebbi út. Mert az ilyen köztársaság, amely egyáltalán nem küszöböli ki a tőke uralmát, s következésképpen a tömegek leigázását és az osztályharcot sem, elkerülhetetlenül e harc olyan kiszélesítésére, kibontakozására, feltárására és kiéleződésére vezet, hogy, mihelyt egyszer megnyílik a lehetőség az elnyomott tömegek alapvető érdekeinek kielégítésére, ez a lehetőség elkerülhetetlenül és csakis a proletariátus diktatúrájában valósul meg, abban, hogy a proletariátus vezeti ezeket a tömegeket. Az egész II. Internacionálé számára ezek szintén a marxizmus „elfelejtett szavai”, s hogy mennyire feledésbe mentek, az rendkívül élesen megnyilvánult a mensevik párt történetében az l9l7-es orosz forradalom első fél esztendeje alatt. A föderatív köztársaság kérdéséről a lakásság nemzeti összetételével kapcsolatban Engels ezt írta:

„Mi lépjen a jelenlegi Németország helyére?” (amelynek reakciós monarchista alkotmánya van és nem kevésbé reakciós módon kisállamokra szakad, ami a sajátos „poroszságot” örökéletűvé teszi ahelyett, hogy Németország egészében feloldaná). „Nézetem szerint a proletariátus csak az egységes és oszthatatlan köztársaságnak a formáját használhatja. A föderatív köztársaság az Egyesült Államok óriási területének egészen most még nagyjában-egészében szükségszerűség, habár keleti részen már akadállyá válik. Haladást jelentene Angliában, ahol a két szigeten négy nemzet él és ahol — noha egyetlen parlamentjük van — már most háromféle törvényrendszer létezik egymás mellett. Már régen akadállyá vált a kicsiny Svájcban, s ott csupán azért elviselhető még, mert Svájc megelégszik azzal, hogy teljesen passzív tagja legyen az Európai államrendszernek. Németország számára a föderalisztikus elsvájciasodás óriási visszafejlődést jelentene. A szövetségi állam két pontban különbözik az egységes államtól: az egyik az, hogy a szövetséghez tartozó minden egyes külön államnak, minden kantonnak saját polgári és büntetőjogi törvényhozása, saját bírói szervezete van, a másik pedig az, hogy a népképviseleti kamarán kívül még államképviseleti kamara is van, amelyben minden kanton mint ilyen szavaz, tekintet nélkül arra, hogy nagy-e vagy kicsiny.” Németországban a szövetségi állam átmenet a teljesen egységes államhoz, és az l866-os és l870-es „felülről végrehajtott forradalmat” nem visszacsinálni kell, hanem „alulról jövő mozgalommal” ki kell egészíteni.

Engelsnek nemcsak nem közömbös az államformák kérdése, hanem ellenkezőleg, igyekszik rendkívül gondosan elemezni éppen az átmeneti formákat, hogy minden egyes eset konkrét történeti sajátosságainak megfelelően állapítsa meg, miről mire átmenet az adott átmeneti forma.

Engels, éppen úgy mint Marx, a proletariátus és a proletárforradalom szempontjából a demokratikus centralizmus, az egységes és oszthatatlan köztársaság mellett száll sikra. A föderatív köztársaságot vagy kivételnek és a fejlődés kerekkötőjének, vagy pedig a monarchiától a centralisztikus köztársasághoz való átmenetnek, „haladásnak” tekinti, de csak bizonyos különleges feltételek mellett. És e különleges feltételek között a nemzeti kérdés előtérbe nyomul.

Engelsnél, valamint Marxnál is, noha könyörtelenül bírálják a kisállamok reakciós mivoltát és azt, hogy ezt a reakciós mivoltukat bizonyos konkrét esetekben a nemzeti kérdéssel leplezgetik, sehol sincs meg még az árnyéka sem annak a törekvésnek, hogy megkerüljék a nemzeti kérdést annak a törekvésnek, amelynek hibájába gyakran beleesnek a holland és lengyel marxisták, akik a „maguk” kis államainak nyárspolgárian korlátolt nacionalizmusa elleni teljesen jogos harcból indulnak ki.  

Még Angliában is, ahol a földrajzi helyzet, a közös nyelv és sok évszázad története, úgy látszik, „elintézte” Anglia egyes kicsiny részeinek nemzeti kérdését, Engels még itt is számításba veszi azt a kétségtelen tényt, hogy a nemzeti kérdés még nem szűnt meg, és ezért „haladásnak” ismeri el a föderatív köztársaságot. Magától értetődik, hogy ezzel Engels egyáltalában nem mondott le a föderatív köztársaság fogyatékosságainak bírálatáról, az egységes, centralisztikus demokratikus köztársaság leghatározottabb propagandájáról és az érte vívott harcról.  

A demokratikus centralizmust azonban Engels korántsem abban a bürokratikus értelemben fogja fel, amelyben ezt a fogalmat a polgári és a kispolgári ideológusok, az utóbbiak között az anarchisták is használják. A centralizmus Engels szemében egyáltalán nem zár ki olyan széles körű helyi önkormányzatot, amely, amellett hogy a „kommünök” és a tartományok önként megvédik az állam egységét, feltétlenül megszüntet mindenféle bürokratizmust és mindenfajta felülről való „parancsnokolást”.

„...Tehát egységes köztársaság — írja Engels, amikor a marxizmusnak az államra vonatkozó, programjellegű nézeteit fejtegeti. — De nem a mostani francia köztársaság értelmében, amely nem egyéb, mint az l798-ban létesített császárság császár nélkül. l792-től l798-ig minden francia département, minden község (Gemeinde) amerikai mintára teljes önkormányzattal rendelkezett, és ennek így kell lennie nálunk is. Hogy hogyan kell megszervezni az önkormányzatot és hogyan lehet boldogulni bürokrácia nélkül, ezt megmutatta és bebizonyította nekünk Amerika és az első francia köztársaság, s még ma is bizonyítja Ausztrália, Kanada és a többi angol gyarmat. S az ilyen tartományi (területi) és községi önkormányzat sokkal szabadabb, mint például a svájci föderalizmus, ahol a kanton ugyan nagyon független a szövetségtől (azaz a föderatív államtól a maga egészében) „de független a járástól (Bezirk) és a községtől is. A kantonális kormányok kineveznek járási helytartókat (Statthalter) és prefektusokat, akiknek az angol nyelven beszélő országokban a hírét se ismerik, s akikből éppoly tisztelettel nem kérünk a jövőben, mint a porosz Landratokból és Reigerungsratokból” (biztosokból, járási rendőrfőnökökből, kormányzókból, általában felülről kinevezett hivatalnokokból). Engels ennek megfelelően azt javasolja, hogy az önkormányzatról szóló programpontot a következőképpen fogalmazzák meg: „Teljes tartományi” (kormányzósági, illetőleg területi), „járási és községi önkormányzat az általános választójog alapján megválasztott tisztviselők útján. Az államilag kinevezett helyi és tartományi hatóságok felszámolása.”

A Kerenszkij és más „szocialista” miniszterek kormánya által betiltott „Pravdá”-ban (l917. május 28., 68. sz.) már volt alkalmam rámutatni arra, milyen égbekiáltó módon eltértek ebben a pontban — persze korántsem csak ebben — az állítólag forradalmi állítólagos demokrácia állítólagos szocialista képviselői a demokratizmustól [Lásd Lenin Művei. 24. köt. Budapest 1952. 557-559. old. — Szerk.]. Érthető, hogy olyan embereknél, akik „koalícióval” az imperialista burzsoáziához kötötték magukat, süket fülekre találtak ezek az utalások.

Rendkívül fontos megjegyeznünk, hogy Engels tényekkel, a legpontosabb példa alapján megcáfolja azt a különösen kispolgári demokrácia soraiban rendkívül elterjedt előítéletet, hogy a föderatív köztársaság feltétlenül több szabadságot jelent, mint a centralisztikus. Ez nem igaz. Azok a tények, amelyeket Engels az l792-l798-as centralizált francia köztársaságra és a föderatív svájci köztársaságra vonatkozólag felhozott, ezt megcáfolják. A valóban demokratikus centralisztikus köztársaság több szabadságot biztosított, mint a föderatív. Vagy másként a történelemben ismert legnagyobb helyi, területi stb. szabadságot a centralisztikus, nem pedig a föderatív köztársaság biztosította.  

Erre a tényre, valamint általában a föderatív és a centralisztikus köztársaság és a helyi önkormányzat egész kérdésére pártpropagandánkban és agitációnkban nem fordítottak és nem fordítanak elegendő figyelmet.