ÁLLAM ÉS FORRADALOM  

IV.2.  POLÉMIA AZ ANARCHISTÁKKAL

Ez a vita l873-ban folyt le. Marx és Engels a proudhonisták, az „autonomisták” vagy „tekintélyellenzők” ellen egy olasz szocialista évkönyvbe cikkeket írtak, amelyek csak l9l3-ban jelentek meg német fordításban, a „Neue Zeit”-ben.

„...Ha a munkásosztály politikai harca — írta Marx, az anarchistákon és politikaellenes állásfoglalásukon gúnyolódva — forradalmi formákat ölt, ha a munkások a burzsoázia diktatúrája helyébe saját forradalmi diktatúrájukat állítják, akkor ezzel az elvek megsértésének szörnyű bűnét követik el, mert abból a célból, hogy kielégítsék szánalmas, közönséges mindennapi szükségleteiket, hogy megtörjék a burzsoázia ellenállását, forradalmi és átmeneti formát adnak az államnak, ahelyett, hogy letennék a fegyvert és megszüntetnék az államot...” („Die Neue Zeit”, l9l3-l9l4. 32. évf. I. köt. 40. old.)

Marx tehát az államnak csakis ilyen „megszüntetése” ellen lépett fel, amikor az anarchistákat cáfolta! Egyáltalán nem az ellen, hogy az osztályok eltűnésével eltűnik majd az állam is, vagy hogy az osztályok megszűnésével megszűnik majd az állam is, hanem az ellen, hogy a munkások lemondjanak a fegyver használatáról, a szervezett erőszakról, vagyis az államról, amelynek arra kell szolgálnia, hogy „megtörje a burzsoázia ellenállását”.   

Marx — nehogy elferdítsék az anarchizmus ellen folytatott harcának igazi értelmet — külön hangsúlyozza a proletariátus számára szükséges állam „forradalmi és átmeneti formáját”. A proletariátusnak csak ideiglenesen van szüksége államra. Az állam megszüntetésének, mint célnak kérdésében egyáltalán nincsenek nézeteltéréseink az anarchistákkal. Azt állítjuk, hogy ennek a célnak az elérésére az államhatalom fegyvereinek, eszközeinek, módszereinek ideiglenes felhasználása a kizsákmányolók ellen éppoly elkerülhetetlenül szükséges, mint ahogy az elnyomott osztály ideiglenes diktatúrája szükséges az osztályok megszüntetéséhez. Marx az anarchistákkal szemben a legélesebb és legvilágosabb kérdésfeltevést választja: ha a munkások lerázzák a tőkések igáját, kötelesek „letenni a fegyvert”, vagy pedig fel kell azt használniuk a tőkések ellen, arra, hogy ellenállásukat megtörjék? Márpedig ha az egyik osztály rendszeresen fegyvert használ a másik ellen, mi ez, ha nem az állam „átmeneti formája”?

Minden szociáldemokrata kérdezze meg önmagától: vajon így tette-e fel az állam kérdését az anarchistákkal folytatott polémiában? Vajon a II. Internacionálé hivatalos szocialista pártjainak óriási többsége így tette-e fel a kérdést?

Engels ezeket a gondolatokat még sokkal részletesebben és népszerűbben fejti ki. Mindenekelőtt kigúnyolja a proudhonisták zavaros gondolkodását, akik „tekintélyellenzőknek” nevezték magukat, vagyis elleneztek minden tekintélyt, minden alárendeltséget, minden hatalmat. Vegyünk egy gyárat, vasutat, hajót a nyílt tengerén — mondja Engels —, vajon nem világos-e, hogy bizonyos alárendeltség, vagyis bizonyos tekintély vagy hatalom nélkül lehetetlen volna akármelyik ilyen bonyolult technikai üzem működése, amely gépek alkalmazásán és sok személy tervszerű együttműködésen alapul?

„...Ha efféle érveket szegeztem szembe a legdühösebb tekintélyellenzőkkel — írja Engels —, mindig csak a következőket tudták válaszolni: »Ó, ez igaz, de itt nem tekintélyről van szó, amellyel a meghatalmazottaknak adózunk, hanem megbízásról!« Ezek az urak azt hiszik, hogy megváltoztathatnak egy dolgot azzal, ha a nevét megváltoztatják”.

Miután Engels így megmutatta, hogy a tekintély és az autonómia — viszonylagos fogalmak, hogy alkalmazásuk területe a társadalmi fejlődés különböző szakaszaiban változik, és hogy képtelenség őket abszolút érvényűeknek tekinteni, s miután hozzáfűzte még, hogy a gépek és a nagyüzem alkalmazásának területe mindjobban szélesedik, áttér a tekintélyről szóló általános fejtegetésről az állam kérdésére.

„Ha az önrendelkezés hívei – írja, beérnék azzal a kijelentéssel, hogy a jövő társadalmi szervezetében a tekintélynek csakis azok között a határok között van helye, amelyeket a termelési feltételek elkerülhetetlenül megszabnak, akkor egyetértésre juthatnánk; de ők vakok minden olyan ténnyel szemben, amely a dolgot szükségessé teszi, és a szó ellen kelnek ki.

Miért nem szorítkoznak a tekintély ellenzői arra, hogy a politikai tekintély, az állam ellen mennydörögjenek? Minden szocialista egyetért abban, hogy a politikai állam és vele a politikai tekintély az eljövendő szociális forradalom következtében el fog tűnni; azaz a közösségi funkciók elvesztik politikai jellegüket és a társadalom igazi érdekein őrködő, egyszerű igazgatási funkciókká változnak. A tekintély ellenzői azonban azt követelik, hogy egy csapással töröljék el a politikai tekintélyállamot, még mielőtt megszüntetnék azokat a társadalmi feltételeket, amelyek létrehozták. Azt követelik, hogy a szociális forradalom első cselekedete a tekintély eltörlése legyen.

Láttak ezek az emberek valaha is forradalmat? A forradalom minden bizonnyal a legtekintélyesebb dolog a világon, olyan cselekedet, amellyel a lakosság egyik része puskák, szuronyok és ágyúk — tehát igen tekintélyt parancsoló eszközök — segítségével rákényszeríti akaratát a másik részre; s a győztes pártnak — ha nem akarja elveszíteni, amit kivívott — uralmat annak a félelemnek a segítségével kell fenntartania, amelyet fegyverei a reakciósokban keltenek. Ha a Párizsi Kommün nem támaszkodott volna a burzsoáziával szemben a felfegyverzett nép tekintélyére, vajon tarthatta volna-e magát csak egy napig is? Nem az ellenkezőjét vethetjük-e szemére, hogy ti. nem eléggé élt ezzel a tekintéllyel? Tehát vagy-vagy: a tekintély ellenzői vagy maguk sem tudják, mit beszélnek, s ebben az esetben csak zavart keltenek; vagy tudják, s ebben az esetben árulói a proletariátus mozgalmának. De mindkét esetben csak a reakciót szolgálják.” (39. old.)

Ebben a fejtegetésben Engels olyan kérdéseket érint, amelyeket akkor kell majd megvizsgálnunk, amikor azt a kérdést fogjuk tárgyalni, hogy mi a politika és gazdaság kölcsönös viszonya az állam elhalása során (ennek a kérdésnek fogjuk szentelni a következő fejezetet). Ilyen kérdések: a társadalmi funkcióknak politikai funkciókból egyszerű adminisztratív funkciókká válása és a „politikai állam” kérdése. Ez az utóbbi kifejezés, amely különösen alkalmas arra, hogy félreértéseket keltsen, az állam elhalásának folyamatára utal: az elhaló állam elhalásának bizonyos fokán már nem-politikai államnak nevezhető.

Engelsnek ebben a fejtegetésében a legfigyelemreméltóbb megint az, hogy miképpen veti fel a kérdést az anarchisták ellen. A szociáldemokraták, akik Engels tanítványainak vallják magukat, l873 óta milliószor vitatkoztak már az anarchistákkal, de éppen nem úgy, ahogyan marxistáknak lehet és kell vitatkozniuk. Az állam eltörlésének anarchista elképzelése zavaros és nem forradalmi — így vetette fel Engels a kérdést. Az anarchisták éppen a forradalmat nem akarják meglátni, a forradalmat a maga keletkezésében és fejlődésében, az erőszakkal, a tekintéllyel, a hatalommal, az állammal kapcsolatos különleges feladataival.   

Az anarchizmus szokásos kritikája úgy, ahogy azt a mai szociáldemokraták gyakorolják, a legtisztább kispolgári banalitássá sekélyesedett: „mi elismerjük az államot, az anarchisták pedig nem!” Világos, hogy az ilyenfajta banalitástól megundorodik minden valamennyire is gondolkodó és forradalmi érzésű munkás. Engels egészen mást mond: minden szocialista elismeri — hangsúlyozza –, hogy a szocialista forradalom következtében az állam el fog tűnni. Azután pedig konkrétan teszi fel a forradalom kérdését, éppen azt a kérdést, amelyet a szociáldemokraták opportunizmusból rendszerint megkerülnek és amelynek „kidolgozását”  úgyszólván kizárólag az anarchistáknak engedik át. És amikor Engels ezt a kérdést felteszi, szarván ragadja a bikát; nem kellett volna-e a Kommünnek jobban kihasználnia az állam, vagyis a felfegyverzett, uralkodó osztállyá szervezett proletariátus forradalmi hatalmát?

 Az uralkodó hivatalos szociáldemokrácia azt a kérdést, hogy melyek a proletariátus konkrét feladatai a forradalomban, rendszerint vagy a filiszter gúnyos mosolyával, vagy pedig, a legjobb esetben, azzal a kitérő szofisztikus fordulattal szokta elintézni, hogy „majd meglátjuk”. Így aztán az anarchistáknak joguk volt az ilyen demokráciával szemben azt mondani, hogy elárulja a munkások forradalmi nevelésének feladata. Engels a legutóbbi proletárforradalom tapasztalatait éppen annak a legkonkrétabb tanulmányozására használja fel, hogy a proletariátusnak mit és hogyan kell cselekednie a bankokkal kapcsolatban és az állammal kapcsolatban.