ÁLLAM ÉS FORRADALOM  

VI.3.  KAUTSKY POLÉMIÁJA PANNEKOEKKAL

Pannekoek annak a „baloldali radikális” áramlatnak a képviselőjeként lépett fel Kautsky ellen, melynek soraiban ott voltak Rosa Luxemburg, Karl Radek és mások, s amely a forradalmi taktikát védelmezve egyetértett abban, hogy Kautsky áttér a marxizmus és az opportunizmus közt elvtelenül ingadozó „centrum” álláspontjára. A háború teljesen igazolta ennek a nézetnek a helyességét, amikor a (tévesen marxistának nevezett) „centrum” vagyis a „kautskyzmus” áramlata a maga egész visszataszító, szánalmas mivoltában megmutatkozott.\

Pannekoek az állam kérdését érintő „Tömegakciók és forradalom” („Die Neue Zeit”, l9l2. XXX. 2.) című cikkében Kautsky állásfoglalását úgy jellemzi, mint a „passzív radikalizmus” álláspontját, a „tétlen várakozás elméletét”. „Kautsky nem akarja meglátni a forradalom folyamatát” (6l6. old.). A kérdés ilyen feltevésével Pannekoek áttért a bennünket érdeklő tárgyra, arra, hogy melyek a proletárforradalom feladatai az állammal kapcsolatban.

„A proletariátus harca — írta Pannekoek — nem egyszerűen harc a burzsoázia ellen az államhatalomért, hanem harc az államhatalom ellen... ennek a forradalomnak tartalma az állam hatalmi eszközeinek megsemmisítése és kiszorítása (szó szerint feloszlatása — Auflösung) a proletariátus hatalmi eszközeinek segítségével... A harc csak akkor szűnik meg, ha végeredményképpen bekövetkezik az államszervezet teljes szétrombolása. A többség szervezete akkor azzal bizonyította be fölényét, hogy megsemmisítette az uralkodó kisebbség szervezetet” (548. old.).

Pannekoek gondolatainak megfogalmazása nagyon sok fogyatékosságban szenved. De a gondolat maga mégis világos — és érdekes, hogyan cáfolta ezt a gondolatot Kautsky.

„Eddig — írta — a szociáldemokraták és az anarchisták közötti ellentét abban állott, hogy az előbbiek meghódítani akartak az államhatalmat, az utóbbiak pedig szétrombolni. Pannekoek mindkettőt akarja” (724. old.).

Pannekoek fejtegetése nem eléggé szabatos és nem eléggé konkrét (nem beszélve cikkének egyéb fogyatékosságairól, amelyek nem tartóznak a szóban forgó témához), de Kautsky éppen a dolognak Pannekoek által érintett elvi lényegét ragadta ki, és ebben a sarkalatos elvi kérdésben teljesen cserbenhagyta a marxizmus álláspontját, teljesen átpártolt az opportunizmushoz. A szociáldemokraták és az anarchisták közötti különbséget egészen helytelenül határozza meg, a marxizmust végképp elferdíti és elsekélyesíti.

A marxisták és az anarchisták között az a különbség, hogy:

l) A marxisták, amikor az állam teljes megszüntetését tűzik ki célul, azt tartják, hogy ez a cél csak akkor valósítható majd meg, amikor a szocialista forradalom már megszüntette az osztályokat, vagyis annak eredményeképpen, hogy megvalósult a szocializmus, amely az állam elhalásához vezet; az anarchisták máról holnapra akarják az állam teljes megszüntetését és nem értik meg e megszüntetés megvalósíthatóságának feltételeit.

2) A marxisták feltétlenül szükségesnek tartják, hogy a proletariátus, miután a politikai hatalmat meghódította, teljesen elpusztítsa a régi államgépezetet és a Kommün mintájára megalkotott olyan új államgépezettel helyettesítse, amely a felfegyverzett munkások szervezetéből áll. Ezzel szemben az anarchistáknak, amikor az államgépezet szétrombolása mellett törnek lándzsát, egészen zavaros elképzeléseik vannak arról, hogy a proletariátus mivel helyettesíti majd és hogyan használja fel a forradalmi hatalmat; sőt, az anarchisták elvetik az államhatalom felhasználását a forradalmi proletariátus által, elvetik a proletariátus forradalmi diktatúráját.

 3) A marxisták azt követelik, hogy a proletariátus a mai állam felhasználásával készüljön fel a forradalomra; az anarchisták ezt elvetik.

Ebben a vitában Kautskyval szemben Pannekoek képviseli a marxizmust, hiszen éppen Marx tanította, hogy a proletariátus nem hódítja meg egyszerűen az államhatalmat olyan értelemben, hogy a régi államgépezet új kézbe megy át, hanem ezt a gépezetet össze kell törnie, szét kell zúznia és kell helyettesítenie.

Kautsky cserbenhagyja a marxizmust és átpártol az opportunistákhoz, mert az államgépezetnek éppen ez a szétrombolása, amely az opportunisták számára teljesen elfogadhatatlan, nála teljesen eltűnik, s az opportunisták számára marad egy kibúvó abban az értelemben, hogy a „meghódítást” egyszerű többségre jutásként fogják fel.

Kautsky el akarja palástolni, hogy meghamisítja a marxizmust s ezért betűrágó módjára jár el: előhozakodik egy magától Marxtól vett „idézettel”. l850-ben Marx arról írt, hogy szükséges „az erők leghatározottabb centralizálása az államhatalom kezében”. És Kautsky diadalmasan kérdezi: vajon Pannekoek szét akarja-e rombolni a „centralizmust”?

Ez már közönséges szemfényvesztés, olyan, mint Bernsteinnel a marxizmus és a proudhonizmus azonosítása a centralizmusnak föderalizmussal való helyettesítése kérdésében.

Ezt az „idézetet” Kautsky a hajánál fogva rángatta elő. A centralizmus megvalósítható mind a régi, mind az új államgépezettel. Ha a munkások önként egyesítik majd fegyveres erejüket, ez centralizmus lesz, de a centralizált államapparátus, az állandó hadsereg, a rendőrség és a bürokrácia „teljes szétrombolásán” alapuló centralizmus. Kautsky csaló módjára jár el, amikor megkerüli Marx és Engels nagyon jól ismert fejtegetéseit a Kommünről és olyan idézetet ráncigál elő, melynek a kérdéshez semmi köze.

 „Pannekoek talán el akarja törölni a hivatalnokok állami funkcióit? — folytatja Kautsky. — De hiszen még a pártban és a szakszervezetekben sem tudunk meglenni hivatalnokok nélkül, hogy az államigazgatásról ne is beszéljünk. Programunk nem az állami hivatalnokok megszüntetését követeli, hanem azt, hogy a hatóságokat a nép válassza”... „Nálunk most nem arról van szó, hogy milyen formát ölt majd a közigazgatási apparátus a »a jövő államában«, hanem arról, hogy politikai harcunk megszünteti-e (szó szerint: feloszlatja — auflöst) az államhatalmat, mielőtt még meghódítottuk volna (Kautsky kiemelése). Melyik minisztériumot lehetne hivatalnokaival együtt megszüntetni!” Következik a közoktatásügy-, igazságügy-, pénzügy-, hadügyminisztérium felsorolása. „Nem, a kormányok elleni politikai harcunk a mostani minisztériumok egyiket sem fogja eltávolítani...Félreértések elkerülése végett ismétlem: most nem arról van szó, hogy a győzelmes szociáldemokrácia »a jövő államának« milyen formát fog adni, hanem arról, hogyan alakítja át, mint ellenzek a mai államot” (725. old.).

Ez nyilvánvaló ferdítés. Pannekoek a kérdést éppen a forradalomra vonatkozóan tette fel. Ez világosan kitűnik mind cikke címéből, mind az idézett részekből. Kautsky azzal, hogy az „ellenzek” kérdésére ugrik át, felcseréli a forradalmi álláspontot opportunista állásponttal. Nála ez derül ki: ma ellenzék vagyunk, a hatalom megragadása után majd beszélünk a dologról. A forradalom elsikkad és éppen ez kellett az opportunistáknak.    

Nem ellenzékről és nem politikai harcról általában van itt szó, hanem éppen a forradalomról. A forradalom abban áll, hogy a proletariátus szétrombolja a „közigazgatási apparátust”, sőt az egész államapparátust, és újjal helyettesíti, amely felfegyverzett munkásokból áll.  Kautsky „babonás tiszteletet” tanúsít a „minisztériumok” iránt, de miért ne lehetne ezeket, mondjuk, a teljes és korlátlan hatalommal bíró Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetjei mellett működő szakbizottságokkal helyettesíteni?

A dolog lényege egyáltalán nem az, hogy megmaradnak-e a „minisztériumok”, lesznek-e szakbizottságok” vagy más ilyen intézmények — ez egyáltalán nem fontos. A dolog lényege az, hogy megmarad-e a régi (ezerféle szállal a burzsoáziával összefonódott, maradi és megcsontosodott) államgépezet, vagy pedig szétromboljuk és újjal helyettesítjük? A forradalomnak nem szabad abban állnia, hogy egy osztály a régi államgépezet segítségével vezényeljen és kormányozzon, hanem abban kell állnia, hogy összetörje ezt a gépezetet és új gépezet segítségével vezényeljen és kormányozzon — a marxizmusnak ezt az alapvető gondolatat Kautsky elkeni, vagy pedig egyáltalán nem értette meg.

A hivatalnokokra vonatkozó kérdése szemléltetően mutatja, hogy nem tette még a Kommün tanulságait és Marx tanítását. „A pártban és a szakszervezetekben sem tudunk meglenni hivatalnokok nélkül...”

A kapitalizmusban, a burzsoázia uralma alatt nem tudunk meglenni hivatalnokok nélkül. A kapitalizmus elnyomja a proletariátust, rabszolgasorban tartja a dolgozó tömegeket. A kapitalizmusban a bérrabszolgaság, a tömegek ínsége és nyomora által teremtett helyzet leszűkíti, összezsugorítja, megnyirbálja, eltorzítja a demokratizmust. Ezért és csakis ezért demoralizálják a kapitalizmus körülményei politikai szervezeteink és szakszervezetek tisztviselőit (azaz pontosabban, ezért mutatkozik ezeknél tendencia a demoralizálódásra) és ezért hajlamosak arra, hogy bürokratákká, vagyis a tömegektől elszakadt, a tömegek fölött álló, kiváltságos személyekké váljanak.  

Ez a bürokratizmus lényege, és mindaddig, amíg a tőkéseket nem sajátítjuk ki, amíg a burzsoázia uralmát nem döntjük meg, még a proletár tisztviselők bizonyos mértékű „bürokratizálódása” is elkerülhetetlen.

Kautskynál a dolog így fest: ha megmaradnak a választott tisztviselők, akkor a szocializmusban is megmaradnak a hivatalnokok, megmarad a bürokrácia! Épp ez az, ami nem igaz. Éppen a Kommün példáján mutatta meg Marx, hogy a szocializmusban a tisztviselők megszűnnek „bürokraták”, „hivatalnokok” lenni, mégpedig abban a mértékben, amilyen mértékben a választás elve mellett bevezetjük azt is, hogy a tisztviselők bármikor elmozdíthatók, emellett fizetésüket a munkás átlagbérére csökkentjük, s emellett a parlamentáris testületeket „dolgozó testületekkel” helyettesítjük, vagyis olyan testületekkel, „amelyek végrehajtó és egyszersmind törvényhozó” testületek.

Kautsky egész érvelése Pannekoekkal szemben, és különösen az a nagyszerű érve, hogy a szakszervezetekben és pártszervezetekben sem tudunk meglenni hivatalnokok nélkül, lényegében azt mutatja, hogy Kautsky Bernsteinnek általában a marxizmus ellen irányuló régi „érveit” ismétli. Bernstein „A szocializmus előfeltételei” című renegát könyvében a „primitív” demokrácia eszméje ellen hadakozik, az ellen, amit ő „doktriner demokratizmusnak” nevez — a kötött mandátumok, a javadalmazás nélküli tisztviselők, az erőtlen központi képviselőt stb. ellen. E „primitív” demokratizmus tarthatatlanságának bizonyítására Bernstein az angol trade-unionok tapasztalataira hivatkozik, ahogy azokat a Webb-házaspár értelmezi. Hetvenéves fejlődésük folyamán, mondja, mégpedig szerinte „teljes szabadságban” végbement fejlődésük folyamán (német kiadás l37. old.) a trade-unionok meggyőződtek a primitív demokratizmus teljes használhatatlanságáról és a szokásos demokratizmussal helyettesítették: a bürokratizmussal párosult parlamentarizmussal.

A valóságban a trade-unionok nem „teljes szabadságban”, hanem teljes kapitalista rabságban fejlődtek, s ilyen viszonyok között „nem lehetnek meg” anélkül, hogy számos engedményt ne tegyenek az uralkodó rossznak, erőszaknak és hazugságnak, hogy meg ne engedjék a szegények kizárását a „felsőbb” igazgatásból. A szocializmusban elkerülhetetlenül újra feléled a „primitív” demokrácia sok eleme, mert a civilizált társadalmak történetében először emelkedik fel a lakosság tömege odáig, hogy önállóan részt vegyen nemcsak szavazásokban és választásokban, hanem a mindennapi igazgatásban is. A szocializmusban sorra mindenki részt vesz majd az igazgatásban és hamarosan megszokja majd azt, hogy senki se igazgasson.

Marx zseniális kritikus-analitikus elméjével meglátta a Kommün gyakorlati intézkedéseiben azt a fordulópontot, melytől az opportunisták félnek, s amelyet nem akarnak elismerni, mert gyávák, és mert nem akarnak visszavonhatatlanul szakítani a burzsoáziával, és amelyet nem akarnak meglátni az anarchisták vagy türelmetlenségből, vagy pedig azért, mert nem értik meg a tömegeket átfogó szociális változások körülményeit általában. „A régi államgépezet szétrombolására gondolnunk sem szabad; hogyan boldogulnánk minisztériumok és hivatalnokok nélkül”? – így gondolkodik az opportunista, aki velejéig filiszter, és aki alapjában véve nemcsak nem hisz a forradalomban, a forradalom teremtő erejében, hanem halálosan fél is a forradalomtól (mint ahogy félnek tőle a mi mensevikjeink és eszereink).

„Csak a régi államgépezet szétrombolására kell gondolnunk, felesleges a régebbi proletárforradalmak konkrét tanulságainak vizsgálatába belemélyedni és azt elemezni, mivel és miképpen pótoljuk a szétromboltat” — így okoskodik az anarchista (természetesen az anarchisták legjava, és nem az olyan, aki Kropotkin és társai példájára a burzsoázia mögött kullog); s ez az anarchistáknál a kétségbeesés taktikájára vezet, nem pedig a konkrét feladatokra irányuló, forradalmi munkára könyörtelenül merész és egyben a tömegmozgalom gyakorlati körülményeit is figyelembe vevő forradalmi munkára. 

Marx arra tanít bennünket, hogy mindkét hibát kerülnünk kell, arra tanít, hogy rettenthetetlen bátorsággal el kell pusztítanunk az egész régi államgépezetet, de ugyanakkor arra is tanít, hogy a kérdést konkrétan tegyük fel: a Kommün képes volt arra, hogy néhány hét alatt ilyen meg ilyen formában megkezdje az új proletár államgépezet kiépítését, és megtegye az említett intézkedéseket a demokratizmus fokozása és a bürokratizmus kiirtása érdekében. Tanuljunk a kommünároktól forradalmi bátorságot, tekintsük gyakorlati intézkedéseiket a gyakorlatban nélkülözhetetlen és azonnal megvalósítható intézkedések felvázolásának és akkor, ha ezen az úton haladunk, el fogunk jutni a bürokratizmus teljes szétrombolásáig.

E szétrombolás lehetőségét biztosítja az, hogy a szocializmus megrövidíti a munkanapot, a tömegeket egy olyan új élet magaslatára emeli, a lakosság többségét olyan feltételek közé helyezi, amelyek lehetővé teszik kivétel nélkül mindenkinek az „állami funkciók” gyakorlását, ez pedig elvezet általában minden állam teljes elhalásához.

„... Feladata (a tömegsztrájké) — folytatja Kautsky — nem lehet az, hogy szétrombolja az államhatalmat, hanem csupán az, hogy a kormányt egy meghatározott kérdésben engedékenységre bírja, vagyhogy egy, a proletariátussal szemben ellenséges kormányt egy vele szemben előzékeny (entgegenkommend) kormánnyal váltson fel ... De soha és semmilyen körülmények között nem vezethet ez” (vagyis a proletariátus győzelme az ellenséges kormány felett) „az államhatalom szétrombolásához, hanem csak az erőviszonyok bizonyos fokú eltolódásához (Verschiebung) az államhatalmon belül... És politikai harcunk célja, ugyanúgy, mint eddig, az marad, hogy az államhatalmat parlamenti többség útján megszerezzük, és hogy a parlamentet a kormány urává tegyük.” (726., 727., 732. old.)

Ez már a legtisztább és legsekélyesebb opportunizmus, amely valójában lemond a forradalomról, bár szavakban elismeri. Kautsky gondolata nem haladja túl a „proletariátussal szemben előzékeny kormány” gondolatat — ez egy lépes vissza a filiszterség felé l847-hez viszonyítva, amikor a „Kommunista Kiáltvány” a „proletariátusnak uralkodó osztállyá emelését” tűzte ki célul.  

Kautsky kénytelen lesz megteremteni az általa annyira imádott „egységet” a Scheidemannokkal, Plehanovokkal, Vanderveldékkel, akik mindannyian hajlandók egy „a proletariátussal szemben előzékeny” kormányért küzdeni.

Mi ellenben szakítunk a szocializmusnak ezekkel az árulóival, és harcolni fogunk az egész régi államgépezet szétrombolásáért úgy, hogy a felfegyverzett proletariátus maga legyen kormányon. Ez „két, homlokegyenest ellentétes dolog”.

Kautsky kénytelen lesz a Legienek és Davidok, Plehanovok, Potreszovok, Ceretelik, Csernovok kellemes társaságát élvezni, akik mindannyian hajlandók harcolni „az erőviszonyok eltolódásáért az államhatalmon belül”, „a parlamenti többségért” és azért, hogy a „parlamentnek a kormány felett teljhatalma legyen” — ezért a felette nemes célért, amelyből minden teljesen elfogadható az opportunisták számára, amely teljesen megmarad a burzsoá parlamentáris köztársaság keretein belül.

Mi ellenben szakítani fogunk az opportunistákkal; s az egész öntudatos proletariátus velünk lesz abban a harcban, amely nem az „érőviszonyok eltolódásáért”, hanem a burzsoázia megdöntéséért, a burzsoá parlamentarizmus szétrombolásáért, a Kommün típusú demokratikus köztársaságért, illetve a Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetjei köztársaságáért, a proletariátus forradalmi diktatúrájáért folyik.  

***

A nemzetközi szocializmus táborában Kautskynál is jobboldalibbak az olyanfajta irányzatok, mint a „Sozialistische Monatshefte” Német_ országban (Legien, David, Kolb és sokan mások, ideszámítva a skandináv Stauningot és Brantingot), mint a jaurèsisták és Vandervelde Franciaországban s Belgiumban, mint Turati, Treves és az olasz párt jobbszárnyának többi képviselője, mint a fabiánusok és a „függetlenek” (a „független munkáspárt”, amely a valóságban mindig függött a liberálisoktól) Angliában stb. Mindezek az urak, akik a párt parlamenti munkájában és sajtójában igen nagy, sőt gyakran vezető szerepet játszanak, határozottan elvetik a proletariátus diktatúráját és a leplezetlen opportunizmust képviselik. Ezeknek az uraknak a szemében a proletárdiktatúra „ellentmond” a demokráciának! ! Voltaképpen ezek semmiben sem különböznek komolyan a kispolgári demokratáktól.

Ha ezt a körülményt tekintetbe vesszük, akkor joggal vonjuk le azt a következtetést, hogy a II. Internacionálé hivatalos képviselőinek túlnyomó többsége teljesen lesüllyedt az opportunizmushoz. A Kommün tapasztalatait nemcsak elfelejtették, hanem meg is hamisították. Nemcsak nem tanították a munkástömegeket arra, hogy közeledik az idő, amikor ki kell állniuk, össze kell törniük a régi államgépezetet, újjal kell helyettesíteniük, s ilyen módon politikai uralmukat a társadalom szocialista átalakításának alapjává kell tenniük — éppen az ellenkezőjére tanították a tömegeket s a „hatalom meghódítását” úgy tüntették fel, hogy az opportunizmus számára ezer kibúvó maradt.

Annak a kérdésnek a meghamisítása és elhallgatása, hogy mi a proletárforradalom viszonya az államhoz, szükségképpen óriási szerepet töltött be akkor, amikor az államok az imperialista versengés következtében megerősített katonai gépezetükkel háborús szörnyetegekké lettek, amelyek emberek millióit irtják ki azért, hogy eldöntsek a vitát, Anglia vagy Németország, az egyik vagy a másik finánctőke uralkodjék-e a világon.