ÁLLAM ÉS FORRADALOM 

II.2.   A FORRADALOM EREDMÉNYEI

Az állam bennünket érdeklő kérdésére vonatkozólag Marx az 1848-1851-es esztendők forradalmainak eredményeit „Louis Bonaparte Brumaire tizennyolcadikája” című munkájának következő fejtegetéseiben összegezi:

„De a forradalom alapos. Most még csak a tisztítótűzön visz át az útja. Dolgát módszeresen viszi véghez. 1851. december 2-ig” (Louis Bonaparte államcsínyének napjáig) „előkészületeinek egyik felét végezte el, most végzi a másik felét. Először tökéletesítette a parlamenti hatalmat, hogy megdönthesse. Most, hogy ezt elérte, tökéletesíti a végrehajtó hatalmat, visszavezeti legtisztább kifejezésére, elszigeteli, egyetlen tárgyként állítja magával szembe, hogy minden rombolóerejét ellene összpontosítsa” (az en kiemelésem). „S ha előmunkálatának ezt a másik felét is véghezvitte, Európa felugrik majd ültéből és ujjongva kiáltja: Jól áskálsz, vén vakond!

Ez a végrehajtó hatalom, roppant bürokratikus és katonai szervezeteivel, szerteágazó és mesterséges államgépezetével, félmilliós hivatalnoksereggel másik félmilliós hadsereg mellett, ez a rettenetes élősdi test, amely hálóként fonja be a francia társadalom testét és minden pórusát eltömi, az abszolút monarchia idején keletkezett, a feudalizmus bomlásakor, amelynek meggyorsulását elősegítette.” Az első francia forradalom kifejlesztette a központosítást, „de ugyanakkor tovább kellett fejlesztenie a kormányzati hatalom terjedelmét, attribútumait és kiszolgálóit is. Napóleon betetőzte ezt az államgépezetet. A legitim monarchia és a júliusi monarchia nem tett hozzá mást, mint nagyobb munkamegosztást ...” 

„Végül a parlamentáris köztársaság a forradalom elleni harcában kényszerítve látta magát arra, hogy a megtorló rendszabályokkal együtt a kormányzati hatalom eszközeit és központosítását is erősítse. EZT A GÉPEZETET MINDEN FORRADALMI ÁTALAKULÁS TÖKÉLETESÍTETTE, AHELYETT HOGY SZÉTZÚZTA VOLNA” (az én kiemelésem). „Az uralomért egymást felváltva küzdő pártok ennek a roppant államépületnek birtokbavételét tekintették a győztes legfőbb zsákmányának” („Louis Bonaparte Brumaire tizennyolcadikája”. 98-99. old. 4. kiad. Hamburg 1907).

Ebben a nagyszerű fejtegetésben a marxizmus a „Kommunista Kiáltvány”-hoz képest óriási lépést tesz előre. Ott az állam kérdése még nagyon elvontan, a legáltalánosabb fogalmakban és kifejezésekben van felvetve. Ez a fejtegetés a kérdést konkrétan veti fel, s rendkívül pontos, határozott, gyakorlatilag megfogható következtetést von le: az összes előző forradalmak tökéletesítették az államgépezetet, holott ezt össze kell törni, szét kell zúzni.

Ez a következtetés a legfőbb és alapvető a marxizmusnak az államról szóló tanításában. És éppen ezt az alapvető tételt nemcsak hogy teljesen elfeledtették az uralkodó hivatalos szociáldemokrata pártok, hanem (mint később látni fogjuk) a II. Internacionálé legtekintélyesebb teoretikusa, K. Kautsky, meg is hamisította.

A „Kommunista Kiáltvány” összefoglalja a történelem általános tanulságait, amelyek arra késztetnek, hogy az államban az osztályuralom szervét lássuk, és arra az elkerülhetetlen következtetésre vezetnek, hogy a proletariátus nem döntheti meg a burzsoáziát, ha előbb nem hódítja meg a politikai hatalmat, ha nem szerzi meg a politikai uralmat, ha az államot nem alakítja át az „uralkodó osztállyá szervezett proletariátussá”, továbbá, hogy ez a proletárállam, győzelme után, azonnal kezd majd elhalni, mert az osztályellentétek nélküli társadalomban az állam szükségtelen és lehetetlen. itt nincs felvetve az a kérdés, hogy — a történelmi fejlődés szempontjából — hogyan kell a proletár államnak a burzsoá államot felváltania.  

Éppen ezt a kérdés t veti fel és oldja meg Marx 1852-ben. Filozófiájához, a dialektikus materializmushoz híven, Marx az 1848-1851-es nagy forradalmi évek történeti tapasztalatait veszi alapul. Marx tanítása itt is, mint mindig, a tapasztalatoknak mélyfilozófiai világnézettel és gazdag történelmi ismeretekkel megvilágított összegezése.

Az állam kérdése konkrétan van felvetve: hogyan keletkezett történelmileg a burzsoá állam, a burzsoázia uralma számára nélkülözhetetlen államgépezet? Milyen változásokon ment át, milyen fejlődésének menete a polgári forradalmak során és akkor, amikor az elnyomott osztályok önállóan lépnek fel? Melyek a proletariátus feladatai ezzel az államgépezettel kapcsolatban?

A burzsoá társadalomra jellemző központosított államhatalom az abszolutizmus hanyatlásának korszakában keletkezett. Ezt az államgépezetet két intézmény jellemzi a legjobban: a hivatalnoksereg és az állandó hadsereg. Marx és Engels gyakorta beszélnek műveikben arról, hogy ezeket az intézményeket ezernyi szál fűzi éppen a burzsoáziához. Minden munkás személyes tapasztalatai rendkívül szemléltetően és behatóan megvilágítják ezt a kapcsolatot. A munkásosztály a saját bőrén ismeri meg ezt a kapcsolatot — ezért fogja fel olyan könnyen és ezért sajátítja el olyan alaposan azt a tudományt, amely ennek a kapcsolatnak az elkerülhetetlenségéről szól, azt a tudományt, amelyet a kispolgári demokraták vagy tudatlanul és könnyelműen tagadnak, vagy még könnyelműbben  „általában” elismernek, de elfelejtik belőle levonni a megfelelő gyakorlati következtetéseket.

A hivatalnoksereg és az állandó hadsereg — „élősdi” a burzsoá társadalom testén, élősdi, amely a burzsoá társadalmat szétszaggató belső ellentmondásokból keletkezett, a szó szoros értelmében vett élősdi, amely „eltömi” az életpórusokat. Azt az álláspontot, amely az államot élősdi testnek tekinti, a hivatalos szociáldemokrácián belül ma uralkodó  kautskysta opportunizmus az anarchizmus különleges és kizárólagos tartozékának tartja. Magától értetődik, hogy a marxizmusnak ez a meghamisítása rendkívül előnyös azoknak a kispolgároknak a számára, akik a szocializmust az imperialista háború igazolásának és szépítgetésének hallatlan gyalázatáig süllyesztették, amikor erre a háborúra a „haza védelme” fogalmat alkalmazták, de ez mégis — feltétlenül hamisítás.

Ennek a hivatalnoki és katonai apparátusnak kifejlesztése, tökéletesítése és erősítése folytatódik valamennyi polgári forradalom során, márpedig Európa nagyon sok ilyen forradalmat élt át a feudalizmus bukása óta. Különösen éppen a kispolgárságot vonják a nagy burzsoázia oldalára és rendelik alá a nagyburzsoáziának, jelentős mértékben ennek az apparátusnak a segítségével, amely a parasztság, a kisiparosok, a kereskedők stb. felső rétegeinek viszonylag kényelmes, nyugodt és megtisztelő állásokat juttat, amelyek betöltőiket a nép fölé helyezik. Nézzük meg, mi történt Oroszországban az 1917. február 27-e óta eltelt fél év alatt: azok a hivatalnoki állások, amelyeket azelőtt főleg a feketeszázasoknak adtak, a kadetok, mensevikek és eszerek zsákmányává lettek. Alapjában véve nem gondoltak semmi komolyabb reformra, igyekeztek a reformokat „az Alkotmányozó Gyűlésig” kitolni, az Alkotmányozó Gyűlést pedig igyekeztek lassacskán kitolni a háború végéig!  A  zsákmány felosztásával, a miniszteri, miniszterhelyettesi, főkormányzói stb., stb. tisztségek betöltésével bezzeg nem késedelmeskedtek, és nem vártak semmiféle Alkotmányozó Gyűlésig! A kormány összetételére vonatkozó kombinálgatás alapjában véve csak a „zsákmány” ama elosztásnak és újraelosztásnak volt a kifejezése, amely fent és lent, az egész országban, az egész központi és helyi közigazgatásban végbement. Az 1917. február  27-től augusztus 27-ig terjedő fél év eredménye, objektív eredménye kétségtelenül megállapítható: a reformokat elnapolták, a hivatalnoki állások szétosztása megtörtént, és a szétosztás „hibáit” néhány újraelosztással kijavították.

De minél sűrűbben ismétlődik a hivatalnoki apparátusnak ez az „újraelosztása” a különböző polgári és kispolgári pártok között (ha az orosz példát vesszük — a kadetok, a mensevikek és az eszerek között), annál világosabbá válik az elnyomott osztályok és ezeknek élén a proletariátus előtt, hogy ők az egész polgári társadalomnak engesztelhetetlen ellenségei. Ennek következtében az összes burzsoá pártok, meg a legdemokratikusabb, leginkább „forradalmi-demokratikus” burzsoá pártok számára is szükségessé válik, hogy fokozzák a forradalmi proletariátussal szemben alkalmazott megtorlásokat, erősítsék a megtorló apparátust, vagyis éppen az államgépezetet. Az eseményeknek ez a menete arra kényszeríti a forradalmat, hogy az államhatalom ellen „minden rombolóerejét összpontosítsa”, arra kényszeríti, hogy ne az államgépezet megjavítását, hanem szétrombolását, megsemmisítését tűzze ki feladatául.

Nem logikai meggondolások, hanem az események tényleges fejlődése, az 1848-1851-es évek élő tapasztalatai vezettek ennek a feladatnak kitűzésére. Hogy Marx mennyire szorosan ragaszkodik a történeti tapasztalatok ténybeli bázisához, az látható abból, hogy 1852-ben még nem veti fel konkrétan azt a kérdést, hogy mivel helyettesítsük ezt a megsemmisítendő államgépezetet. A tapasztalat akkor még nem szolgáltatott anyagot ehhez a kérdéshez, amelyet a történelem csak később, 1871-ben tűzött napirendre. 1852-ben a természettudományos megfigyelés pontosságával csupán azt lehetett megállapítani, hogy a proletárforradalom elérkeztett ahhoz a feladathoz, hogy „minden rombolóerejét” az államhatalom ellen „összpontosítsa”, ahhoz a feladathoz, hogy „összetörje” az államgépezetet.

Itt felmerülhet az a kérdés, hogy helyes-e Marx tapasztalatait, megfigyeléseit és végkövetkeztetéseit általánosítani, szélesebb körre is kiterjeszteni, mint a francia történelem három évére, 1848-1851-re? Ennek a kérdésnek megvizsgálásánál először is Engels egy megjegyzésére  emlékeztetünk, s azután rátérünk magukra a ténybeli adatokra.

 „Franciaország — írta Engels a »Louis Bonaparte Brumaire tizennyolcadikája« kiadásának előszavában — az az ország, amelyben a történelmi osztályharcokat, inkább, mint bárhol másutt, mindig a döntésig végigharcolták, ahol tehát a váltakozó politikai forma is, amelyekben ezek mozognak és amelyekben eredményeik összegeződnek, a legélesebb körvonalakban domborodnak ki. Franciaország, amely a középkorban a feudalizmus központja, a reneszánsz óta pedig az egységes rendi monarchia mintaországa volt, a nagy forradalomban szétrombolta a feudalizmust, és oly klasszikus módon alapozta meg a burzsoázia tiszta uralmát, mint egyetlen más európai ország sem. És a feltörekvő proletariátusnak az uralkodó burzsoázia elleni harca is olyan akut formában lép itt fel, amely másutt ismeretlen...” (1907. évi kiad. 4. old.).  

Az utóbbi megjegyzés elavult, minthogy 1871 óta a francia proletariátus forradalmi harcában szünet állott be, bár ez a szünet, akármeddig tart is, egyáltalán nem zárja ki azt a lehetőséget, hogy az elkövetkező proletárforradalomban Franciaország a döntésig vívott osztályharc klasszikus országának fog bizonyulni.

Ámde vessünk egy futó pillantást a leghaladottabb országok XIX. század végi és a XX. század eleji történetére. Azt látjuk, hogy ugyanaz a folyamat játszódik le mindenütt, csak lassabban, változatosabban és sokkal nagyobb szintéren egyrészt a „parlamentáris uralom” kiépítése mind a köztársasági országokban (Franciaország, Amerika, Svájc), mind a monarchiákban (Anglia, bizonyos fokig Németország, Olaszország, a skandináv államok stb.), másrészt a harc a hatalomért a különböző; polgári és kispolgári pártok között, amelyek a hivatalnoki állásokat — a „zsákmányt” — egymás közt folyton elosztottak és újraelosztottak, emellett változatlanul hagyva a burzsoá rend alapjait s végül a „végrehajtó hatalomnak”, hivatalnoki és katonai apparátusnak tökéletesítése és megszilárdítása.

Kétségtelen, hogy ezek — közös vonásai Általában a kapitalista államok egész legújabb fejlődésének. Három év alatt, 1848 és 1851 között, Franciaország gyors, éles, sűrített formában mutatta a fejlődésnek ugyanazokat a folyamatait, amelyek az egész kapitalista világot jellemzik.

De különösen az imperializmus — a banktőke kora, az óriási kapitalista monopóliumok kora, a monopolkapitalizmusnak állammonopolista kapitalizmusba való átnövésének kora — mutatja az „államgépezet” rendkívüli megerősödését, hivatalnoki és katonai apparátusának hallatlan megnövekedését a proletariátus elleni megtorlások fokozódásával kapcsolatban mind a monarchiákban, mind a legszabadabb, a köztársasági országokban.

A világtörténelem most — kétség kívül hasonlíthatatlanul nagyobb méretekben, mint 1852-ben — oda vezet, hogy a proletárforradalom „minden erejét összpontosítja” az államgépezet szétrombolására”.

Arra vonatkozólag, hogy mivel váltja fel ezt az államgépezetet a proletariátus, a Párizsi Kommün nyújtott tanulságos anyagot.