ÁLLAM ÉS FORRADALOM  

IV.4.  AZ ERFURTI  PROGRAMTERVEZET  BĺRÁLATA

Az erfurti programtervezet bírálatát, amelyet Engels l89l. június 29-én küldött el Kautskynak, de amelyet csak tíz évvel később közöltek a „Neue Zeit”-ben, nem mellőzhetjük a marxizmus államelméletének tanulmányozása során, mert ez főként  éppen a szociáldemokráciának az államszervezet kérdésében vallott opportunista nézetei ellen irányul.  

Mellékesen megjegyezzük, hogy Engels a gazdasági kérdésekre vonatkozóan is ad egy igen értékes útmutatást, melyből látható, hogy milyen elmélyült figyelemmel kísérte éppen a legújabb kapitalizmus változásait, és ezért hogyan tudta imperialista korunk feladatait bizonyos fokig előrelátni. Ez az útmutatás a következő: a „tervszerűtlenség” (Planlosigkeit) szóra vonatkozólag, amelyet a programtervezetben a kapitalizmus jellemzésére használtak, ezt írja Engels:  

„... ha a részvénytársaságok után a trösztöket vesszük szemügyre, amelyek egész iparágakat tartanak uralmuk alatt és monopolizálnak, azt látjuk, hogy itt nemcsak a magántermelés szűnik meg, hanem a tervszerűtlenség is” („Die Neue Zeit”, XX. évf. l901-l902. I. köt. 8. old.). 

Itt Engels éppen azt ragadja ki, ami a legújabb kapitalizmusnak, vagyis az imperializmusnak elméleti megítélésében alapvetően fontos, tudniillik azt a tényt, hogy a kapitalizmus monopolkapitalizmussá változik át. A „kapitalizmus” szót alá kell húznunk, mert a legelterjedtebb tévedés az a polgári-reformista állítás, hogy a monopolkapitalizmus vagy állammonopolista kapitalizmus már nem kapitalizmus, már „államszocializmusnak” vagy ehhez hasonlónak nevezhető. A teljes tervszerűséget természetesen a trösztök nem hozták létre, ezt ma sem biztosítják és nem is biztosíthatják. De ha hoznak is létre tervszerűséget, ha számon tartják is a tőke mágnásai nemzeti vagy akár nemzetközi méretekben a termelés terjedelmét és ha tervszerűen szabályozzák is a termelést, mégis kapitalizmusban maradunk, még ha a kapitalizmus új szakaszában is, de azért kétségkívül kapitalizmusban. Az ilyen kapitalizmus „közelsége” a szocializmushoz a proletariátus igazi képviselői számára érv a szocialista forradalom közelsége, könnyűsége, megvalósíthatósága, halaszthatatlansága mellett, de semmiképpen sem érv amellett, hogy ennek a forradalomnak tagadását és a kapitalizmus szépítgetését, amivel minden reformista foglalkozik, türelmesen elnézzék.

De térjünk vissza az állam kérdéséhez. Itt Engels háromféle rendkívül értékes útmutatást ad ezzel kapcsolatban: először, a köztársaság kérdésében; másodszor, a nemzeti kérdés és az államszervezet összefüggésére vonatkozóan; harmadszor, a helyi önkormányzat kérdésében.

Ami a köztársaságot illeti, Engels ezt az erfurti programtervezet bírálatának súlypontjává tette. És ha visszagondolunk arra, hogy milyen jelentőségre tett szert az erfurti program az egész nemzetközi szociáldemokráciában, arra, hogy mintaképül szolgált az, egész II. Internacionálé számára, akkor túlzás  nélkül mondhatjuk, hogy Engels itt az egész II. Internacionálé opportunizmusát bírálta.  

„A tervezet politikai követeléseinek — írja Engels — egy nagy hibájuk van. Az, amit tulajdonképpen mondani kellene, hiányzik belőle.” (Engels kiemelése)

Engels ezután kifejti, hogy a német alkotmány alapjában véve a szerfölött reakciós l850-es alkotmány másolata, hogy a birodalmi gyűlés, Wilhelm Liebknecht kifejezésével élve, csupán az „abszolutizmus fügefalevele”, és hogy arra gondolni, hogy ennek a kisállamokat és a német kisállamok szövetségét szentesítő alkotmánynak alapján megvalósítható „minden munkaeszköz közös tulajdonná való átváltoztatása” — „nyilvánvaló értelmetlenség”.

 „De ehhez a témához nyúlni veszélyes” — teszi hozzá Engels, aki nagyon jól tudja, hogy Németországban a köztársaság követelését nem lehet legálisan felvenni a programba. Ám Engels nem nyugszik bele egyszerűen ebbe a kézenfekvő megfontolásba, amely „mindenkit” kielégít. ĺgy folytatja: „És mégis így vagy úgy, hozzá kell fogni a dologhoz. Hogy mennyire szükséges ez, bizonyítja a szociáldemokrata sajtó nagy részét éppen most elárasztó (einreissende) opportunizmus. Mivel rettegnek a szocialistaellenes törvény felújításától, s visszaemlékeznek némely elhamarkodott nyilatkozatra, amelyet e törvény uralma idején tettek, most egyszerre felfedezik, hogy Németország mai törvényes rendje elég a pártnak ahhoz, hogy minden követelését békés úton megvalósítsa...”

Azt az alapvető tényt, hogy a német szociáldemokraták magatartását a kivételes törvény felújításától való félelem határozta meg, Engels különösen kiemeli, s kertelés nélkül opportunizmusnak nevezi, és éppen mert Németországban nincs köztársaság és nincs szabadság, kijelenti, hogy a „békés” útról szőtt almok teljesen értelmetlenek. Engels eléggé elővigyázatos ahhoz, hogy ne kösse meg a kezét. Elismeri, hogy köztársaságokban vagy nagy szabadsággal rendelkező országokban „elképzelhető” (de csak „elképzelhető!”) a szocializmusba való békés belenövés, de Németországban, mondja ismételten,

„...Németországban, ahol a kormány majdnem mindenható, és sem a birodalmi gyűlésnek, sem a többi képviseleti testületnek nincs valóságos hatalma, Németországban ilyesminek a proklamálása, mégpedig anélkül, hogy erre bármi szükség volna, annyit jelent, hogy leszedik a fügefalevelet az abszolutizmusról és saját testükkel takarják el meztelenségét...”

A németországi szociáldemokrata párt hivatalos vezetőinek óriási többsége valóban takargatta az abszolutizmust és „véka alá” rejtette ezeket az útmutatásokat.

„... Ilyenfajta politika végeredményben csak saját pártunkat vezetheti tévútra. Általános, elvont politikai kérdéseket tolnak előtérbe és ily módon eltakarják a legközelebbi konkrét kérdéseket, azokat a kérdéseket, amelyek az első nagy események, az első válság alkalmával önmaguk tűzik napirendre magukat. Mi más adódhat ebből, mint az, hogy a párt a döntő pillanatban egyszerre tanácstalannak bizonyul, hogy a legdöntőbb kérdések tekintetében homály és egyenlőtlenség uralkodik, mert ezeket a kérdéseket sohasem vitatták meg ...  

A nagy főszempontoknak ez az elfeledése pillanatnyi napi érdekek miatt, a pillanatnyi sikereknek ez az erőltetett hajhászása tekintet nélkül a további következményekre, a mozgalom jövőéjének ez a feláldozása a mozgalom jelene kedvéért talán becsületes szándékokkal történik, de mégis opportunizmus, és az is marad, a »becsületes« opportunizmus pedig talán a legveszedelmesebb valamennyi közül

Ha valamihez nem fér kétség, akkor az az, hogy pártunk és a munkásosztály csak a demokratikus köztársaság formája mellett juthat uralomra. Sőt, ez a specifikus forma a proletariátus diktatúrája számára, ahogy azt már a nagy francia forradalom megmutatta ...”

Engels itt különösen plasztikus formában ismétli még azt az alapgondolatot, amely vörös fonalként  húzódik végig Marx minden munkáján, nevezetesen azt, hogy a demokratikus köztársaság a proletariátus diktatúrájához vezető legközelebbi út. Mert az ilyen köztársaság, amely egyáltalán nem küszöböli ki a tőke uralmát, s következésképpen a tömegek leigázását és az osztályharcot sem, elkerülhetetlenül e harc olyan kiszélesítésére, kibontakozására, feltárására és kiéleződésére vezet, hogy, mihelyt egyszer megnyílik a lehetőség az elnyomott tömegek alapvető érdekeinek kielégítésére, ez a lehetőség elkerülhetetlenül és csakis a proletariátus diktatúrájában valósul meg, abban, hogy a proletariátus vezeti ezeket a tömegeket. Az egész II. Internacionálé számára ezek szintén a marxizmus „elfelejtett szavai”, s hogy mennyire feledésbe mentek, az rendkívül élesen megnyilvánult a mensevik párt történetében az l9l7-es orosz forradalom első fél esztendeje alatt. A föderatív köztársaság kérdéséről a lakásság nemzeti összetételével kapcsolatban Engels ezt írta:

„Mi lépjen a jelenlegi Németország helyére?” (amelynek reakciós monarchista alkotmánya van és nem kevésbé reakciós módon kisállamokra szakad, ami a sajátos „poroszságot” örökéletűvé teszi ahelyett, hogy Németország egészében feloldaná). „Nézetem szerint a proletariátus csak az egységes és oszthatatlan köztársaságnak a formáját használhatja. A föderatív köztársaság az Egyesült Államok óriási területének egészen most még nagyjában-egészében szükségszerűség, habár keleti részen már akadállyá válik. Haladást jelentene Angliában, ahol a két szigeten négy nemzet él és ahol — noha egyetlen parlamentjük van — már most háromféle törvényrendszer létezik egymás mellett. Már régen akadállyá vált a kicsiny Svájcban, s ott csupán azért elviselhető még, mert Svájc megelégszik azzal, hogy teljesen passzív tagja legyen az Európai államrendszernek. Németország számára a föderalisztikus elsvájciasodás óriási visszafejlődést jelentene. A szövetségi állam két pontban különbözik az egységes államtól: az egyik az, hogy a szövetséghez tartozó minden egyes külön államnak, minden kantonnak saját polgári és büntetőjogi törvényhozása, saját bírói szervezete van, a másik pedig az, hogy a népképviseleti kamarán kívül még államképviseleti kamara is van, amelyben minden kanton mint ilyen szavaz, tekintet nélkül arra, hogy nagy-e vagy kicsiny.” Németországban a szövetségi állam átmenet a teljesen egységes államhoz, és az l866-os és l870-es „felülről végrehajtott forradalmat” nem visszacsinálni kell, hanem „alulról jövő mozgalommal” ki kell egészíteni.

Engelsnek nemcsak nem közömbös az államformák kérdése, hanem ellenkezőleg, igyekszik rendkívül gondosan elemezni éppen az átmeneti formákat, hogy minden egyes eset konkrét történeti sajátosságainak megfelelően állapítsa meg, miről mire átmenet az adott átmeneti forma.

Engels, éppen úgy mint Marx, a proletariátus és a proletárforradalom szempontjából a demokratikus centralizmus, az egységes és oszthatatlan köztársaság mellett száll sikra. A föderatív köztársaságot vagy kivételnek és a fejlődés kerekkötőjének, vagy pedig a monarchiától a centralisztikus köztársasághoz való átmenetnek, „haladásnak” tekinti, de csak bizonyos különleges feltételek mellett. És e különleges feltételek között a nemzeti kérdés előtérbe nyomul.

Engelsnél, valamint Marxnál is, noha könyörtelenül bírálják a kisállamok reakciós mivoltát és azt, hogy ezt a reakciós mivoltukat bizonyos konkrét esetekben a nemzeti kérdéssel leplezgetik, sehol sincs meg még az árnyéka sem annak a törekvésnek, hogy megkerüljék a nemzeti kérdést annak a törekvésnek, amelynek hibájába gyakran beleesnek a holland és lengyel marxisták, akik a „maguk” kis államainak nyárspolgárian korlátolt nacionalizmusa elleni teljesen jogos harcból indulnak ki.  

Még Angliában is, ahol a földrajzi helyzet, a közös nyelv és sok évszázad története, úgy látszik, „elintézte” Anglia egyes kicsiny részeinek nemzeti kérdését, Engels még itt is számításba veszi azt a kétségtelen tényt, hogy a nemzeti kérdés még nem szűnt meg, és ezért „haladásnak” ismeri el a föderatív köztársaságot. Magától értetődik, hogy ezzel Engels egyáltalában nem mondott le a föderatív köztársaság fogyatékosságainak bírálatáról, az egységes, centralisztikus demokratikus köztársaság leghatározottabb propagandájáról és az érte vívott harcról.  

A demokratikus centralizmust azonban Engels korántsem abban a bürokratikus értelemben fogja fel, amelyben ezt a fogalmat a polgári és a kispolgári ideológusok, az utóbbiak között az anarchisták is használják. A centralizmus Engels szemében egyáltalán nem zár ki olyan széles körű helyi önkormányzatot, amely, amellett hogy a „kommünök” és a tartományok önként megvédik az állam egységét, feltétlenül megszüntet mindenféle bürokratizmust és mindenfajta felülről való „parancsnokolást”.

„...Tehát egységes köztársaság — írja Engels, amikor a marxizmusnak az államra vonatkozó, programjellegű nézeteit fejtegeti. — De nem a mostani francia köztársaság értelmében, amely nem egyéb, mint az l798-ban létesített császárság császár nélkül. l792-től l798-ig minden francia département, minden község (Gemeinde) amerikai mintára teljes önkormányzattal rendelkezett, és ennek így kell lennie nálunk is. Hogy hogyan kell megszervezni az önkormányzatot és hogyan lehet boldogulni bürokrácia nélkül, ezt megmutatta és bebizonyította nekünk Amerika és az első francia köztársaság, s még ma is bizonyítja Ausztrália, Kanada és a többi angol gyarmat. S az ilyen tartományi (területi) és községi önkormányzat sokkal szabadabb, mint például a svájci föderalizmus, ahol a kanton ugyan nagyon független a szövetségtől (azaz a föderatív államtól a maga egészében) „de független a járástól (Bezirk) és a községtől is. A kantonális kormányok kineveznek járási helytartókat (Statthalter) és prefektusokat, akiknek az angol nyelven beszélő országokban a hírét se ismerik, s akikből éppoly tisztelettel nem kérünk a jövőben, mint a porosz Landratokból és Reigerungsratokból” (biztosokból, járási rendőrfőnökökből, kormányzókból, általában felülről kinevezett hivatalnokokból). Engels ennek megfelelően azt javasolja, hogy az önkormányzatról szóló programpontot a következőképpen fogalmazzák meg: „Teljes tartományi” (kormányzósági, illetőleg területi), „járási és községi önkormányzat az általános választójog alapján megválasztott tisztviselők útján. Az államilag kinevezett helyi és tartományi hatóságok felszámolása.”

A Kerenszkij és más „szocialista” miniszterek kormánya által betiltott „Pravdá”-ban (l917. május 28., 68. sz.) már volt alkalmam rámutatni arra, milyen égbekiáltó módon eltértek ebben a pontban — persze korántsem csak ebben — az állítólag forradalmi állítólagos demokrácia állítólagos szocialista képviselői a demokratizmustól [Lásd Lenin Művei. 24. köt. Budapest 1952. 557-559. old. — Szerk.]. Érthető, hogy olyan embereknél, akik „koalícióval” az imperialista burzsoáziához kötötték magukat, süket fülekre találtak ezek az utalások.

Rendkívül fontos megjegyeznünk, hogy Engels tényekkel, a legpontosabb példa alapján megcáfolja azt a különösen kispolgári demokrácia soraiban rendkívül elterjedt előítéletet, hogy a föderatív köztársaság feltétlenül több szabadságot jelent, mint a centralisztikus. Ez nem igaz. Azok a tények, amelyeket Engels az l792-l798-as centralizált francia köztársaságra és a föderatív svájci köztársaságra vonatkozólag felhozott, ezt megcáfolják. A valóban demokratikus centralisztikus köztársaság több szabadságot biztosított, mint a föderatív. Vagy másként a történelemben ismert legnagyobb helyi, területi stb. szabadságot a centralisztikus, nem pedig a föderatív köztársaság biztosította.  

Erre a tényre, valamint általában a föderatív és a centralisztikus köztársaság és a helyi önkormányzat egész kérdésére pártpropagandánkban és agitációnkban nem fordítottak és nem fordítanak elegendő figyelmet. 

ÁLLAM ÉS FORRADALOM  

IV.3.  LEVÉL BEBELHEZ

Marx és Engels műveiben az állam kérdésével kapcsolatban egyik legfigyelemreméltóbb, sőt talán a legfigyelemreméltóbb fejtegetés az alábbi részlet Engelsnek l875. Március 1875-án Bebelhez írott leveléből. Ezt a levelet, mellesleg megjegyezve, tudomásunk szerint Bebel közölte először emlékiratainak („Életemből”) II. kötetében, amely 1911-ben, tehát 36 évvel a levél megírása és elküldése után jelent meg nyomtatásban.

Engels ebben a levélben ugyanazt a gothai programtervezetet bírálta, amelyet Marx is bírált Brackéhoz írt nevezetes levelében, és külön az állam kérdését érintve, a következőket írta Bebelnek:  

 „...A szabad népállam szabad állammá változott át. A szó nyelvtani értelmében véve a szabad állam olyan állam, amely szabad a polgáraival szemben, tehát zsarnoki kormányzatú állam. Sutba kellene dobni az államról szóló egész locsogást, különösen a Kommün után, amely már nem is volt állam a szó tulajdonképpeni értelmében. A »népállamot« az anarchisták unos-untalan a fejünkhöz vágtak, noha már Marxnak Proudhon elleni munkája és utána a »Kommunista Kiáltvány« határozottan megmondja, hogy a szocialista társadalmi rend bevezetésével az állam önmagától feloszlik (sich auflöst) és eltűnik. Minthogy pedig az állam csupán átmeneti intézmény, melyet a harcban, a forradalomban felhasználunk ellenfeleink erőszakos fékentartására, ezért »szabad népállamról« beszélni merő értelmetlenség; amíg a proletariátusnak még szüksége van az államra, nem a szabadság érdekében, hanem ellenfeleinek fékentartására használja fel, és mihelyt szó lehet szabadságról, az állam, mint olyan megszűnik. Ezért mi azt javasolnánk, hogy az »állam« szót mindenütt a »közösség« („Gemeinwesen”) szóval helyettesítsük, ezzel a régi jó német szóval, amely igen jól képviselheti a francia »commune«-t”(a német eredetiben 32l-322. old.).

Szem előtt kell tartanunk azt, hogy ez a levél arra a pártprogramra vonatkozik, amelyet Marx alig néhány héttel később (l875. május 5-én) keltezett levelében bírált, s hogy Engels akkoriban Marxszal együtt Londonban élt. Mikor tehát az utolsó mondatban Engels a „mi” szót használja, kétségtelenül saját és Marx nevében ajánlja a német munkáspárt vezetőjének, hogy az „állam” szót törölje a programból és helyettesítse a „közösség” szóval.

Micsoda „anarchizmus” ez, üvöltözték volna az opportunisták szája íze szerint meghamisított mai „marxizmus” főkolomposai, ha a programnak ilyen kijavítását ajánlották volna nekik!

Hadd üvöltözzenek. A burzsoázia megdicséri őket érte.

Mi pedig továbbra is végezzük a magunk dolgát. Pártunk programjának felülvizsgálása során Marx és Engels tanácsát feltétlenül tekintetbe kell vennünk, hogy az igazságot jobban megközelítsük, hogy a marxizmust a ferdítésektől megtisztítva helyreállítsuk, hogy biztosabban irányítsuk a munkásosztály harcát felszabadulásáért. A bolsevikok között bizonyára nem akadnak olyanok, akik elleneznék Marx és Engels tanácsát. Az egyetlen nehézséget alkalmasint a terminus megválasztása okozhatja. A németben két kifejezés van az orosz „obscsina”-ra, amelyek közül Engels azt választotta, amely nem az egyes közösséget, hanem a közösségek összességét, a közösségek rendszerét jelenti. Az oroszban nincs ilyen szó, és lehetséges, hogy majd a francia „commune” szót kell elfogadnunk, habár ennek is megvannak a maga hátrányai.  

 „A Kommün már nem is volt állam a szó tulajdonképpeni értelmében” ez Engelsnek igen fontos elméleti megállapítása. A fenti fejtegetések után ez az állítás teljesen érthető. A Kommün megszűnt állam lenni, minthogy már nem a lakosságtöbbséget, hanem kisebbséget (a kizsákmányolókat) kellett elnyomnia; a burzsoá államgépezetet összetörte; a külön elnyomó hatalom helyett maga a lakosság lépett a színre. Mindez eltávolodás a szó tulajdonképpeni értelmében vett államtól. És ha a Kommün megszilárdult volna, akkor az állam nyomai önmaguktól „elhaltak” volna benne, intézményeit nem kellett volna „megszüntetnie”, megszűntek volna működni, amilyen mértékben nem lett volna teendőjük.

 „Az anarchisták a fejünkhöz vágják a »népállamot«, mondja Engels, s főként  Bakunyinra és a német szociáldemokraták elleni kirohanásaira gondol. Engels ezeket a támadásokat annyiban ismeri el helytállóknak, amennyiben a „népállam” ugyanolyan képtelenség és ugyanolyan eltávolodás a szocializmustól, mint a „szabad népállam”. Engels arra törekszik, hogy a német szociáldemokratáknak az anarchisták ellen vívott harcát kijavítsa, hogy ezt a harcot elvileg helyes alapokra fektesse és megtisztítsa az „államhoz” tapadó opportunista előítéletektől. Sajnos, Engels levelet 36 évig véka alatt tartották. Az alábbiakban látni fogjuk, hogy Kautsky e levél közzététele után is makacsul ismétli lényegében ugyanazokat a hibákat, amelyektől Engels óva intett.

Bebel l875. szeptember 2l-én kelt levelében válaszolt Engelsnek és egyebek között azt írta, hogy a programtervezet megítélésében „teljesen egyetért” vele és hogy Liebknechtnek szemére vetette engedékenységét. (Bebel emlékiratai német kiadása, II. köt. 334. old.). De ha a kezünkbe vesszük Bebel „Céljaink” című brossúráját, abban teljesen helytelen fejtegetéseket találunk az államról.

 „Az államot osztályuralmon alapuló államból népállammá kell átalakítani.” („Unsére Ziele”, l886. évi német kiadás, l4. old.)

Ez olvasható Bebel brossúrájának 9-ik (kilencedik!) kiadásában! Nem csoda, hogy az államról oly csökönyösen ismételt opportunista elmélkedéseket a német szociáldemokrácia magába szívta, különösen, amikor Engels forradalmi magyarázatait véka alá rejtették, és az életkörülmények hosszú időre „elszoktatták” az embereket a forradalomtól. 

ÁLLAM ÉS FORRADALOM  

IV.2.  POLÉMIA AZ ANARCHISTÁKKAL

Ez a vita l873-ban folyt le. Marx és Engels a proudhonisták, az „autonomisták” vagy „tekintélyellenzők” ellen egy olasz szocialista évkönyvbe cikkeket írtak, amelyek csak l9l3-ban jelentek meg német fordításban, a „Neue Zeit”-ben.

„...Ha a munkásosztály politikai harca — írta Marx, az anarchistákon és politikaellenes állásfoglalásukon gúnyolódva — forradalmi formákat ölt, ha a munkások a burzsoázia diktatúrája helyébe saját forradalmi diktatúrájukat állítják, akkor ezzel az elvek megsértésének szörnyű bűnét követik el, mert abból a célból, hogy kielégítsék szánalmas, közönséges mindennapi szükségleteiket, hogy megtörjék a burzsoázia ellenállását, forradalmi és átmeneti formát adnak az államnak, ahelyett, hogy letennék a fegyvert és megszüntetnék az államot...” („Die Neue Zeit”, l9l3-l9l4. 32. évf. I. köt. 40. old.)

Marx tehát az államnak csakis ilyen „megszüntetése” ellen lépett fel, amikor az anarchistákat cáfolta! Egyáltalán nem az ellen, hogy az osztályok eltűnésével eltűnik majd az állam is, vagy hogy az osztályok megszűnésével megszűnik majd az állam is, hanem az ellen, hogy a munkások lemondjanak a fegyver használatáról, a szervezett erőszakról, vagyis az államról, amelynek arra kell szolgálnia, hogy „megtörje a burzsoázia ellenállását”.   

Marx — nehogy elferdítsék az anarchizmus ellen folytatott harcának igazi értelmet — külön hangsúlyozza a proletariátus számára szükséges állam „forradalmi és átmeneti formáját”. A proletariátusnak csak ideiglenesen van szüksége államra. Az állam megszüntetésének, mint célnak kérdésében egyáltalán nincsenek nézeteltéréseink az anarchistákkal. Azt állítjuk, hogy ennek a célnak az elérésére az államhatalom fegyvereinek, eszközeinek, módszereinek ideiglenes felhasználása a kizsákmányolók ellen éppoly elkerülhetetlenül szükséges, mint ahogy az elnyomott osztály ideiglenes diktatúrája szükséges az osztályok megszüntetéséhez. Marx az anarchistákkal szemben a legélesebb és legvilágosabb kérdésfeltevést választja: ha a munkások lerázzák a tőkések igáját, kötelesek „letenni a fegyvert”, vagy pedig fel kell azt használniuk a tőkések ellen, arra, hogy ellenállásukat megtörjék? Márpedig ha az egyik osztály rendszeresen fegyvert használ a másik ellen, mi ez, ha nem az állam „átmeneti formája”?

Minden szociáldemokrata kérdezze meg önmagától: vajon így tette-e fel az állam kérdését az anarchistákkal folytatott polémiában? Vajon a II. Internacionálé hivatalos szocialista pártjainak óriási többsége így tette-e fel a kérdést?

Engels ezeket a gondolatokat még sokkal részletesebben és népszerűbben fejti ki. Mindenekelőtt kigúnyolja a proudhonisták zavaros gondolkodását, akik „tekintélyellenzőknek” nevezték magukat, vagyis elleneztek minden tekintélyt, minden alárendeltséget, minden hatalmat. Vegyünk egy gyárat, vasutat, hajót a nyílt tengerén — mondja Engels —, vajon nem világos-e, hogy bizonyos alárendeltség, vagyis bizonyos tekintély vagy hatalom nélkül lehetetlen volna akármelyik ilyen bonyolult technikai üzem működése, amely gépek alkalmazásán és sok személy tervszerű együttműködésen alapul?

„...Ha efféle érveket szegeztem szembe a legdühösebb tekintélyellenzőkkel — írja Engels —, mindig csak a következőket tudták válaszolni: »Ó, ez igaz, de itt nem tekintélyről van szó, amellyel a meghatalmazottaknak adózunk, hanem megbízásról!« Ezek az urak azt hiszik, hogy megváltoztathatnak egy dolgot azzal, ha a nevét megváltoztatják”.

Miután Engels így megmutatta, hogy a tekintély és az autonómia — viszonylagos fogalmak, hogy alkalmazásuk területe a társadalmi fejlődés különböző szakaszaiban változik, és hogy képtelenség őket abszolút érvényűeknek tekinteni, s miután hozzáfűzte még, hogy a gépek és a nagyüzem alkalmazásának területe mindjobban szélesedik, áttér a tekintélyről szóló általános fejtegetésről az állam kérdésére.

„Ha az önrendelkezés hívei – írja, beérnék azzal a kijelentéssel, hogy a jövő társadalmi szervezetében a tekintélynek csakis azok között a határok között van helye, amelyeket a termelési feltételek elkerülhetetlenül megszabnak, akkor egyetértésre juthatnánk; de ők vakok minden olyan ténnyel szemben, amely a dolgot szükségessé teszi, és a szó ellen kelnek ki.

Miért nem szorítkoznak a tekintély ellenzői arra, hogy a politikai tekintély, az állam ellen mennydörögjenek? Minden szocialista egyetért abban, hogy a politikai állam és vele a politikai tekintély az eljövendő szociális forradalom következtében el fog tűnni; azaz a közösségi funkciók elvesztik politikai jellegüket és a társadalom igazi érdekein őrködő, egyszerű igazgatási funkciókká változnak. A tekintély ellenzői azonban azt követelik, hogy egy csapással töröljék el a politikai tekintélyállamot, még mielőtt megszüntetnék azokat a társadalmi feltételeket, amelyek létrehozták. Azt követelik, hogy a szociális forradalom első cselekedete a tekintély eltörlése legyen.

Láttak ezek az emberek valaha is forradalmat? A forradalom minden bizonnyal a legtekintélyesebb dolog a világon, olyan cselekedet, amellyel a lakosság egyik része puskák, szuronyok és ágyúk — tehát igen tekintélyt parancsoló eszközök — segítségével rákényszeríti akaratát a másik részre; s a győztes pártnak — ha nem akarja elveszíteni, amit kivívott — uralmat annak a félelemnek a segítségével kell fenntartania, amelyet fegyverei a reakciósokban keltenek. Ha a Párizsi Kommün nem támaszkodott volna a burzsoáziával szemben a felfegyverzett nép tekintélyére, vajon tarthatta volna-e magát csak egy napig is? Nem az ellenkezőjét vethetjük-e szemére, hogy ti. nem eléggé élt ezzel a tekintéllyel? Tehát vagy-vagy: a tekintély ellenzői vagy maguk sem tudják, mit beszélnek, s ebben az esetben csak zavart keltenek; vagy tudják, s ebben az esetben árulói a proletariátus mozgalmának. De mindkét esetben csak a reakciót szolgálják.” (39. old.)

Ebben a fejtegetésben Engels olyan kérdéseket érint, amelyeket akkor kell majd megvizsgálnunk, amikor azt a kérdést fogjuk tárgyalni, hogy mi a politika és gazdaság kölcsönös viszonya az állam elhalása során (ennek a kérdésnek fogjuk szentelni a következő fejezetet). Ilyen kérdések: a társadalmi funkcióknak politikai funkciókból egyszerű adminisztratív funkciókká válása és a „politikai állam” kérdése. Ez az utóbbi kifejezés, amely különösen alkalmas arra, hogy félreértéseket keltsen, az állam elhalásának folyamatára utal: az elhaló állam elhalásának bizonyos fokán már nem-politikai államnak nevezhető.

Engelsnek ebben a fejtegetésében a legfigyelemreméltóbb megint az, hogy miképpen veti fel a kérdést az anarchisták ellen. A szociáldemokraták, akik Engels tanítványainak vallják magukat, l873 óta milliószor vitatkoztak már az anarchistákkal, de éppen nem úgy, ahogyan marxistáknak lehet és kell vitatkozniuk. Az állam eltörlésének anarchista elképzelése zavaros és nem forradalmi — így vetette fel Engels a kérdést. Az anarchisták éppen a forradalmat nem akarják meglátni, a forradalmat a maga keletkezésében és fejlődésében, az erőszakkal, a tekintéllyel, a hatalommal, az állammal kapcsolatos különleges feladataival.   

Az anarchizmus szokásos kritikája úgy, ahogy azt a mai szociáldemokraták gyakorolják, a legtisztább kispolgári banalitássá sekélyesedett: „mi elismerjük az államot, az anarchisták pedig nem!” Világos, hogy az ilyenfajta banalitástól megundorodik minden valamennyire is gondolkodó és forradalmi érzésű munkás. Engels egészen mást mond: minden szocialista elismeri — hangsúlyozza –, hogy a szocialista forradalom következtében az állam el fog tűnni. Azután pedig konkrétan teszi fel a forradalom kérdését, éppen azt a kérdést, amelyet a szociáldemokraták opportunizmusból rendszerint megkerülnek és amelynek „kidolgozását”  úgyszólván kizárólag az anarchistáknak engedik át. És amikor Engels ezt a kérdést felteszi, szarván ragadja a bikát; nem kellett volna-e a Kommünnek jobban kihasználnia az állam, vagyis a felfegyverzett, uralkodó osztállyá szervezett proletariátus forradalmi hatalmát?

 Az uralkodó hivatalos szociáldemokrácia azt a kérdést, hogy melyek a proletariátus konkrét feladatai a forradalomban, rendszerint vagy a filiszter gúnyos mosolyával, vagy pedig, a legjobb esetben, azzal a kitérő szofisztikus fordulattal szokta elintézni, hogy „majd meglátjuk”. Így aztán az anarchistáknak joguk volt az ilyen demokráciával szemben azt mondani, hogy elárulja a munkások forradalmi nevelésének feladata. Engels a legutóbbi proletárforradalom tapasztalatait éppen annak a legkonkrétabb tanulmányozására használja fel, hogy a proletariátusnak mit és hogyan kell cselekednie a bankokkal kapcsolatban és az állammal kapcsolatban. 

ÁLLAM ÉS FORRADALOM  

IV.  FEJEZET - FOLYTATÁS. ENGELS KIEGÉSZĺTŐ MAGYARÁZATAI 

Marx megadta az alapot annak a kérdésnek megítéléséhez, hogy mi a Kommün jelentősége. Engels ismételten visszatért erre a tárgyra, magyarázta Marx elemzését és következtetéseit, s helyenként  olyan erővel és olyan szemléltetően világította meg a kérdés más oldalait, hogy ezekkel a magyarázatokkal külön kell foglalkoznunk.

l. „A LAKÁSKÉRDÉSHEZ”

Engels a lakáskérdéssel foglalkozó művében (l872) már értékesíti a Kommün tapasztalatait és ismételten rátér a forradalomnak az állammal kapcsolatos feladataira. Érdekes, hogy ennél a konkrét témánál szemléletesen megmutatkoznak egyrészt a proletárállam és a mai állam hasonló vonásai, azok a vonások, amelyek megengedik, hogy mindkét esetben államról beszéljünk, másrészt a megkülönböztető vonások, vagyis az átmenet az állam megszüntetésére.

„Hogyan kell hát megoldani a lakáskérdést? A mai társadalomban ugyanúgy oldják meg, mint minden más társadalmi kérdést: a kereslet és kínálat fokozatos gazdasági kiegyenlítődése útján, ez pedig olyan megoldás, amely magát a kérdést mindig újra termeli, szóval nem megoldás. Hogy a szociális forradalom hogyan oldaná még ezt a kérdést, az nemcsak a mindenkori körülményektől függ, hanem sokkal messzebbmenő kérdésekkel is összefügg, amelyek közül egyik leglényegesebb a város és a falu közötti ellentét megszüntetése. Minthogy nem az a feladatunk, hogy a jövő társadalom berendezésére utópikus rendszereket dolgozzunk ki, egészen céltalan lenne a kérdésnek ezzel a részével foglalkoznunk. Annyi azonban bizonyos, hogy a nagy városokban már most elég lakóház van ahhoz, hogy ezek ésszerű felhasználásával azonnal segíthessünk minden valódi »lakásínségen«. Ez természetesen csak a mai tulajdonosok kisajátítása útján valósítható meg, illetőleg oly módon, hogy házaikba hajléktalan vagy eddig szerfölött összezsúfoltan lakó munkásokat költöztetünk be, s mihelyt a proletariátus meghódította a politikai hatalmat, ilyen közérdekű rendszabály éppoly könnyen lesz végrehajtható, mint amilyen könnyen hajtja végre a mai állam a kisajátítás és beszállásolás egyéb fajtáit” (l887-es német kiadás, 22. old.)

Engels itt nem tárgyalja az államhatalom formájának megváltozását, hanem csak tevékenységének tartalmát vizsgálja. Lakáskisajátítások és lefoglalások a mai állam rendelkezésére is történnek. A proletárállam, formai szempontból nézve, szintén „elrendeli” majd a lakások lefoglalását és a házak kisajátítását. De világos, hogy a régi végrehajtó apparátus, a burzsoáziával egybeforrott hivatalnoksereg, a proletárállam rendelkezéseinek végrehajtására egyszerűen alkalmatlan lenne.

„...meg kell állapítanunk, hogy az összes munkaeszközök »tényleges birtokbavétele«, az, hogy a dolgozó nép az egész ipart birtokába vegye, szöges ellentéte a proudhoni »megváltásnak«. Az utóbbinál az egyes munkás lesz a tulajdonosa a lakásnak, a parasztbirtoknak, a munkaeszközöknek; az előbbinél a »dolgozó nép« közös tulajdonosa marad a házaknak, gyáraknak és munkaeszközöknek, s ezek használatát, legalábbis egy átmeneti időben, aligha fogja a költségek megtérítése nélkül egyeseknek vagy társaságoknak átengedni. Ugyanúgy, ahogy a földtulajdon megszüntetése sem a földjáradék megszüntetését jelenti, hanem — bár megváltozott formában — átruházását a társadalomra. Ha tehát az összes munkaeszközöket a dolgozó nép ténylegesen birtokába veszi, ez semmiképpen sem zárja ki a bérleti viszony fenntartását.” (68. old.)

Az ebben a fejtegetésben érintett kérdést, nevezetesen: az állam elhalása gazdasági alapjainak kérdését a következő fejezetben fogjuk vizsgálni. Engels rendkívül óvatosan fejezi ki magát, amikor arról beszél, hogy a proletárállam „aligha” ad majd ingyen lakást, „legalábbis egy átmeneti időben”. Az, hogy az egész nép birtokában levő lakásokat bérért engedik át egyes családoknak, feltételezi e lakbér beszedését, bizonyos ellenőrzést és a lakások elosztásának ilyen vagy olyan szabályozását. Mindez megköveteli az állam bizonyos formáját, de semmiképpen sem követel még külön katonai és bürokratikus apparátust, külön kiváltságos helyzetű hivatalos személyekkel. S az áttérés a dolgok olyan rendjére, amikor a lakásokat majd ingyen lehet átengedni, az állam teljes „elhalásával” kapcsolatos.

Ahol Engels arról beszél, hogy a blanquisták a Kommün után és a Kommün tapasztalatainak hatása alatt a marxizmus elvi álláspontjára tértek át, ezt az álláspontot mellesleg a következőképpen fogalmazza meg:

 „...a proletariátus politikai akciójának és diktatúrájának szükségszerűségéről mint az osztályoknak és velük együtt az államnak a megszüntetéséhez vezető átmenetről...”(55. old.)

A szőrszálhasogató kritika némely híve, vagy  a polgári „marxistafalók” talán ellentmondást fognak felfedezni az „állam megszüntetésének” elismerése és az olyan formula elvetése között,  mint amilyen az anarchistáké az „Anti-Dühring” fentebb idézett részében. Nem lenne meglepő, ha az opportunisták Engelst is az „anarchisták” közé sorolnák — mostanában mindjobban terjed a szociálsoviniszták között az a szokás, hogy az internacionalistákat anarchizmussal vádolják.  

A marxizmus mindig azt tanította, hogy az osztályok megszűnésével együtt bekövetkezik az állam megszűnése is. Az „Anti-Dühring”-nek az „állam elhalásáról” szóló közismert helye nem egyszerűen azzal vádolja az anarchistákat, hogy az állam megszüntetése mellett foglalnak állást, hanem azzal, hogy azt hirdetik, hogy az államot „máról holnapra” meg lehet szüntetni.  

Minthogy a most uralkodó „szociáldemokrata” doktrína teljesen meghamisította azt az álláspontot, amelyet a marxizmus az anarchizmussal szemben az állam megszüntetése kérdésében elfoglalt, különösen hasznos lesz, ha emlékeztetünk Marxnak és Engelsnek az anarchistákkal folytatott egyik polémiájára.  

ÁLLAM ÉS FORRADALOM  

III.5.  AZ ÁLLAM-ÉLŐSDI MEGSEMMISÍTÉSE

Már idéztük Marx erre vonatkozó szavait, most csak ki kell őket egészítenünk:

„ ...új történelmi alkotásoknak általában az a sorsuk — írta Marx —, hogy a társadalmi élet olyan régebbi, sőt kihalt formái megismétlődésének nézik őket, amelyekhez valamelyest hasonlítanak. Így ezt az új Kommünt, amely a modern államhatalmat megtöri (bricht = összetöri), ama középkori kommün hasonmásának nézték... kis államok szövetségének (Montesquieu, girondisták) ... a túlzott központosítás ellen folyó régi harc egyik szélsőséges formájának nézték...”

,, ...A kommünális alkotmány visszaadta volna a társadalmi közösségnek mindazt az erőt, amelyet addig a rajta élősködő és szabad mozgását béklyózó állam felemésztett. Ez az egyetlen aktus elegendő lett volna arra, hogy Franciaország újjászületését elindítsa...” 

„ ...a kommünális alkotmány valójában a falusi termelőket a kerületi székhelyek szellemi vezetése alá utalta, s ott a munkások személyében biztosította számukra érdekeik természetes képviselőit. — A Kommün puszta léte természetszerűleg magával hozta a helyi önkormányzatot, de többé már nem ellensúlyozásképpen az immár fölöslegessé tett államhatalommal szemben ...” 

 „Az államhatalom megsemmisítése”, amely „élősdi kinövés” volt, ennek „lenyesése”, „szétrombolása”; „immár feleslegessé vált az államhatalom” — ilyen kifejezéseket használt Marx az állammal kapcsolatban, amikor a Kommün tapasztalatait felmérte és elemezte.

Mindezt mintegy fél évszázaddal ezelőtt írta, és ma szinte ásatásokat kell végeznünk ahhoz, hogy a hamisítatlan marxizmust bevigyük a nagy tömegek tudatába. Azokat a következtetéseket, amelyeket Marx az általa végigélt utolsó nagy forradalmon végzett megfigyeléseiből levont, éppen akkor felejtették el, mikor a következő nagy proletárforradalmak ideje elérkezett.

 „ ....A sokféle értelmezés, melyet a Kommünnek adtak, és a sokféle érdek, mely a maga javát látta benne, mutatja, hogy minden ízében rugalmas politikai forma volt, ellentétben valamennyi előbbi, határozottan elnyomó kormányformával. Igazi titka a következő: lényegében a munkásosztály kormánya volt, annak a harcnak a terméke, amelyet a termelő osztály a kisajátító osztály ellen vívott, az a végre felfedezett politikai forma, amelyben a munka gazdasági felszabadítása lehetővé vált.”

„Ez utóbbi feltétel nélkül a kommünális alkotmány lehetetlenség és ámítás lett volna...”

 Az utópisták olyan politikai formák „felfedezésével” foglalkoztak, amelyekben a társadalom szocialista átalakulásának végbe kellene mennie. Az anarchisták a politikai formák kérdését egyáltalán nem méltatták figyelemre. A mai szociáldemokrácia opportunistái a demokratikus parlamenti állam burzsoá politikai formáit határnak fogadták el, amelyet átlépni nem lehet, és homlokukkal a földet verve imádták ezt a „mintaképet”, s anarchizmusnak nyilvánítottak minden olyan törekvést, amely e formák szétzúzására irányult.

Marx a szocializmus és a politikai harc egész történetéből arra az eredményre jutott, hogy az államnak el kell majd tűnnie, és hogy eltűnésének átmeneti formája (az államtól a nem-államba való átmenet) az „uralkodó osztállyá szervezett proletariátus” lesz. De arra, hogy felfedezze e jövő politikai formáit, Marx nem vállalkozott. Megelégedett a francia történelem pontos megfigyelésével, elemzésével és ama következtetéssel, amelyre az l85l. év vezetett: a burzsoá. államgépezet szétrombolása közeleg.

Es amikor a proletariátus forradalmi tömegmozgalma kirobbant, Marx, e mozgalom sikertelensége, rövid tartama és szembeszökő gyöngéi ellenére, elkezdte tanulmányozni, hogy milyen formákat tárt fel ez a mozgalom.

A Kommün — az a proletárforradalom által ,,végre felfedezett” forma, amelyben a munka gazdasági felszabadítása végbemehet.

A Kommün — a proletárforradalom első kísérlete arra, hogy összetörje a burzsoá államgépezetet, és az a „végre felfedezett” politikai forma, amellyel a szétzúzott formát lehet is, kell is helyettesíteni.

A további fejtegetés során meglátjuk, hogy az l905-ös és l9l7-es orosz forradalmak más körülmények között, más feltételek mellett folytatják a Kommün művét és igazolják Marx zseniális történelmi elemzését.