ÁLLAM ÉS FORRADALOM  

IV.6.  ENGELS A DEMOKRÁCIA TÚLHALADÁSÁRÓL

Engels történetesen a „szociáldemokrata” elnevezés tudományos helytelenségének kérdésével kapcsolatban nyilatkozott erről a kérdésről.

Az l870-es években írott különböző, főleg “nemzetközi” tárgyú cikkei kiadásának („Internationales aus dem Volksstaat”*) [* „Nemzetközi kérdésekről a »Volksstaat«-ból” — Szerk.]. l894. január 3-án kelt előszavában, melyet tehát másfél évvel halála előtt írt, Engels azt mondta, hogy minden cikkben a „kommunista”, nem pedig a „szociáldemokrata” szót használja, mert akkoriban Franciaországban a proudhonisták, Németországban a lassalleánusok nevezték magukat szociáldemokratáknak.

„...Teljesen lehetetlen volt tehát — folytatja Engels — Marx számára is, az én számomra is, hogy külön álláspontunk megjelölésére ilyen tágítható kifejezést használjunk. Ma más a helyzet, és így ez a szó („szociáldemokrata”) talán elmegy (mag passieren), bármennyire nem megfelelő is (unpassend) olyan párt számára, amelynek gazdasági programja nemcsak általában szocialista, hanem kifejezetten kommunista, és amelynek politikai végcélja az egész állam túlhaladása,  tehát a demokráciáé is. De valóságos (Engels kiemelése) politikai pártok elnevezése sohasem egészen pontos; a párt fejlődik, a név megmarad.”

Engels, a dialektikus, élete alkonyán hű maradt a dialektikához. Volt nekünk Marxszal — mondja — egy nagyszerű, tudományosan pontos elnevezésünk a párt számára, de nem volt valóságos pártunk, azaz proletár tömegpártunk. Most (a XIX. század végén) van valóságos párt, de elnevezése tudományos szempontból helytelen. Nem baj, „elmegy”, fő, hogy a párt fejlődjék, hogy elnevezésének tudományos pontatlansága ne maradjon előtte titokban és ne gátolja abban, hogy a helyes irányban fejlődjék!   

Akadhat olyan tréfacsináló, aki bennünket, bolsevikokat is, Engels módjára akarna megvigasztalni: van valóságos pártunk, kitűnően fejlődik; „elmegy” ez az értelmetlen és torz „bolsevik” szó is, mely egyáltalán semmit sem fejez ki, azon a merőben véletlen körülményen kívül, hogy az l903-as brüsszel—londoni kongresszuson többségben voltunk... most talán, miután a köztársaságiaknak és a „forradalmi” kispolgári demokráciának pártunk ellen indított júliusi és augusztusi hajszája után a „bolsevik” szó kivívta az egész nép tiszteletét, most, miután ez a hajsza ezen kívül pártunk valóságos fejlődése terén ilyen óriási történelmi haladást jelez — most talán én is haboznék, hogy mint áprilisban, javasoljam megváltoztatni a párt elnevezését [Lásd Lenin összes Művei. 3l. köt. l00., 111. old., oroszul és Lenin Művei. 24. köt. Budapest l952. 6. old. — Szerk.]. Lehetséges, hogy „kompromisszumot” ajánlanék elvtársaimnak: nevezzük magunkat kommunista pártnak, de zárójelben hagyjuk meg a bolsevik szót...

De a pártelnevezés kérdése hasonlíthatatlanul kevésbé fontos, mint az a kérdés, hogy mi a forradalmi proletariátus viszonya az államhoz.

Az államra vonatkozó szokásos fejtegetésekben állandóan elkövetik azt a hibát, amelytől Engels óv itt bennünket, és amelyet előző fejtegetéseinkben futólag már érintettünk. Jelesül: mindig elfelejtik, hogy az állam megszüntetése egyszersmind a demokrácia megszüntetése, hogy az állam elhalása a demokrácia elhalása.

Ez az állítás az első  pillantásra rendkívül különösnek es érthetetlennek látszik; némelyekben még olyan aggályok is támadhatnak, hogy nem várjuk-e mi egy olyan társadalmi rend eljövetelét, amelyben nem fogják követni azt az elvet, hogy a kisebbség aláveti magát a többségnek, mert hiszen a demokrácia éppen ennek az elvnek az elismerése?

Nem. A demokrácia nem azonos azzal, hogy a kisebbség aláveti magát a többségnek. A demokrácia — állam, mély elismeri a kisebbség alárendeltségét a többségnek, vagyis olyan szervezet, amely arra szolgál, hogy egyik osztály a másik ellen, a lakosság egyik része a másik ellen rendszeres erőszakot alkalmazzon. 

Mi végcélként  az állam megszüntetését tűzzük ki, azaz minden szervezett és rendszeres erőszaknak, általában minden, embereken elkövetett erőszaknak a megszüntetését. Mi nem várjuk egy olyan társadalmi rend eljövetelét, amelyben nem tartják majd tiszteletben azt az elvet, hogy a kisebbség aláveti magát a többségnek. De amikor a szocializmus felé törekszünk, meg vagyunk győződve arról, hogy ez át fog nőni a kommunizmusba, s ezzel kapcsolatban általában megszűnik majd annak a szükségessége, hogy emberekkel szemben erőszakot alkalmazzunk, hogy az egyik embert a másiknak, hogy a lakosság egyik részét a másiknak alárendeljük, mert az emberek meg fogják szokni, hogy a társadalmi együttélés elemi feltételeit erőszak és alárendelés nélkül tiszteletben tartsák.

Engels éppen azért, hogy a megszokásnak ezt az elemét kiemelje, új nemzedékről beszél, „új, szabad társadalmi állapotok között felnőtt nemzedékről, amely képes lesz arra, hogy az egész államkacatot sutba dobja” — minden államkacatot, a demokrata köztársaságit is.

Ennek megvilágítására meg kell vizsgálnunk azt a kérdést, melyek az állam elhalásának gazdasági alapjai.