ÁLLAM ÉS FORRADALOM  

III.4.  A NEMZETI EGYSÉG MEGSZERVEZÉSE

„...A nemzeti szervezetre vonatkozó rövid vázlatban, amelynek kidolgozására a Kommünnek már nem volt ideje, világosan az áll, hogy még a legkisebb falucskának is a kommün legyen a politikai formája...” A kommünök választották volna a Párizsban székelő „Nemzeti Delegációt” is. 

 „...Azt a kevés, de fontos funkciót, ami még egy központi kormány számára fennmaradna, a Kommün nem akarta megszüntetni, amint szándékosan hamisan állították róla, hanem kommunális, tehát szigorúan felelős hivatalnokokra akarta bízni...”  

„...A nemzet egységét nem megtörni akarta, hanem ellenkezőleg, a kommunális alkotmány révén megszervezni és valósággá változtatni, annak az államhatalomnak a lerombolása révén, amely azt állította magáról, hogy megtestesítője a nemzeti – magától a nemzettől független és az afölött álló – egységnek, holott a nemzetnek élősdi kinövése volt csupán ...” „A régi kormányhatalom pusztán elnyomásra szolgáló szerveit le kellett metszeni, de annak jogos funkcióit, kiragadva egy olyan hatalom kezéből, amely addig igényt tartott arra, hogy a társadalom fölött álljon, vissza kellett adni a társadalom felelős megbízottainak.”

Hogy a mai szociáldemokrácia opportunistái mennyire nem értették — illetve talán helyesebb lenne azt mondani: nem akarták megérteni – Marxnak e fejtegetéseit, azt mindennél jobban mutatja a renegát Bernstein hérosztratoszi hírességű könyve: „A szocializmus előfeltételei és a szociáldemokrácia feladatai.” Éppen Marx idézett szavaira való utalással írta Bernstein azt, hogy ez a program „politikai tartalmának minden lényeges vonásában feltűnő hasonlatosságot mutat — Proudhon föderalizmusával... Bármennyire elütnek is egymástól Marx és a »kispolgár« Proudhon” (Bernstein a „kispolgár” szót idézőjelbe teszi, amelynek véleménye szerint ironikusnak kell lennie), „ezekben a pontokban gondolatmenetük a lehető legközelebb jár egymáshoz.” A községi önkormányzatok jelentősége — folytatja Bernstein — persze növekszik, de „kétségesnek tartom, hogy a demokrácia első feladata, a mai államok megszüntetése (Auflosung, szó szerint feloszlatás, feloldás) és szervezetük teljes megváltoztatása (Umwandlung, átváltoztatás), miként azt Marx és Proudhon képzelik (a nemzetgyűlés megalakítása tartományi, illetve kerületi gyűlések küldötteiből, amelyeket viszont a kommünök küldötteiből kellene alakítani), úgyhogy tehát a nemzeti képviseletek eddigi formája eltűnne.” (Bernstein. „A szocializmus előfeltételei.” l899-es német kiadás, l34. és l36. old.)

Ez már valósággal szörnyűséges: Marxnak az élősdi-államhatalom megsemmisítésére” vonatkozó nézeteit egy kalap alá veszi Proudhon föderalizmusával! Mindez azonban nem véletlen, mert hiszen az opportunistának eszébe sem jut, hogy Marx itt egyáltalán nem a centralizmussal szembeállított föderalizmusról beszél, hanem a minden burzsoá országban fennálló régi burzsoá államgépezet összetöréséről.

Az opportunistának csak az jut az eszébe, amit maga körül, a kisburzsoá nyárspolgáriság és a „reformista” tespedés környezetében lát, vagyis csak a „községi önkormányzatok”! Az opportunista már leszokott arról, hogy a proletariátus forradalmára még csak gondoljon is.

Ez nevetséges. De jellemző, hogy erre a pontra vonatkozólag nem szálltak vitába Bernsteinnel. Sokan cáfolták Bernsteint — különösen Plehanov az orosz irodalomban, Kautsky az európaiban, de sem az egyik, sem a másik nem beszélt arról, hogy Bernstein itt elferdítette Marxot.

Az opportunista annyira leszokott arról, hogy forradalmi módon gondolkodjék és a forradalomról elmélkedjék, hogy „föderalizmust” varr Marx nyakába és összetéveszti őt az anarchizmus megalapítójával, Proudhonnal. Kautsky és Plehanov pedig, akik ortodox marxistáknak szeretnének látszani és a forradalmi marxizmus tanítását akarják védeni, hallgatnak erről! Itt van az egyik gyökere annak, hogy a marxizmus és az anarchizmus közti különbségre vonatkozó nézeteket teljesen elsekélyesítik, ami egyaránt jellemző a kautskystákra és az opportunistákra, és amiről még kell majd beszélnünk.

Marxnak a Kommün tapasztalatairól szóló idézett fejtegetéseiben nyoma sincs a föderalizmusnak. Marx éppen abban egyezik még Proudhonnal, amit az opportunista Bernstein nem lát meg. Marx éppen abban tér el Proudhontól, amiben Bernstein hasonlóságot lát.

Marx abban egyezik meg Proudhonnal, hogy mind a ketten a mai államgépezet „szétzúzása” mellett foglalnak állást. A marxizmusnak ezt a megegyezését az anarchizmussal (mind Proudhonnal, mind Bakunyinnal) sem az opportunisták, sem a kautskysták nem akarják meglátni, mert ezen a ponton letértek a marxizmusról.

Marx éppen a föderalizmus kérdésében tér el Proudhontól is, Bakunyintól is (hogy a proletariátus diktatúrájáról ne is beszéljünk). A föderalizmus elvileg következik az anarchizmus kispolgári nézeteiből. Marx centralista. És itt idézett fejtegetésében semmiben sem tér el a centralizmustól. Csak olyan emberek tarthatják a burzsoá gépezet megsemmisítését a centralizmus megsemmisítésének, akik telve vannak az államba vetett kispolgári „babonás hittel”!

Nos, és ha a proletariátus meg a szegényparasztság kezébe veszi az államhatalmat, ha teljesen szabadon kommünönként megszervezkednek és valamennyi kommün működését egyesítik arra, hogy közös csapásokat mérjenek a tőkére, hogy leverjék a kapitalisták ellenállását, hogy az egész nemzet, az egész társadalom tulajdonába adják át a magántulajdonban levő vasutakat, gyárakat, földeket stb., ez talán nem lesz centralizmus? Nem a legkövetkezetesebb demokratikus centralizmus lesz-e ez? Mégpedig proletár centralizmus?  

Bernsteinnek egyszerűen nem fér a fejébe, hogy önkéntes centralizmus is lehetséges, hogy a kommünök önkéntesen nemzetté egyesülhetnek, hogy a proletár kommünök önként egybeolvadhatnak a burzsoá uralom és a burzsoá államgépezet szétrombolásának művében. Bernstein, mint minden filiszter, olyasvalaminek képzeli a centralizmust, ami csakis felülről jöhet, amit csakis a hivatalnoksereg és a hadsereg erőszakolhat ki és biztosíthat.

Marx, mintha csak előre látta volna nézetei meghamisításának lehetőségét, külön hangsúlyozza, hogy tudatos hamisítás az a Kommün ellen felhozott vád, hogy a Kommün meg akarta bontani a nemzet egységét és el akarta törölni a központi hatalmat. Marx szándékosan használja a „nemzeti egység megszervezése” kifejezést, hogy így az öntudatos, demokratikus, proletár centralizmust szembeállítsa a polgárival, a katonaival, a bürokratikussal.

De ... a süketnél is rosszabb az, aki nem akar hallani. A mai szociáldemokrácia opportunistái pedig hallani sem akarnak az államhatalom megsemmisítéséről, az élősdi lenyeséséről.

ÁLLAM ÉS FORRADALOM  

III.3. A PARLAMENTARIZMUS MEGSEMMISÍTÉSE

„ ...A Kommünnek – írta Marx — nem parlamentáris, hanem dolgozó testületnek kellett lennie, amely végrehajtó és egyszersmind törvényhozó hatalom is...”

„ ...Az általános választójognak, mely addig három- vagy hatévenként arról döntött, hogy az uralkodó osztály melyik tagja képviselje és nyomja el (ver- und zertreten) a népet a parlamentben, most magát a kommünökbe szervezett népet kellett szolgálnia, éppúgy, ahogyan az egyéni választójog minden más munkáltatónak arra szolgál, hogy üzleti ügyeiben a munkásokat és a felügyelőket és a könyvelőket kiválassza.”

A parlamentarizmusnak ez az l87l-ből származó figyelemre méltó kritikája ma, a szociálsovinizmus és opportunizmus uralma következtében, szintén a marxizmus „elfelejtett szavai” közé tartozik. Napjainkban a miniszterek és a hivatásos parlamenti képviselők a proletariátus árulói és a „praktikus” szocialisták a parlamentarizmus bírálatát teljesen átengedték az anarchistáknak, és ezen a csodálatosan ésszerű alapon a parlamentarizmus minden bírálatát „anarchizmusnak” nyilvánították!! Nem csoda, hogy az „élenjáró parlamentáris országok proletariátusa undorodott az olyan „szocialisták” láttán, mint a Scheidemannok, Davidok, Legienek, Sembat-k, Renaudelek, Hendersonok, Vanderveldék, Stauningok, Brantingok, Bissolatik és társaik, és mind nagyobb vonzalommal fordult az anarcho-színdikalizmus felé, noha ez édestestvére volt az opportunizmusnak.

Ámde Marx számára a forradalmi dialektika sohasem volt az az üres divatszólam, az a játékkereplő, amivé Plehanov, Kautsky és mások tették. Marx tudott könyörtelenül szakítani az anarchizmussal — mert az nem értette meg, hogy még a burzsoá parlamentarizmus „istállóját” is ki kell használni, főként, amikor nyilvánvalóan nincs forradalmi helyzet —, de egyben a parlamentarizmusnak valóban forradalmi-proletár bírálatát tudta adni.

Néhány esztendőnként egyszer eldönteni, hogy a parlamentben az uralkodó osztálynak melyik tagja fogja a népet elnyomni és eltiporni — ez a burzsoá parlamentarizmus valódi lényege, nemcsak a parlamentáris alkotmányos monarchiákban, hanem a legdemokratikusabb köztársaságokban is.

De ha felvetjük az állam kérdését, ha a parlamentarizmust, mint az állam egyik intézményét abból a szempontból vizsgáljuk, hogy melyek a proletariátus feladatai ezen a téren, akkor hol a kivezető út a parlamentarizmusból? Hogyan lehet nélküle meglenni?

Újra meg újra azt kell mondanunk: Marxnak a Kommün tanulmányozásán alapuló tanításai annyira feledésbe merültek, hogy a mai „szociáldemokrata” (értsd: a szocializmus mai árulója) a parlamentarizmusnak más, mint anarchista vagy reakciós bírálatát egyszerűen meg sem érti.

A parlamentarizmusból való kivezető utat természetesen nem a képviseleti testületek és a választás megsemmisítésében kell keresni, hanem abban, hogy a képviseleti testületek kupaktanácsokból „dolgozó” testületekké változzanak. „A Kommünnek nem parlamentáris, hanem dolgozó testületnek kellett lennie, amely egyszersmind végrehajtó és törvényhozó hatalom is.”

„Nem parlamentáris, hanem dolgozó” testület – ezzel Marx igazán elevenére tapint a mai parlamenti politikusoknak és a szociáldemokrácia parlamenti „ölebeinek”! Nézzük csak meg bármely parlamenti országot, Amerikától Svájcig, Franciaországtól Angliáig, Norvégiáig stb.; az igazi „állami” munkát a színfalak mögött végzik, és a különböző minisztériumok, irodák és vezérkarok intézik. A parlamentben csak fecsegnek azzal a határozott céllal, hogy az „egyszerű népet” becsapják. Ez annyira igaz, hogy még az Orosz Köztársaságban is, ebben a burzsoá-demokratikus köztársaságban, mielőtt még sikerült volna igazi parlamentet megteremteni, máris megmutatkoztak a parlamentarizmusnak ezek a bűnei. A rothadt nyárspolgáriság olyan hőseinek, mint a Szkobelevek és Ceretelik, Csernovok és Avkszentyevek, sikerült a szovjeteket a leggyalázatosabb burzsoá-parlamentarizmus mintájára elcsúfítani, és semmittevő kupaktanácsokká változtatni. A szovjetekben a „szocialista” miniszter urak a hiszékeny muzsikocskákat frázisokkal és határozati javaslatokkal bolondítják. A kormányban szakadatlanul lejtik a francia négyest, egyrészt azért, hogy sorjában minél több eszert és menseviket juttassanak jövedelmező és tisztes állások „húsosfazekához”, másrészt azért, hogy „lekössék a nép figyelmét”. Az irodákban és vezérkarokban pedig „végzik” az „állami” munkát!

A „Gyelo Naroda”, a „szociálforradalmárok” kormányzó pártjának lapja, nemrégen vezércikkben ismerte be — az olyan „jó társaságból” való emberek példátlan nyíltságával, amelyben „mindenki” politikai prostitúcióval foglalkozik-,  hogy még azokban a minisztériumokban is, amelyek élén (tisztesség ne essék szólván) ,szocialisták” állnak, lényegében az egész hivatalnoki apparátus a régi maradt, a régi módon működik tovább, és a forradalmi kezdeményezéseket teljesen „szabadon” szabotálja! De még ha nem állana is rendelkezésünkre ez a beismerés, nem elég bizonyíték-e erre az eszerek és mensevikek kormányban való részvételének tényleges története? Jellemző itt csak az, hogy a kadetokkal egy kormányban ülő Csernov, Ruszanov, Zenzinov urak és a „Gyelo Naroda” többi szerkesztője annyira elvesztettek minden szégyenérzetet, hogy nem átallnak nyilvánosan, pirulás nélkül, mint valami csekélységről beszélni arról, hogy „nálunk” a minisztériumokban minden a régiben maradt!! Forradalmi-demokratikus frázisok a falusi Jánosok félrevezetésére, és bürokratikus huzavona a kapitalisták „kielégítésére” — ez a lényege a „becsületes” koalíciónak.

A polgári társadalom megvásárolható és rothadt parlamentarizmusát a Kommün olyan intézményekkel helyettesíti, amelyekben a szabad állásfoglalás és tanácskozás joga nem fajul csalássá, mert a képviselők maguk is kötelesek dolgozni, törvényeiket önmaguknak kell végrehajtaniuk, önmaguk ellenőrzik, hogyan festenek ezek a törvények az életben, és közvetlen felelősséggel tartoznak választóiknak. A képviseleti intézmények megmaradnak, de nem marad meg a parlamentarizmus, mint külön rendszer, mint a törvényhozó és végrehajtó tevékenység különválasztása, mint a képviselők kiváltságos helyzete. Képviseleti intézmények nélkül nem képzelhetjük el a demokráciát, még a proletárdemokráciát sem, de parlamentarizmus nélkül elképzelhetjük és el is kell képzelnünk, hacsak a polgári társadalom bírálata nem üres szó számunkra, ha a burzsoázia uralmának megdöntésére irányuló törekvésünk komoly és őszinte törekvés, és nem „választási” frázis a munkások szavazatainak megnyerésére, mint a mensevikeknél meg az eszereknél, mint a Scheidemannoknál és Legieneknél, a Sembat-knál és Vanderveldéknél.

Rendkívül tanulságos, hogy Marx, amikor annak a hivatalnokseregnek a tevékenységéről beszél, amelyre a Kommünnek is, a proletárdemokráciának is szüksége van, hasonlatképpen „minden más munkáltató” alkalmazottaira utal, vagyis közönséges kapitalista vállalatra „munkásokkal, felügyelőkkel és könyvelőkkel”.

Marxnál nyoma sincs utópizmusnak abban az értelemben, hogy kiagyalja vagy megálmodja az „új” társadalmat. Nem, ő természeti folyamatként tanulmányozza az új társadalomnak a régiből való megszületését, az utóbbiból az előzőhöz vezető átmeneti formákat. A proletár tömegmozgalom tényleges tapasztalatait veszi alapul és belőlük igyekszik levonni a gyakorlati tanulságokat. „Tanul” a Kommüntől, mint ahogyan egyetlenegy nagy forradalmi gondolkodó sem átallott tanulni az elnyomott osztály nagy mozgalmainak tapasztalataiból, s sohasem tartott vaskalapos „erkölcsprédikációkat” (mint Plehanov: „nem kellett volna fegyvert fogni”, vagy Cereteli: „az osztálynak önmagát kell korlátoznia”).

Arról, hogy a hivatalnoksereget egyszerre, mindenütt és végleg megszüntessék, nem lehet szó. Ez utópia. De a régi hivatalnokgépezetet egy csapásra összetörni és ugyanakkor azonnal megkezdeni olyan új gépezet építését, amely módot ad arra, hogy fokozatosan megszüntessünk mindenféle hivatalnoksereget, ez nem utópia, ez a Kommün tapasztalata, ez a forradalmi proletariátus közvetlen, soron levő feladata.

A kapitalizmus leegyszerűsíti az „állami” igazgatás funkcióit, lehetővé teszi a „főnökösködés” kiküszöbölését és az egész államigazgatás lecsökkentését a proletariátus (mint uralkodó osztály) olyan szervezetére, amely az egész társadalom nevében alkalmaz „munkásokat, felügyelőket és könyvelőket”.

Nem vagyunk utópisták. Nem „álmodozunk” arról, hogy miképp lehetne egyszerre minden igazgatás, minden alárendeltség nélkül meglenni; ezeknek az anarchista álmodozásoknak, amelyek a proletárdiktatúra feladatainak meg nem értésén alapulnak, semmi közük sincs a marxizmushoz és valójában csupán azt a célt szolgálják, hogy elodázzák a szocialista forradalmat addig, míg az emberek mások nem lesznek. Nem, mi a szocialista forradalmat olyan emberekkel akarjuk, amilyenek ma vannak, akik alárendeltség és ellenőrzés, „felügyelők és könyvelők” nélkül nem tudnak meglenni.

De csak az összes kizsákmányoltak és dolgozók felfegyverzett élcsapatának, a proletariátusnak rendeljük alá magunkat. Azonnal, máról holnapra még lehet és meg is kell kezdeni az állami hivatalnokok sajátos „főnökösködésének” felváltását a „felügyelők és könyvelők” egyszerű funkcióival, amelyeket a városi lakosok, fejlődésük mai színvonalán általában már feltétlenül el tudnak végezni, és amelyek „munkásmunkabérért” feltétlenül elvégezhetők.

Szervezzük meg mi magunk, munkások, a nagyüzemet, kiindulva abból, amit a kapitalizmus már megteremtett, támaszkodjunk saját munkás tapasztalatainkra és szervezzük meg a felfegyverzett munkások államhatalma által támogatott legszigorúbb vasfegyelmet, tegyük az államhivatalnokokat megbízásaink egyszerű végrehajtóivá, felelős, mindenkor leváltható és szerény fizetésű „felügyelőkké és könyvelőkké” (természetesen a minden rendű és rangú műszaki személyzettel együtt) — ez a mi proletár feladatunk, ezzel lehet, ezzel kell megkezdeni a proletárforradalom végrehajtását. Ez a kezdet, a nagyüzem alapján, magától elvezet mindenféle hivatalnoksereg fokozatos „elhalásához” és egy olyan rend — a bérrabszolgaságtól teljesen elütő idézőjel nélküli rend — létrejöttéhez, amelyben sorban mindenki elvégzi a felügyelet és a számadás mindjobban leegyszerűsödő funkcióit, azután ezek szokássá válnak, és végül egy külön emberréteg külön funkcióiként még fognak szűnni.

A múlt század hetvenes éveinek egy szellemes német szociáldemokratája a postát nevezte a szocialista gazdálkodás mintaképének. Ez nagyon igaz. A posta ma egy államkapitalista monopólium mintájára szervezett gazdaság. Az imperializmus fokról fokra minden trösztöt ilyen típusú szervezette változtat. A munkával agyonterhelt és éhező „egyszerű” dolgozók felett mindenütt ott terpeszkedik ugyanaz a burzsoá bürokrácia. A társadalmi gazdálkodás mechanizmusa azonban itt már ki van építve. Ha megdöntöttük a kapitalistákat, ha a felfegyverzett munkások vasöklével letörtük a kizsákmányolók ellenállását, szétzúztuk a mai állam bürokrata gépezetét — előttünk áll az „élősdítől” megszabadított, tökéletes technikával felszerelt gépezet, amelyet maguk az egyesült munkások egészen jól működésbe tudnak hozni úgy, hogy technikusokat, felügyelőket és könyvelőket alkalmaznak, mindnyájuk munkáját úgy fizetik, mint általában valamennyi „állami” hivatalnokét munkás- munkabérrel. Ez konkrét, gyakorlati, minden trösztben azonnal megvalósítható feladat, amely megszabadítja a dolgozókat a kizsákmányolástól és számba veszi azokat a tapasztalatokat, melyek felhalmozását a Kommün a gyakorlatban (főleg az államépítés terén) már megkezdte.   

Az egész népgazdaságot át kell szerveznünk a posta mintájára, mégpedig úgy, hogy a technikusok, felügyelők, könyvelők és általában az összes hivatalos személyek a „munkás-munkabérnél” magasabb fizetést ne kapjanak és a felfegyverzett proletariátus ellenőrzése és vezetése alatt álljanak — ez a mi legközelebbi célunk. Ilyen az az állam, ilyen az államnak az a gazdasági alapja, amelyre nekünk szükségünk van. Ezt érjük majd el a parlamentarizmus megsemmisítése és a képviseleti intézmények megtartása révén, ez menti majd még a dolgozó osztályokat attól, hogy a burzsoázia ezeket az intézményeket prostituálhassa.

 ÁLLAM ÉS FORRADALOM  

III.2.  MIVEL KELL HELYETTESÍTENI AZ ÖSSZETÖRT ÁLLAMGÉPEZETET?

Erre a kérdésre Marx l847-ben a „Kommunista Kiáltvány”-ban még egészen elvont feleletet adott, helyesebben olyat, amely rámutat ugyan a feladatokra, de nem megoldásuk eszközeire. A „Kommunista Kiáltvány” felelete az volt, hogy az államgépezetet a „proletariátus uralkodó osztállyá szervezésével”, a „demokrácia kivívásával” kell helyettesíteni.  

Marx nem bocsátkozott utópiákba és a tömegmozgalom tapasztalataitól várt feleletet arra a kérdésre, hogy milyen konkrét formákat fog ölteni a proletariátusnak mint uralkodó osztálynak ez a szervezete, és hogyan kapcsolódik majd össze ez a szervezet a „demokrácia” legteljesebb és legkövetkezetesebb „kivívásával”.

A Kommün tapasztalatait, bármilyen csekélyek voltak is, Marx a „Polgárháború Franciaországban” című művében a legfigyelmesebb elemzésnek veti alá. Ennek a műnek legfontosabb részeit az alábbiakban idézzük: A XIX. században kifejlődött a középkorből származó „központosított államhatalom, mindenütt jelenlevei szerveivel — az állandó hadsereggel, a rendőrséggel, a bürokráciával, a papsággal és a bírói karral”. A tőke és a munka közötti osztályellentét fejlődésével „az államhatalom mindinkább a munkásosztály elnyomására szervezett közhatalomnak, az osztályuralom gépezetének a jellegét öltötte  magára. Minden forradalom után, amely az osztályharc haladó fázisát jelzi, egyre élesebben domborodik ki az államhatalom merőben elnyomó jellege.” Az l848-l849-es forradalom után az államhatalom „a tőke nemzeti fegyverévé” válik „a munka ellen”. A második császárság még jobban megszilárdítja ezt az állapotot.

„A császárságnak egyenes ellentéte volt a Kommün.” „A Kommün határozott formája volt” „egy olyan köztársaságnak, amely nemcsak az osztályuralom monarchikus formáját, hanem magát az osztályuralmat is kiküszöbölné...”

Miben állott a proletár szocialista köztársaságnak e „határozott” formája? Milyen volt az állam, melynek kialakítását a Kommün megkezdte?

„... A Kommün első rendelete ... az állandó hadseregnek a megszüntetése és a felfegyverzett néppel való helyettesítése volt ... ”  

Ez a követelés ma megvan minden párt programjában, amely szocialistának akarja nevezni magát. De hogy mennyit érnek programjaik, azt a legvilágosabban eszerjeink és mensevikjeink viselkedéséből láthatjuk, akik éppen a február 27-i forradalom után lemondtak ennek a követelésnek gyakorlati valóra váltásáról !

„...A Kommün általános választójog alapján Párizs különböző kerületeiben megválasztott felelős és bármikor elmozdítható városi tanácsnokokból alakult. Többségük természetszerűleg munkásokból vagy a munkásosztály elismert képviselőiből állott..”

„A rendőrséget, amely eddig a központi kormány eszköze volt, azonnal megfosztották minden politikai jellegétől, és a Kommün felelős és bármikor elmozdítható szervévé változtatták ... Ugyanígy a közigazgatás valamennyi többi ágának hivatalnokait is... A Kommün tagjaitól kezdve lefelé mindenkinek munkás-munkabérért kellett ellátnia a közszolgálatot. A magas állami méltóságok szerzett jogai és reprezentációs költségei eltűntek ezekkel a magas méltóságokkal együtt . Mihelyt az állandó hadsereget és a rendőrséget, a régi kormányzat fizikai erejének alkotóelemeit eltávolította, a Kommün azonnal hozzálátott, hogy az elnyomás szellemi erejet, a »papi hatalmat« megtörje. A bírósági tisztviselőket megfosztották látszatfüggetlenségüktől, választottak, felelősek és elmozdíthatók lettek...”

A Kommün tehát az összetört államgépezetet látszólag „csak” teljesebb demokráciával helyettesítette: megszüntette az állandó hadsereget, választhatóvá, és elmozdíthatóvá tett minden hivatalos személyt. A valóságban azonban ez a „csak” bizonyos fajtájú intézményeknek elvileg másfajta intézményekkel való gigantikus arányú felváltását jelenti. Éppen itt figyelhetjük meg egyik esetét „a mennyiség minőségbe való átcsapásának”: a demokrácia, amelyet az elképzelhető legnagyobb tökéletességgel és következetésséggel hajtának végre, burzsoá demokráciából proletárdemokráciává változik át, államból (= egy bizonyos osztály elnyomására szolgáló külön hatalomból) olyasvalamivé lesz, ami tulajdonképpen már nem állam.

A burzsoáziának és a burzsoázia ellenállásának elnyomására meg mindig szükség van. Különösen szükséges volt ez a Kommün számára, és vereségének egyik oka éppen az, hogy ezt nem elég határozottan tette. De az elnyomó szerv itt már a lakosság többsége, nem pedig a kisebbség, mint eddig mindenkor — a rabszolgaság, a jobbágyság és a bérrabszolgaság idejében egyaránt. Ámde mihelyt a nép többsége maga nyomja el elnyomóit, akkor már nincs szükséges az elnyomáshoz „külön hatalomra”! Ebben az értelemben az állam kezd elhalni. A kiváltságos kisebbség külön intézményei (kiváltságos hivatalnokok, az állandó hadsereg parancsnoksága) helyett maga a többség közvetlenül hajthatja végre az elnyomást és minél inkább vesz részt az egész nép az államhatalom funkcióinak gyakorlásában, annál kevésbé lesz szükség erre a hatalomra.

Ebből a szempontból különösen figyelemre méltó a Kommünnek Marx által kiemelt egyik rendelkezése: a mindenféle reprezentációs pénzek kiutalásának és a hivatalnokok mindenfajta pénzbeli kiváltságainak megszüntetése, valamennyi köztisztviselő fizetésének leszállítása a „munkás-munkabér” színvonalára. Éppen itt nyilvánul meg legszembetűnőbben a fordulat — a burzsoá demokráciától a proletárdemokráciához, az elnyomók demokráciájától az elnyomott osztályok demokráciájához, az államtól mint bizonyos osztály elnyomására szolgáló „külön hatalomtól” , ahhoz hogy a nép többségének, a munkásoknak és parasztoknak közös hatalmával nyomják el az elnyomókat. És Marx tanításainak éppen ezt a különösen szemléltető, az állam kérdésében talán legfontosabb pontját felejtették el a legjobban! A népszerű kommentárokban — melyeknek se szeri, se száma — erről nem beszélnek. A „szokás” az, hogy erről hallgatnak, mintha valami idejétmúlt „naivitásról” volna szó, körülbelül úgy, ahogy a keresztények, miután a kereszténység államvallássá lett, „megfeledkeztek” a demokratikus forradalmi szellemtől áthatott őskereszténység „naivitásáról”

A legmagasabb állami tisztviselők fizetésének csökkentése „egyszerűen” a naiv és primitív demokrácia követelésének látszik. A legújabb opportunizmus egyik „megalapítója”, Eduard Bernstein, egykori szociáldemokrata, nemegyszer gyakorolta magát a „primitív” demokratizmus fölötti lapos burzsoá gúnyolódások szajkózásában. Hasonlóan az összes opportunistákhoz, így a mostani kautskystákhoz is, egyáltalán nem értette meg, hogy először is, a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet lehetetlen anélkül, hogy bizonyos fokig „vissza” ne térnénk a „primitív” demokratizmushoz (hiszen máskülönben hogyan lehetne áttérni arra, hogy az állami funkciókat a lakosság többsége, sőt kivétel nélkül az egész lakosság gyakorolja?), másodszor pedig, hogy a kapitalizmus és a kapitalista kultúra fölé épített „primitív demokratizmus” nem azonos az ősidők vagy a kapitalizmus előtti idők primitív demokratizmusával. A kapitalista kultúra megteremtette a nagyüzemeket, a gyárakat, a vasutakat, a postát, a telefont stb., s ezen az alapon a régi „államhatalom” funkcióinak túlnyomó többsége annyira leegyszerűsödött és a nyilvántartás, bejegyzés, ellenőrzés. olyan egyszerű műveleteire redukálható, hogy ezeket a funkciókat minden írni-olvasni tudó ember elvégezheti, hogy ezeket a funkciókat feltétlenül el lehet végezni közönséges „munkás-munkabérért”, és hogy ezektől a funkcióktól teljesen el lehet (és el is kell) venni a kiváltságos, a „főnökösködő” jellegnek még az árnyékát is.

A köztisztviselők teljes választhatósága, az, hogy bármikor kivétel nélkül valamennyien elmozdíthatók, hogy fizetésüket leszállítják a közönséges „munkás-munkabér” színvonalára — ezek egyszerű és „magától értetődő” demokratikus rendszabályok, amelyeknél teljesen egybeesnek a munkásoknak és a parasztok többségének érdekei, s amelyek egyben hidat vernek a kapitalizmustól a szocializmushoz. Ezek a rendszabályok a társadalomnak állami, tisztán politikai átalakítására vonatkoznak, de teljes értelmükhöz és jelentőségükhöz természetesen csak a „kisajátítók kisajátításának” megvalósításával vagy előkészítésével kapcsolatban jutnak, azaz akkor, ha a termelési eszközök kapitalista magántulajdonból társadalmi tulajdonba mennek át.

„A Kommün – írta Marx — valóra váltotta a burzsoá forradalmak jelszavát — az olcsó kormányzatot azáltal, hogy kiküszöbölte a két legnagyobb kiadási forrást, az állandó hadsereget és az állami hivatalnoksereget.”  

A parasztságnak éppúgy, mint a kispolgárság többi rétegének is, csak elenyésző kisebbsége ,,emelkedik fel”, „viszi valamire” a szó polgári értelmében, azaz válik vagy jómódú emberré, burzsoává, vagy jól kereső és kiváltságos helyzetben levő hivatalnokká. A parasztság óriási többségét minden olyan kapitalista államban, ahol egyáltalán van parasztság (és ilyen a kapitalista országok többsége), a kormány elnyomja, s a parasztság a kormány megdöntésére vágyik, „olcsó kormányra vágyik. Ezt csak a proletariátus valósíthatja meg, és azzal, hogy megvalósítja, egy lépéssel közeledik az állam szocialista átalakítása felé. 

ÁLLAM ÉS FORRADALOM  

III. AZ 1871-ES PÁRIZSI KOMMÜN TAPASZTALATAI. MARX ELEMZÉSE 

1.  MIBEN ÁLL A KOMMÜNÁROK KĺSÉRLETÉNEK HŐSIESSÉGE?

Mint tudjuk, Marx 1870 őszén, néhány hónappal a Kommün előtt, figyelmeztette a párizsi munkásokat és igyekezett bebizonyítani, hogy a kormány megdöntésének kísérlete kétségbeesésből elkövetett ostobaság lenne.  De amikor 1871 márciusában a munkásokat rákényszerítették a döntő harcra és azok felvették a harcot, amikor a felkelés ténnyé vált, Marx a kedvezőtlen előjelek ellenére a legnagyobb lelkesedéssel üdvözölte a proletárforradalmat. Marx nem helyezkedett mereven az „időszerűtlen” mozgalom vaskalapos elítélésének álláspontjára, mint a marxizmus szomorú hírnevű orosz renegátja, Plehanov, aki 1905 novemberében a munkások és parasztok harca buzdításának szellemében írt, 1905 decembere után pedig liberális módjára harsogta: „nem kellett volna fegyvert fogni”.

De Marx nemcsak lelkesedett – hogy az ő kifejezésével éljünk — az „eget ostromló kommünárok hősiességéért. A forradalmi tömegmozgalomban, jóllehet az nem érte el célját, rendkívül fontos történelmi kísérletet látott, a proletár világforradalom bizonyos előre tett lépést, gyakorlati lépést, amely fontosabb a programok és fejtegetések százainál. Ezt a kísérletet elemezni, levonni belőle a taktikai tanulságokat, ennek a kísérletnek az alapján felülvizsgálni saját elméletét — ezt a feladatot tűzte maga elé Marx.

Marx az egyetlen „helyesbítést”, amelyet a „Kommunista Kiáltvány”-on végrehajtani szükségesnek látott, a párizsi kommünárok forradalmi tapasztalatai alapján hajtotta végre.

A „Kommunista Kiáltvány” új német kiadásának utolsó előszava, amelyet mindkét szerző aláírt, 1872. június 24-én kelt. Ebben az előszóban a szerző, Karl Marx és Friedrich Engels azt mondják, hogy ma a „Kommunista Kiáltvány” programja „helyenként elavult”.

„…nevezetesen a Kommün bebizonyította – folytatják a szerzők hogy a »munkásosztály nem veheti egyszerűen birtokába a kész  államgépezetet, hogy azt saját céljaira működésbe hozza... « ”

Ennek az idézetnek kettős idézőjelbe foglalt részét a szerzők Marx „A polgárháború Franciaországban” című  munkájából vették át.

Így tehát Marx és Engels a Párizsi Kommün egyik alapvető és fő tanulságának olyan óriási fontosságot tulajdonítottak, hogy mint lényegbevágó módosítást beiktatták a „Kommunista Kiáltvány”-ba.

Rendkívül jellemző, hogy az opportunisták éppen ezt a lényegbevágó módosítást ferdítették el, és hogy e módosítás értelme a „Kommunista Kiáltvány” olvasóinak kilenctizede, ha ugyan nem kilencvenkilenc százaléka előtt bizonyára ismeretlen. Ezzel a ferdítéssel részletesebben lejjebb, egy külön, ferdítéseknek szentelt fejezetben fogunk foglalkozni. Egyelőre elég megjegyeznünk, hogy Marx fent idézett híres kijelentésének közkeletű, vulgáris „értelmezése” szerint Marx itt a lassú fejlődés eszméjét hangsúlyozza, szemben a hatalom megragadásával stb.

A valóságban éppen fordítva áll a dolog. Marx gondolata az, hogy a munkásosztálynak szét kell zúznia, össze kell törnie a „kész államgépezetet”, és nem szorítkozhat pusztán arra, hogy azt birtokba vegye.

1871. április 12-én, tehát éppen a Kommün alatt, Marx ezt írta Kugelmann-nak :

„Ha »Brumaire tizennyolcadikája « c. munkám utolsó fejezetében utánanézel, megtalálod abban, hogy a francia forradalomnak szerintem legközelebb nem azt kell megkísérelnie, hogy — mint eddig tette — a bürokratikus-katonai gépezetet egyik kézből a másikba vigye át, hanem hogy azt szétzúzza” (Marx kiemelése; az eredetiben a zerbrechen szó szerepel), „s hogy ez minden valóban népi forradalom előfeltétele a kontinensen. Éppen ezt kíséreltek meg a mi has párizsi elvtársaink” („Die Neue Zeit”, XX, 1901-1902., 709. old.).” (Marx Kugelmannhoz intézett leveleit két ízben is kiadták oroszul, az egyiket én rendeztem sajtó alá és én írtam hozzá előszót.) [Lásd Lenin Művei. 12. köt. Budapest 1954.93-101. old. — Szerk.]

Ezek a szavak: a „bürokratikus-katonai államgépezetet...szétzúzni” fejezik ki röviden azt a legfőbb tanulságot, melyet a marxizmus levon azokat a feladatokat illetően, amelyek a forradalomban az állammal kapcsolatban a proletariátusra hárulnak. És éppen ezt a tanulságot nemcsak elfelejtette, hanem egyenesen meghamisította a marxizmus uralkodó, kautskysta  ,,értelmezése” !

Ami Marxnak a „Brumaire tizennyolcadiká”-ra való utalását illeti, a megfelelő helyet fentebb teljes egészében idéztük.

Marx idézett fejtegetéséből két helyet érdekes külön kiemelnünk. Először, Marx végkövetkeztetését a kontinensre korlátozza. Ez érthető volt 1871-ben, amikor Anglia meg mintaképe volt a teljesen kapitalista, de militarizmustól és jelentős mértékben bürokratizmustól mentes országnak. Marx tehát kivételt tett Angliával, ahol akkor a forradalom, sőt a népforradalom is a ,,kész államgépezet” szétrombolásának előfeltétele nélkül is lehetőségesnek látszott és lehetséges volt.

Most, 1917-ben, az első nagy imperialista háború korában, Marxnak ez a korlátozása elesik. Anglia is, Amerika is, az angolszász „szabadságnak” — a militarizmus és bürokratizmus hiányának értelmében vett „szabadságnak” — ezek a legnagyobb és az egész földkerekségen legutolsó képviselői egészen elmerültek a szennyes és véres általános európai mocsárban, a mindent maguk alá gyűrő, mindent elnyomó bürokratikus- katonai intézmények mocsarában. Most Angliában is, Amerikában is „minden valóban népi forradalom előfeltétele” a „kész” (ott 1914-1917-ben „európai”, általános imperialista tökéletességig kiépített) „államgépezet” szétzúzása, szétrombolása.

Másodszor, különös figyelmet érdemel Marx rendkívül mély értelmű megjegyzése, hogy a bürokratikus- katonai államgépezet szétrombolása minden valóban népi forradalom előfeltétele”. A „népi” forradalom fogalma furcsán hangzik Marx szájából, s az orosz plehanovisták és mensevikek, Sztruvénak e követői, akik szeretnének marxista számba menni, Marxnak ezt a kifejezését meg „nyelvbotlásnak” nyilváníthatnák. Ők a marxizmust olyan siralmas liberális torzképpé zsugorították, hogy a polgári és a proletárforradalom szembeállításán kívül” semmit sem ismernek, s még ezt a szembeállítást is a lehető legmerevebben fogják fel.

Ha a XX. század forradalmait vesszük példának, akkor természetesen el kell ismernünk, hogy mind a portugál, mind a török forradalom polgári forradalom volt. De sem az egyik, sem a másik nem „népi” forradalom, mert a nép tömege, a nép óriási többsége sem az egyikben, sem a másikban tevékenyen, önállóan, saját gazdasági és politikai követeléseivel nem vesz észrevehetően részt. Az 1905-1907-es orosz polgári forradalom viszont, ámbár nem mutathatott fel olyan „fényes” sikereket, mint időnként a portugál és a török forradalom, kétségtelenül „valóban népi” forradalom volt, mert a nép tömege, a nép többsége, a leigázás és a kizsákmányolás terhe alatt nyögő „legalsó társadalmi rétegek önállóan felkeltek, a forradalom egész menetére rányomták saját követeléseiknek, saját kísérleteiknek bélyeget, amelyek arra irányultak, hogy a régi, szétrombolandó társadalom helyébe a maguk módján felépítsék az új társadalmat.

1871-ben Európában a kontinens egyetlen országában sem volt a proletariátus a nép többsége. „Népi” forradalom, amely valóban a többséget sodorja a mozgalomba, csak az a forradalom lehetett, mely a proletariátust is, a parasztságot is felöleli. Ez a két osztály alkotta akkor a „népet”. Ezt a két osztályt az egyesíti, hogy a „bürokratikus-katonai államgépezet” leigázza, elnyomja, kizsákmányolja őket. Összetörni ezt a gépezetet, szétzúzni ezt a gépezetet, ez az igazi érdeke a „népnek”, a nép többségének, a munkásoknak és a parasztok többségének, ez az előfeltétele” a szegényparasztok és a proletárok szabad szövetségének, márpedig az ilyen szövetség nélkül nem tartós a demokrácia és lehetetlen a szocialista átalakulás.

Tudvalevően éppen ilyen szövetséghez igyekezett utat törni magának a Párizsi Kommün, amely több belső és külső oknál fogva nem érte el célját.

Következésképpen, amikor „valóban népi forradalomról” beszélt Marx, korántsem feledkezve meg a kispolgárság sajátosságairól (ezekről sokat és gyakran beszélt), igen pontosan számot vetett azokkal az erőviszonyokkal, melyek az osztályok között az 1871-es Európa kontinentális államainak többségében akkor ténylegesen fennállottak. Másrészt pedig megállapította, hogy mind a munkások, mind a parasztok érdekei megkövetelik az államgépezet „összetörését”, hogy ez egyesíti őket és azt a közös feladatot tűzi eléjük, hogy az „élősdit” eltegyék az útból és valami újjal pótolják.

De vajon mivel?