ÁLLAM ÉS FORRADALOM 

II. AZ 1848-1851-ES ÉVEK TAPASZTALATAI
II.1 A FORRADALOM ELŐESTÉJE 

Az érett marxizmus első művei, „A filozófia nyomorúsága” és a „Kommunista Kiáltvány”, közvetlenül az 1848-as forradalom előtt íródtak. Ennek következtében ezekben a művekben a marxizmus általános alapelveinek kifejtése mellett megtaláljuk bizonyos fokig az akkori konkrét forradalmi helyzet képét is, s ezért talán célszerűbb lesz, ha megnézzük, mit mondanak ezeknek a műveknek a szerzői az államról, közvetlenül az 1848-1851-es évek tapasztalataiból folyó következtetések levonása előtt. 

„... A munkásosztály, fejlődése folyamán – írja Marx „A filozófia nyomorúsága” című könyvében —, a régi polgári társadalmat olyan társulással fogja helyettesíteni, amely kizárja az osztályokat és antagonizmusokat, és akkor nem lesz többé voltaképpeni politikai hatalom, mert a politikai hatalom éppen a polgári társadalomban meglevő antagonizmus hivatalos summázása” (1885. évi német kiadás, 182. old.). 

Tanulságos dolog annak a gondolatnak, hogy az osztályok megszűnése után az állam is eltűnik, ezt az általános kifejtését egybevetni Marxnak és Engelsnek a néhány hónappal később, nevezetesen 1847 novemberében írt „Kommunista Kiáltvány”-ában található fejtegetésével: 

 „ ... A proletariátus fejlődésének legáltalánosabb szakaszait felvázolva, a fennálló társadalmon belül dúló többé vagy kevésbé burkolt polgárháborút követték nyomon addig a pontig, amelyen nyílt forradalomban tör ki, és a proletariátus a burzsoázia erőszakos megdöntése útján megalapítja uralmát...” 

„ ... Már fentebb láttuk, hogy a munkásforradalom első lépése a proletariátus uralkodó osztállyá emelése, a demokrácia kivívása. 

”A proletariátus arra használja majd fel politikai uralmát, hogy a burzsoáziától fokról fokra elragadjon minden tőkét, hogy az állam, azaz az uralkodó osztállyá szervezett proletariátus kezében centralizáljon minden termelési szerszámot és a lehető leggyorsabban növelje a termelőerők tömegét” (7. német kiadás, 1906., 31. És 37. old.). 

Ezek az idézetek tartalmazzák az állam kérdésével kapcsolatos egyik legjelentősebb és legfontosabb marxista eszmének, mégpedig a „proletárdiktatúra” (ahogy Marx és Engels a Párizsi Kommün után kezdtek nevezni) eszméjének megfogalmazását, továbbá az államnak egy rendkívül érdekes meghatározását, amely szintén a marxizmus „elfelejtett szavai” közé tartozik: „Az állam, azaz az uralkodó osztállyá szervezett proletariátus.” 

A hivatalos szociáldemokrata pártok uralkodó propaganda- és agitációs irodalma sohasem magyarázta meg az államnak ezt a meghatározását. Mi több, megfeledkeztek róla, mert ez a meghatározás teljesen összeegyeztethetetlen a reformizmussal, mert arcul csapja a „demokrácia békés fejlődésére” vonatkozó megszokott opportunista előítéleteket és kispolgári illúziókat. 

A proletariátusnak szüksége van az államra — ezt hajtogatják az összes opportunisták, szociálsoviniszták és kautskysták, s bizonygatják, hogy ez Marx tanítása, de „elfelejtik” hozzáfűzni, hogy először is, Marx szerint a proletariátusnak csak elhaló államra van szüksége, azaz olyan államra, mely úgy van berendezve, hogy azonnal kezdjen elhalni, s hogy okvetlenül is kelljen halnia. Másodszor pedig, a dolgozóknak szükségük van „államra”, „azaz az uralkodó osztállyá szervezett proletariátusra”. 

Az állam különleges hatalmi szervezet, valamely osztály elnyomására szolgáló erőszakszervezet. De melyik osztályt kell elnyomnia a proletariátusnak? Természetesen csakis a kizsákmányoló osztályt, vagyis a burzsoáziát. A dolgozóknak csak arra kell az állam, hogy a kizsákmányolók ellenállását elnyomja, ezt az elnyomást vezetni és végrehajtani azonban csak a proletariátus tudja, mint az egyetlen következetesen forradalmi osztály, az egyetlen osztály, amely egyesíteni tudja az összes dolgozókat és kizsákmányoltakat a burzsoázia elleni küzdelemre, a burzsoázia teljes leváltására. A kizsákmányoló osztályoknak arra kell a politikai uralom, hogy a kizsákmányolást fenn- tartsák, azaz, hogy megvédjek az elenyésző kisebbség önző érdekeit a nép túlnyomó többségével szemben. 

A kizsákmányolt osztályoknak a politikai uralom minden kizsákmányolás teljes megszűntetésére kell, azaz a nép túlnyomó többsége érdekében, az elenyésző kisebbség, a modern rabszolgatartók, vagyis a földbirtokosok és a kapitalisták ellen. 

A kispolgári demokratáknak, ezeknek az állítólagos szocialistáknak, akik az osztályharcot az osztálybékéről szőtt ábrándokkal helyettesítették, a szocialista átalakulásról is ábrándos elképzelésük volt — nem a kizsákmányoló osztály uralmának megdöntése formájában képzelték el, hanem úgy, hogy a kisebbség békésen aláveti magát a feladata tudatára ébredt többségnek. Ez a kispolgári utópia, amely elválaszthatatlanul összefügg az osztályok felett álló állam elismerésével, a gyakorlatban a dolgozó osztályok érdekeinek elárulására vezetett, amint ezt például az 1848-as és az 1871-es francia forradalom története is megmutatta, amint ezt megmutatták a „szocialisták” polgári kormányokban való részvételének tapasztalatai Angliában, Franciaországban, Olaszországban és más országokban a XIX. század végén és a XX. század elején. 

Marx egész életében harcolt ez ellen a kispolgári socializmus ellen, amelyet ma Oroszországban az eszer párt és a mensevik párt új életre támasztott. Marx következetesen kifejtette az osztályharcról szóló tanítást, beleértve a politikai hatalomról, az államról szóló tanítást is. 

A burzsoázia uralmát csak a proletariátus döntheti meg, mint olyan sajátos osztály, amelyet gazdasági létfeltételei előkészítenek a burzsoá uralom megdöntésére, lehetőséget és erőt adnak neki ahhoz, hogy ezt végrehajthassa. A burzsoázia a parasztságot és az összes kispolgári rétegeket szétforgácsolja és szétporlasztja, a proletariátust viszont tömöríti, egyesíti és szervezi. Csak a proletariátus képes — a nagyiparban betöltött gazdasági szerepe következtében — az egész dolgozó és kizsákmányolt tömeg vezérévé lenni, annak a tömegnek a vezérévé, amelyet a burzsoázia sokszor nem kisebb mértékben, hanem még jobban kizsákmányol, leigáz és elnyom, mint a proletariátust, de amely felszabadulásáért nem tud önállóan harcolni. 

Az osztályharc tana, amelyet Marx az állam és a szocialista forradalom kérdésére alkalmaz, szükségszerűen a proletariátus politikai uralmának, diktatúrájának elismeréséhez vezet, azaz egy senkivel meg nem osztott és közvetlenül a tömegek fegyveres erejére támaszkodó hatalom elismeréséhez. A burzsoázia megdöntése csak úgy valósítható meg, ha a proletariátus uralkodó osztállyá válik, amely meg tudja törni a burzsoázia elkerülhetetlen, kétségbeesett ellenállását, és a dolgozók és kizsákmányoltak egész tömeget meg tudja szervezni egy új gazdasági forma megteremtésére. 

A proletariátusnak szüksége van az államhatalomra, a hatalom központosított szervezetére, az erőszak szervezetére — azért is, hogy a kizsákmányolók ellenállását elnyomja, és azért is, hogy a lakosság hatalmas tömegeit, a parasztságot, a kispolgárságot és a félproletárokat vezethesse a szocialista gazdaság „berendezésében”. 

A marxizmus a munkáspárt nevelésével a proletariátus élcsapatát neveli, amely meg tudja ragadni a hatalmat és el tudja vezetni az egész népet a szocializmushoz, tudja irányítani és szervezni az új rendet, az összes dolgozók és kizsákmányoltak tanítója, vezetője és vezére tud lenni társadalmi életüknek a burzsoázia nélküli és a burzsoázia ellenére való berendezésében. Ezzel szemben a ma uralkodó opportunizmus a munkáspártból a jobban fizetett munkásoknak a tömegektől elszakadó képviselőit neveli ki, akik a kapitalizmus alatt tűrhetően „berendezkednek” és egy tál lencséért eladják elsőszülöttségi jogukat, azaz lemondanak arról a szerepről, hogy a nép forradalmi vezérei legyenek a burzsoázia ellen. 

„Az állam, azaz az uralkodó osztállyá szervezett proletariátus” — Marxnak ez az elmélete elválaszthatatlanul egybeforrott a proletariátusnak a történelemben betöltött forradalmi szerepéről szóló egész tanításával. Ennek a szerepnek a betetőzése a proletárdiktatúra, a proletariátus politikai uralma. 

De ha a proletariátusnak szüksége van az államra, mint külön erőszakszervezetre a burzsoázia ellen, akkor önként adódik az a következtetés, elképzelhető-e ilyen szervezet megteremtése annak az államgépezetnek előzetés megsemmisítése, szétrombolása nélkül, amelyet a burzsoázia magának teremtett? Közvetlenül ehhez a következetéshez vezet el a „Kommunista Kiáltvány”, és erről a következetésről beszél Marx, amikor az 1848-1851-es forradalom tapasztalatait összegezi.