ÁLLAM ÉS FORRADALOM  

IV.5.  MARX „A POLGÁRHÁBORÚ FRANCIAORSZÁGBAN” MŰVÉNEK l89l-ES ELŐSZAVA  

„A polgárháború Franciaországban” harmadik kiadásának előszavában — ez az előszó l89l. március l8-áról keltezett és eredetileg a „Neue Zeit” című folyóiratban jelent meg — Engels, az államhoz való viszony kérdésével kapcsolatban mellesleg tett érdekes megjegyzéseken kívül, rendkívül szemléltetően összefoglalja a Kommün tanulságait. Ez az összefoglalás, amelyet elmélyítettek a szerzőt a Kommüntól elválasztó húszéves időszak összes tapasztalatai, s amely éppen a Németországban elterjedt „babonás államtisztelet” ellen irányult, joggal nevezhető a marxizmus legújabb megállapításának a szóban forgó kérdésben.

„Franciaországban, jegyzi meg Engels, a munkások minden forradalom után fel voltak fegyverkezve; „így tehát az állam kormányrúdjánál álló burzsoák legelső feladatuknak a munkások lefegyverzését tekintették. Ezért van a munkások által kivívott minden forradalom után újabb harc, amely a munkások vereségével végződik...“

A polgári forradalmak tapasztalatainak e summázása rövid, de velős. A dolog lényegét — mellesleg az állam kérdésében is (Van-e az elnyomott osztály fegyvere?) – kitűnően megragadja. Éppen ezt a lényegét kerülik meg többnyire a polgári ideológia befolyása alatt álló professzorok éppúgy, mint a kispolgári demokraták. Az l9l7-es orosz forradalomban a „mensevik” és „szintén marxista” Ceretelit az a tisztesség (cavaignaci tisztesség) érte, hogy a polgári forradalmaknak ezt a titkát kifecsegje. Június 11-i „történelmi jelentőségű” beszédében Cereteli kikotyogta, hogy a burzsoázia el van szánva arra, hogy lefegyverzi a petrográdi munkásokat, de, persze, Cereteli ezt az elhatározást sajátjának, s általában „állami” szükségességnek tüntette fel!”

Cereteli június 11-i történelmi jelentőségű beszéde természetesen az l9l7-es forradalom minden történetírója számára egyik legszemléltetőbb illusztrációja lesz annak, hogy miképpen állt át az eszerek és mensevikek Cereteli úr vezette blokkja a burzsoázia oldalára a forradalmi proletariátussal szemben.

Engels másik mellesleg tett megjegyzése, amely szintén az állam kérdésével függ össze, a vallásra vonatkozik. Köztudomású, hogy a német szociáldemokrácia, minél inkább rothadt és minél opportunistább lett, annál gyakrabban és gyakrabban süllyedt le odáig, hogy ezt az ismert megfogalmazást: „a vallást magánügynek kell nyilvánítani”, filiszteri módon félremagyarázta. Vagyis: ezt a megfogalmazást úgy értelmezte, hogy .a vallás kérdése a forradalmi proletariátus pártja szempontjából is magánügy!! A proletariátus forradalmi programjának ezzel a teljes elárulásával fordult szembe Engels, aki l891-ben az opportunizmusnak még csak igen gyönge csíráit vette észre pártjában és ezért a lehető legóvatosabban fejezte ki magát:

 „Minthogy a Kommünben csaknem kizárólag munkások vagy a munkások elismert képviselői ültek, határozataik is kimondottan proletár jellegűek voltak. Vagy olyan reformokat hoztak, amelyeket a republikánus burzsoázia csupán gyávaságból mulasztott el, de amelyek a munkásosztály szabad cselekvésének szükséges alapjai voltak, például annak a tételnek az érvényre juttatása, hogy a vallás az állam szempontjából tisztára magánügy; vagy pedig olyan határozatokat adtak ki, amelyek közvetlenül a munkásosztály érdekeit szolgálták és részben mélyen a régi társadalmi rend elevenébe vágtak.”

Engels szándékosan emelte ki „az állam szempontjából” szavakat, s ezzel elevenére tapintott a német opportunizmusnak, amely a vallást a párttal kapcsolatban magánügynek nyilvánította és ezzel a forradalmi proletariátus pártját lesüllyesztette ama legsekélyebb „szabadgondolkodó” nyárspolgáriság színvonalára, amely hajlandó megtűrni a felekezetenkívüliséget, de lemondott a népet butító vallásos ópium elleni pártharc feladatáról.  

A német szociáldemokrácia jövendő történetírója, amikor majd kutatni fogja a szociáldemokrácia l9l4-ben bekövetkezett gyalázatos csődjének gyökereit, erre a kérdésre vonatkozólag sok érdekes anyagra fog bukkanni, kezdve azokon a tétovázó, a kapukat az opportunizmus előtt szélesen kitáró kijelentéseken, amelyek a párt ideológiai vezérének, Kautskynak cikkeiben találhatók, és végezve a pártnak 1913-ban a „Los-von-der-Kirche Bewegung” (az egyháztól való elszakadás mozgalma) irányában tanúsított magatartásán.

De térjünk át arra, hogyan összegezte Engels húsz év múltán a Kommün tanulságait a harcoló proletariátus számára.

Engels különösen a következő tanulságokat emelte ki:  

„...Éppen az addigi központosított kormány elnyomó hatalmának — hadseregnek, politikai rendőrségnek, bürokráciának – amelyet Napóleon teremtett meg l798-ban, és amelyet azóta minden új kormány szívesen fogadott eszközként  átvett és ellenfeleivel szemben kihasznált, éppen ennek a hatalomnak kellett mindenütt elbuknia, mint ahogyan Párizsban már elbukott.  

A Kommünnek már kezdettől be kellett látnia, hogy az uralomra jutott munkásosztály nem igazgathat tovább a régi államgépezettel; hogy ennek a munkásosztálynak, ha nem akarja saját, csak az imént meghódított uralmát ismét elveszíteni, egyrészt el kell távolítania minden régi, addig ellene felhasznált elnyomó gépezetet, másrészt pedig biztosítania kell magát saját képviselőivel és hivatalnokaival szemben, miért is ezeket, kivétel nélkül bármikor elmozdíthatóknak nyilvánította.”  

Engels újra meg újra hangsúlyozza, hogy az állam nemcsak a monarchiában, hanem a demokratikus köztársaságban is állam marad, azaz megtartja legfőbb megkülönböztető vonását: a tisztviselőket, a „társadalom szolgáit”, a társadalom szerveit a társadalom uraivá teszi.

 „Ez ellen a minden eddigi államban elkerülhetetlen átváltozás ellen, mely az államot és az állami szerveket a társadalom szolgáiból a társadalom uraivá tette, a Kommün két csalhatatlan szert alkalmazott. Először is minden közigazgatási, bíráskodási és közoktatási állást az érdekeltek általános szavazati jogán alapuló választás útján töltött be, mégpedig úgy, hogy ugyanezek az érdekeltek választottjukat mindenkor visszahívhatták. Másodszor pedig minden tisztségért, akár magas, akár alacsony, csak olyan bért fizetett, amilyent más munkások kaptak. A legmagasabb fizetés, amelyet egyáltalán adott, 6000 frank volt.* [* Névértékben ez körülbelül 2400 rubel, a jelenlegi árfolyamon körülbelül 6000 rubel. Teljesen megbocsáthatatlanul járnak el azok a bolsevikok, akik például a városi dumákban 9000 rubel fizetést javasolnak és nem azt indítványozzák, hogy az egész államban maximálisan 6000 rubelt vezessünk be, ami elegendő lenne.] Ezzel biztos gátat vetett az álláshajhászásnak és a törtetésnek, a képviselőtestületekbe kiküldöttek kötött mandátuma nélkül is, amit ráadásul szintén bevezettek...”

Engels itt ahhoz az érdekes határhoz közeledik, ahol a következetes demokrácia egyrészt szocializmussá változik át, másrészt megköveteli a szocializmust. Mert az állam megszüntetéséhez az szükséges, hogy az állami szolgálat funkciói az ellenőrzés és a nyilvántartás olyan egyszerű műveleteivé változzanak, amelyeket a lakosság óriási többsége és később kivétel nélkül az egész lakosság ért és el tud végezni. A karrierizmus teljes kiküszöbölése pedig megköveteli, hogy egy „megtisztelő” állami állás, még ha nem is jár fizetéssel, ne lehessen ugródeszka a bankok és részvénytársaságok jövedelmező állásaiba, mint ahogy az az összes igen szabad kapitalista országban állandóan előfordul.

Engels azonban nem követi el azt a hibát, amelyet például a nemzetek önrendelkezési jogának kérdésében bizonyos marxisták elkövetnek: azt mondják, hogy a kapitalizmusban ez az önrendelkezés lehetetlen, a szocializmusban pedig felesleges. Az ilyen látszatra szellemes, de valójában hamis okoskodást akármelyik demokrata intézményre alkalmazni lehetne, többek között a hivatalnokok szerény fizetésére is, mert végig következetes demokrácia a kapitalizmusban lehetetlen, a szocializmusban viszont minden demokrácia elhal.   

Ez szofizma, s arra a régi tréfás kérdésre emlékeztet, hogy kopaszodik-e az az ember, akinek kihullott egy hajszála?

A demokrácia mindvégig való kifejlesztése, e kifejlesztés formáinak megkeresése, a gyakorlatban való kipróbálása stb., mindez a szociális forradalomért vívott harc egyik szerves feladata. Önmagában véve semmiféle demokratizmus sem hozza meg a szocializmust, az életben azonban a demokratizmus sohasem „önmagában véve” jelenik meg, hanem más jelenségekkel „együttvéve”, befolyást gyakorol a gazdaságra is, előbbre viszi annak átalakítását és maga is változik a gazdasági fejlődés hatására stb. Ez az élő történelem dialektikája.

Engels így folytatja:

„..Az eddigi államhatalomnak ezt a szétrobbantását (Sprengung) és egy új igazán demokratikus államhatalommal való helyettesítését behatóan ecseteli a »Polgárháború« harmadik része. Szükséges volt azonban néhány pontjára itt még egyszer röviden rátérni, mert éppen Németországban az államba vetett babonás hit a filozófiából átment a burzsoázia köztudatába, sőt sok munkáséba is. A filozófiai elképzelés szerint az állam »az eszme megvalósulása«, vagy a filozófiai nyelvre lefordított isten-országa a földön, az a szféra, ahol az örök igazság és igazságosság megvalósul vagy meg kell, hogy valósuljon. Ennek a következménye azután az államnak és mindannak a babonás tisztelete, ami az állammal összefügg, és ez a babonás tisztelet annál könnyebben létrejön, mert az emberek kora gyermekségüktől megszokták azt a hiedelmet, hogy az egész társadalom közös ügyeit és érdekeit nem is lehet másképpen intézni, mint ahogyan eddig intézték, azaz az állam és annak jól fizetett hatóságai révén. És azt hiszik, hogy már valami roppant merész lépést tettek, ha elszakadtak az örökletes monarchiába vetett hittől és a demokratikus köztársaságra esküsznek. Valójában azonban az állam nem egyéb, mint gépezet arra, hogy egyik osztály elnyomja a másikat, mégpedig a demokratikus köztársaságban nem kevésbé, mint a monarchiában; és legjobb esetben egy olyan rossz, melyet az osztályuralomért folyó harcban győztes proletariátus örököl, és amelynek legrosszabb oldalait kénytelen lesz, ugyanúgy, mint a Kommün, tüstént minél jobban megnyirbálni, amíg egy új, szabad társadalmi állapotok, között felnőtt nemzedék képes nem lesz arra, hogy az egész államkacatot sutba dobja.”  

Engels figyelmeztette a németeket arra, hogy a monarchiának köztársasággal való helyettesítésekor ne feledkezzenek meg a szocializmusnak általában az állam kérdésére vonatkozó alapelveiről. Figyelmeztetései ma úgy hatnak, mintha egyenesen Cereteli és Csernov úréknak szóló leckék volnának, akik „koalíciós” gyakorlatukban az államba vetett babonás hitről, az állam iránti babonás tiszteletről tettek tanúbizonyságot!

Még két megjegyzés: 1) Ha Engels azt mondja, hogy az állam a demokratikus köztársaságban „semmivel sem kevésbé”, mint a monarchiában, továbbra is „gépezet arra, hogy egyik osztály elnyomja a másikat”, akkor ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy az elnyomás formája közömbös a proletariátus számára, mint ahogy ezt egyes anarchisták „tanítják”. Az osztályharc és az osztályelnyomás szélesebb, szabadabb, nyíltabb formája óriási mértékben megkönnyíti a proletariátusnak az osztályok megszüntetéséért vívott harcot általában.

2) Az a kérdés, hogy miért lesz csak egy új nemzedék képes arra, hogy ezt az egész államkacatot sutba dobja, összefügg a demokrácia túlhaladásának kérdésével, amelyre most rátérünk.