ÁLLAM ÉS FORRADALOM  

II.3. MARX KÉRDÉSFELTEVÉSE 1852-BEN* 

1907-ben Mehring, a „Neue Zeit” című folyóiratban (XXV., 2, 164.) kivonatokat közölt Marxnak 1852. március 5-én Weydemeyerhez intézett leveléből. Ez a levél többek között a következő jelentős fejtegetést tartalmazza:

„Ami mármost engem illet, nem az én érdemem sem a modern társadalomban levő osztályok létezésének, sem ezek egymás közötti harcának a felfedezése. Polgári történetírók már jóval előttem ábrázolták az osztályok e harcának történelmi fejlődését, polgári közgazdászok pedig az osztályok gazdasági anatómiáját. Ami újat én tettem, az az volt, hogy kimutattam: l) hogy az osztályok létezése csak a termelés fejlődésének meghatározott történelmi szakaszaihoz (historische Entwicklungsphasen der Produktion) van kötve; 2) hogy az osztályharc szükségszerűen a proletariátus diktatúrájához vezet; 3) hogy maga ez a diktatúra csak átmenet az összes osztályok megszüntetéséhez és az osztály nélküli társadalomhoz...”

Ezekben a szavakban Marxnak sikerült csodálatos szemléletességgel kifejeznie először is azt, hogy mi a legfőbb és leggyökeresebb különbség az ő tanítása és a burzsoázia legelőrehaladottabb és legmélyebb gondolkodóinak tanítása között, és másodszor, hogy mi az ő államról szóló tanításának lényege.

Marx tanításában a legfontosabb az osztályharc. Ezt nagyon sokszor így mondják és írják. De ez helytelen. És éppen ez a helytelen felfogás lépten-nyomon a marxizmus opportunista elferdítéséhez, olyan szellemben való meghamisításához vezet, amely a burzsoázia számára elfogadhatóvá teszi. Az osztályharcról szóló tanítást ugyanis nem Marx, hanem már Marx előtt a burzsoázia alkotta meg, és az a burzsoázia számára általában elfogadható. Aki csak az osztályharcot ismeri el, az még nem marxista, az még megmaradhat a burzsoá gondolkodás és a burzsoá politika keretein belül. A marxizmust az osztályharc tanítására korlátozni annyi, mint a marxizmust megnyirbálni, meghamisítani, arra leszűkíteni, ami a burzsoázia számára elfogadható.

Csak az marxista, aki az osztályharc elismerését kiterjeszti a proletárdiktatúra elismerésére. Ez a leglényegesebb különbség a marxista és az átlagos kispolgár (és nagypolgár) között. Ez a marxizmus valóságos megértésének és elismerésének próbaköve. És nem csoda, hogy amikor Európa történelme a munkásosztályt gyakorlatilag ez elé a kérdés elé állította, akkor nemcsak az összes opportunisták és reformisták, hanem az összes „kautskysták” (a reformizmus és marxizmus között ingadozó emberek) is szánalmas filiszternek és kispolgári demokratának bizonyultak, akik tagadják a proletariátus diktatúráját. Kautskynak „A proletariátus diktatúrája” című brossúrája, amely 1918 augusztusában, azaz jóval e könyvem első kiadása után jelent meg, mintaképe a marxizmus nyárspolgári elferdítésének és a marxizmus aljas megtagadásának, a gyakorlatban a szavakban való képmutató elismerése mellett (lásd „A proletárforradalom és a renegát Kautsky” című brossúrámát. Petrográd és Moszkva 1918).

A mai opportunizmusra legfőbb képviselőjének, Karl Kautskynak, az egykori marxistának személyében teljesen ráillik Marxnak a burzsoá álláspontra vonatkozó idézett jellemzése, mert ez az opportunizmus az osztályharc elismerésének területét a burzsoá viszonyok területére korlátozza. (Ezen a területen belül, ennek keretein belül egyetlen művelt liberális sem fog elzárkózni attól, hogy „elvileg” elismerje az osztályharcot!) Az opportunizmus az osztályharc elismerését éppen a legfőbb pontra nem terjeszti ki, tudniillik a kapitalizmusból a kommunizmusba való átmenet korszakára, a burzsoázia megdöntésének és teljes felszámolásának korszakára. A valóságban ez a korszak elkerülhetetlenül a példátlanul elkeseredett osztályharc időszaka, amikor ez az osztályharc eddig nem tapasztalt éles formát ölt, következésképpen ezen időszak államának is elkerülhetetlenül új módon demokratikus államnak kell lennie (a proletárok és általában a nincstelenek számára) és új módon diktatórikusnak (a burzsoázia ellen).

Továbbá a marxista államelmélet lényegét csak az sajátította el, aki megértette, hogy egy osztály diktatúrájára szüksége van nemcsak általában minden osztálytársadalomnak, nemcsak a burzsoáziát megdöntő proletariátusnak, hanem annak az egész történelmi korszaknak is, amely a kapitalizmust az „osztály nélkül társadalomtól”, a kommunizmustól elválasztja. A polgári államformák rendkívül változatosak, de lényegük  egy: mindezek az államok így vagy amúgy, de végeredményben feltétlenül burzsoá diktatúrák. Az átmenet a kapitalizmusból a kommunizmusba természetesen okvetlenül létrehozza a politikai forma óriási gazdagságát és változatosságát, de a lényeg emellett elkerülhetetlenül ugyanaz lesz: a proletariátus diktatúrája.

*Kiegyésítés a második kiadáshoz.

ÁLLAM ÉS FORRADALOM 

II.2.   A FORRADALOM EREDMÉNYEI

Az állam bennünket érdeklő kérdésére vonatkozólag Marx az 1848-1851-es esztendők forradalmainak eredményeit „Louis Bonaparte Brumaire tizennyolcadikája” című munkájának következő fejtegetéseiben összegezi:

„De a forradalom alapos. Most még csak a tisztítótűzön visz át az útja. Dolgát módszeresen viszi véghez. 1851. december 2-ig” (Louis Bonaparte államcsínyének napjáig) „előkészületeinek egyik felét végezte el, most végzi a másik felét. Először tökéletesítette a parlamenti hatalmat, hogy megdönthesse. Most, hogy ezt elérte, tökéletesíti a végrehajtó hatalmat, visszavezeti legtisztább kifejezésére, elszigeteli, egyetlen tárgyként állítja magával szembe, hogy minden rombolóerejét ellene összpontosítsa” (az en kiemelésem). „S ha előmunkálatának ezt a másik felét is véghezvitte, Európa felugrik majd ültéből és ujjongva kiáltja: Jól áskálsz, vén vakond!

Ez a végrehajtó hatalom, roppant bürokratikus és katonai szervezeteivel, szerteágazó és mesterséges államgépezetével, félmilliós hivatalnoksereggel másik félmilliós hadsereg mellett, ez a rettenetes élősdi test, amely hálóként fonja be a francia társadalom testét és minden pórusát eltömi, az abszolút monarchia idején keletkezett, a feudalizmus bomlásakor, amelynek meggyorsulását elősegítette.” Az első francia forradalom kifejlesztette a központosítást, „de ugyanakkor tovább kellett fejlesztenie a kormányzati hatalom terjedelmét, attribútumait és kiszolgálóit is. Napóleon betetőzte ezt az államgépezetet. A legitim monarchia és a júliusi monarchia nem tett hozzá mást, mint nagyobb munkamegosztást ...” 

„Végül a parlamentáris köztársaság a forradalom elleni harcában kényszerítve látta magát arra, hogy a megtorló rendszabályokkal együtt a kormányzati hatalom eszközeit és központosítását is erősítse. EZT A GÉPEZETET MINDEN FORRADALMI ÁTALAKULÁS TÖKÉLETESÍTETTE, AHELYETT HOGY SZÉTZÚZTA VOLNA” (az én kiemelésem). „Az uralomért egymást felváltva küzdő pártok ennek a roppant államépületnek birtokbavételét tekintették a győztes legfőbb zsákmányának” („Louis Bonaparte Brumaire tizennyolcadikája”. 98-99. old. 4. kiad. Hamburg 1907).

Ebben a nagyszerű fejtegetésben a marxizmus a „Kommunista Kiáltvány”-hoz képest óriási lépést tesz előre. Ott az állam kérdése még nagyon elvontan, a legáltalánosabb fogalmakban és kifejezésekben van felvetve. Ez a fejtegetés a kérdést konkrétan veti fel, s rendkívül pontos, határozott, gyakorlatilag megfogható következtetést von le: az összes előző forradalmak tökéletesítették az államgépezetet, holott ezt össze kell törni, szét kell zúzni.

Ez a következtetés a legfőbb és alapvető a marxizmusnak az államról szóló tanításában. És éppen ezt az alapvető tételt nemcsak hogy teljesen elfeledtették az uralkodó hivatalos szociáldemokrata pártok, hanem (mint később látni fogjuk) a II. Internacionálé legtekintélyesebb teoretikusa, K. Kautsky, meg is hamisította.

A „Kommunista Kiáltvány” összefoglalja a történelem általános tanulságait, amelyek arra késztetnek, hogy az államban az osztályuralom szervét lássuk, és arra az elkerülhetetlen következtetésre vezetnek, hogy a proletariátus nem döntheti meg a burzsoáziát, ha előbb nem hódítja meg a politikai hatalmat, ha nem szerzi meg a politikai uralmat, ha az államot nem alakítja át az „uralkodó osztállyá szervezett proletariátussá”, továbbá, hogy ez a proletárállam, győzelme után, azonnal kezd majd elhalni, mert az osztályellentétek nélküli társadalomban az állam szükségtelen és lehetetlen. itt nincs felvetve az a kérdés, hogy — a történelmi fejlődés szempontjából — hogyan kell a proletár államnak a burzsoá államot felváltania.  

Éppen ezt a kérdés t veti fel és oldja meg Marx 1852-ben. Filozófiájához, a dialektikus materializmushoz híven, Marx az 1848-1851-es nagy forradalmi évek történeti tapasztalatait veszi alapul. Marx tanítása itt is, mint mindig, a tapasztalatoknak mélyfilozófiai világnézettel és gazdag történelmi ismeretekkel megvilágított összegezése.

Az állam kérdése konkrétan van felvetve: hogyan keletkezett történelmileg a burzsoá állam, a burzsoázia uralma számára nélkülözhetetlen államgépezet? Milyen változásokon ment át, milyen fejlődésének menete a polgári forradalmak során és akkor, amikor az elnyomott osztályok önállóan lépnek fel? Melyek a proletariátus feladatai ezzel az államgépezettel kapcsolatban?

A burzsoá társadalomra jellemző központosított államhatalom az abszolutizmus hanyatlásának korszakában keletkezett. Ezt az államgépezetet két intézmény jellemzi a legjobban: a hivatalnoksereg és az állandó hadsereg. Marx és Engels gyakorta beszélnek műveikben arról, hogy ezeket az intézményeket ezernyi szál fűzi éppen a burzsoáziához. Minden munkás személyes tapasztalatai rendkívül szemléltetően és behatóan megvilágítják ezt a kapcsolatot. A munkásosztály a saját bőrén ismeri meg ezt a kapcsolatot — ezért fogja fel olyan könnyen és ezért sajátítja el olyan alaposan azt a tudományt, amely ennek a kapcsolatnak az elkerülhetetlenségéről szól, azt a tudományt, amelyet a kispolgári demokraták vagy tudatlanul és könnyelműen tagadnak, vagy még könnyelműbben  „általában” elismernek, de elfelejtik belőle levonni a megfelelő gyakorlati következtetéseket.

A hivatalnoksereg és az állandó hadsereg — „élősdi” a burzsoá társadalom testén, élősdi, amely a burzsoá társadalmat szétszaggató belső ellentmondásokból keletkezett, a szó szoros értelmében vett élősdi, amely „eltömi” az életpórusokat. Azt az álláspontot, amely az államot élősdi testnek tekinti, a hivatalos szociáldemokrácián belül ma uralkodó  kautskysta opportunizmus az anarchizmus különleges és kizárólagos tartozékának tartja. Magától értetődik, hogy a marxizmusnak ez a meghamisítása rendkívül előnyös azoknak a kispolgároknak a számára, akik a szocializmust az imperialista háború igazolásának és szépítgetésének hallatlan gyalázatáig süllyesztették, amikor erre a háborúra a „haza védelme” fogalmat alkalmazták, de ez mégis — feltétlenül hamisítás.

Ennek a hivatalnoki és katonai apparátusnak kifejlesztése, tökéletesítése és erősítése folytatódik valamennyi polgári forradalom során, márpedig Európa nagyon sok ilyen forradalmat élt át a feudalizmus bukása óta. Különösen éppen a kispolgárságot vonják a nagy burzsoázia oldalára és rendelik alá a nagyburzsoáziának, jelentős mértékben ennek az apparátusnak a segítségével, amely a parasztság, a kisiparosok, a kereskedők stb. felső rétegeinek viszonylag kényelmes, nyugodt és megtisztelő állásokat juttat, amelyek betöltőiket a nép fölé helyezik. Nézzük meg, mi történt Oroszországban az 1917. február 27-e óta eltelt fél év alatt: azok a hivatalnoki állások, amelyeket azelőtt főleg a feketeszázasoknak adtak, a kadetok, mensevikek és eszerek zsákmányává lettek. Alapjában véve nem gondoltak semmi komolyabb reformra, igyekeztek a reformokat „az Alkotmányozó Gyűlésig” kitolni, az Alkotmányozó Gyűlést pedig igyekeztek lassacskán kitolni a háború végéig!  A  zsákmány felosztásával, a miniszteri, miniszterhelyettesi, főkormányzói stb., stb. tisztségek betöltésével bezzeg nem késedelmeskedtek, és nem vártak semmiféle Alkotmányozó Gyűlésig! A kormány összetételére vonatkozó kombinálgatás alapjában véve csak a „zsákmány” ama elosztásnak és újraelosztásnak volt a kifejezése, amely fent és lent, az egész országban, az egész központi és helyi közigazgatásban végbement. Az 1917. február  27-től augusztus 27-ig terjedő fél év eredménye, objektív eredménye kétségtelenül megállapítható: a reformokat elnapolták, a hivatalnoki állások szétosztása megtörtént, és a szétosztás „hibáit” néhány újraelosztással kijavították.

De minél sűrűbben ismétlődik a hivatalnoki apparátusnak ez az „újraelosztása” a különböző polgári és kispolgári pártok között (ha az orosz példát vesszük — a kadetok, a mensevikek és az eszerek között), annál világosabbá válik az elnyomott osztályok és ezeknek élén a proletariátus előtt, hogy ők az egész polgári társadalomnak engesztelhetetlen ellenségei. Ennek következtében az összes burzsoá pártok, meg a legdemokratikusabb, leginkább „forradalmi-demokratikus” burzsoá pártok számára is szükségessé válik, hogy fokozzák a forradalmi proletariátussal szemben alkalmazott megtorlásokat, erősítsék a megtorló apparátust, vagyis éppen az államgépezetet. Az eseményeknek ez a menete arra kényszeríti a forradalmat, hogy az államhatalom ellen „minden rombolóerejét összpontosítsa”, arra kényszeríti, hogy ne az államgépezet megjavítását, hanem szétrombolását, megsemmisítését tűzze ki feladatául.

Nem logikai meggondolások, hanem az események tényleges fejlődése, az 1848-1851-es évek élő tapasztalatai vezettek ennek a feladatnak kitűzésére. Hogy Marx mennyire szorosan ragaszkodik a történeti tapasztalatok ténybeli bázisához, az látható abból, hogy 1852-ben még nem veti fel konkrétan azt a kérdést, hogy mivel helyettesítsük ezt a megsemmisítendő államgépezetet. A tapasztalat akkor még nem szolgáltatott anyagot ehhez a kérdéshez, amelyet a történelem csak később, 1871-ben tűzött napirendre. 1852-ben a természettudományos megfigyelés pontosságával csupán azt lehetett megállapítani, hogy a proletárforradalom elérkeztett ahhoz a feladathoz, hogy „minden rombolóerejét” az államhatalom ellen „összpontosítsa”, ahhoz a feladathoz, hogy „összetörje” az államgépezetet.

Itt felmerülhet az a kérdés, hogy helyes-e Marx tapasztalatait, megfigyeléseit és végkövetkeztetéseit általánosítani, szélesebb körre is kiterjeszteni, mint a francia történelem három évére, 1848-1851-re? Ennek a kérdésnek megvizsgálásánál először is Engels egy megjegyzésére  emlékeztetünk, s azután rátérünk magukra a ténybeli adatokra.

 „Franciaország — írta Engels a »Louis Bonaparte Brumaire tizennyolcadikája« kiadásának előszavában — az az ország, amelyben a történelmi osztályharcokat, inkább, mint bárhol másutt, mindig a döntésig végigharcolták, ahol tehát a váltakozó politikai forma is, amelyekben ezek mozognak és amelyekben eredményeik összegeződnek, a legélesebb körvonalakban domborodnak ki. Franciaország, amely a középkorban a feudalizmus központja, a reneszánsz óta pedig az egységes rendi monarchia mintaországa volt, a nagy forradalomban szétrombolta a feudalizmust, és oly klasszikus módon alapozta meg a burzsoázia tiszta uralmát, mint egyetlen más európai ország sem. És a feltörekvő proletariátusnak az uralkodó burzsoázia elleni harca is olyan akut formában lép itt fel, amely másutt ismeretlen...” (1907. évi kiad. 4. old.).  

Az utóbbi megjegyzés elavult, minthogy 1871 óta a francia proletariátus forradalmi harcában szünet állott be, bár ez a szünet, akármeddig tart is, egyáltalán nem zárja ki azt a lehetőséget, hogy az elkövetkező proletárforradalomban Franciaország a döntésig vívott osztályharc klasszikus országának fog bizonyulni.

Ámde vessünk egy futó pillantást a leghaladottabb országok XIX. század végi és a XX. század eleji történetére. Azt látjuk, hogy ugyanaz a folyamat játszódik le mindenütt, csak lassabban, változatosabban és sokkal nagyobb szintéren egyrészt a „parlamentáris uralom” kiépítése mind a köztársasági országokban (Franciaország, Amerika, Svájc), mind a monarchiákban (Anglia, bizonyos fokig Németország, Olaszország, a skandináv államok stb.), másrészt a harc a hatalomért a különböző; polgári és kispolgári pártok között, amelyek a hivatalnoki állásokat — a „zsákmányt” — egymás közt folyton elosztottak és újraelosztottak, emellett változatlanul hagyva a burzsoá rend alapjait s végül a „végrehajtó hatalomnak”, hivatalnoki és katonai apparátusnak tökéletesítése és megszilárdítása.

Kétségtelen, hogy ezek — közös vonásai Általában a kapitalista államok egész legújabb fejlődésének. Három év alatt, 1848 és 1851 között, Franciaország gyors, éles, sűrített formában mutatta a fejlődésnek ugyanazokat a folyamatait, amelyek az egész kapitalista világot jellemzik.

De különösen az imperializmus — a banktőke kora, az óriási kapitalista monopóliumok kora, a monopolkapitalizmusnak állammonopolista kapitalizmusba való átnövésének kora — mutatja az „államgépezet” rendkívüli megerősödését, hivatalnoki és katonai apparátusának hallatlan megnövekedését a proletariátus elleni megtorlások fokozódásával kapcsolatban mind a monarchiákban, mind a legszabadabb, a köztársasági országokban.

A világtörténelem most — kétség kívül hasonlíthatatlanul nagyobb méretekben, mint 1852-ben — oda vezet, hogy a proletárforradalom „minden erejét összpontosítja” az államgépezet szétrombolására”.

Arra vonatkozólag, hogy mivel váltja fel ezt az államgépezetet a proletariátus, a Párizsi Kommün nyújtott tanulságos anyagot.

ÁLLAM ÉS FORRADALOM 

II. AZ 1848-1851-ES ÉVEK TAPASZTALATAI
II.1 A FORRADALOM ELŐESTÉJE 

Az érett marxizmus első művei, „A filozófia nyomorúsága” és a „Kommunista Kiáltvány”, közvetlenül az 1848-as forradalom előtt íródtak. Ennek következtében ezekben a művekben a marxizmus általános alapelveinek kifejtése mellett megtaláljuk bizonyos fokig az akkori konkrét forradalmi helyzet képét is, s ezért talán célszerűbb lesz, ha megnézzük, mit mondanak ezeknek a műveknek a szerzői az államról, közvetlenül az 1848-1851-es évek tapasztalataiból folyó következtetések levonása előtt. 

„... A munkásosztály, fejlődése folyamán – írja Marx „A filozófia nyomorúsága” című könyvében —, a régi polgári társadalmat olyan társulással fogja helyettesíteni, amely kizárja az osztályokat és antagonizmusokat, és akkor nem lesz többé voltaképpeni politikai hatalom, mert a politikai hatalom éppen a polgári társadalomban meglevő antagonizmus hivatalos summázása” (1885. évi német kiadás, 182. old.). 

Tanulságos dolog annak a gondolatnak, hogy az osztályok megszűnése után az állam is eltűnik, ezt az általános kifejtését egybevetni Marxnak és Engelsnek a néhány hónappal később, nevezetesen 1847 novemberében írt „Kommunista Kiáltvány”-ában található fejtegetésével: 

 „ ... A proletariátus fejlődésének legáltalánosabb szakaszait felvázolva, a fennálló társadalmon belül dúló többé vagy kevésbé burkolt polgárháborút követték nyomon addig a pontig, amelyen nyílt forradalomban tör ki, és a proletariátus a burzsoázia erőszakos megdöntése útján megalapítja uralmát...” 

„ ... Már fentebb láttuk, hogy a munkásforradalom első lépése a proletariátus uralkodó osztállyá emelése, a demokrácia kivívása. 

”A proletariátus arra használja majd fel politikai uralmát, hogy a burzsoáziától fokról fokra elragadjon minden tőkét, hogy az állam, azaz az uralkodó osztállyá szervezett proletariátus kezében centralizáljon minden termelési szerszámot és a lehető leggyorsabban növelje a termelőerők tömegét” (7. német kiadás, 1906., 31. És 37. old.). 

Ezek az idézetek tartalmazzák az állam kérdésével kapcsolatos egyik legjelentősebb és legfontosabb marxista eszmének, mégpedig a „proletárdiktatúra” (ahogy Marx és Engels a Párizsi Kommün után kezdtek nevezni) eszméjének megfogalmazását, továbbá az államnak egy rendkívül érdekes meghatározását, amely szintén a marxizmus „elfelejtett szavai” közé tartozik: „Az állam, azaz az uralkodó osztállyá szervezett proletariátus.” 

A hivatalos szociáldemokrata pártok uralkodó propaganda- és agitációs irodalma sohasem magyarázta meg az államnak ezt a meghatározását. Mi több, megfeledkeztek róla, mert ez a meghatározás teljesen összeegyeztethetetlen a reformizmussal, mert arcul csapja a „demokrácia békés fejlődésére” vonatkozó megszokott opportunista előítéleteket és kispolgári illúziókat. 

A proletariátusnak szüksége van az államra — ezt hajtogatják az összes opportunisták, szociálsoviniszták és kautskysták, s bizonygatják, hogy ez Marx tanítása, de „elfelejtik” hozzáfűzni, hogy először is, Marx szerint a proletariátusnak csak elhaló államra van szüksége, azaz olyan államra, mely úgy van berendezve, hogy azonnal kezdjen elhalni, s hogy okvetlenül is kelljen halnia. Másodszor pedig, a dolgozóknak szükségük van „államra”, „azaz az uralkodó osztállyá szervezett proletariátusra”. 

Az állam különleges hatalmi szervezet, valamely osztály elnyomására szolgáló erőszakszervezet. De melyik osztályt kell elnyomnia a proletariátusnak? Természetesen csakis a kizsákmányoló osztályt, vagyis a burzsoáziát. A dolgozóknak csak arra kell az állam, hogy a kizsákmányolók ellenállását elnyomja, ezt az elnyomást vezetni és végrehajtani azonban csak a proletariátus tudja, mint az egyetlen következetesen forradalmi osztály, az egyetlen osztály, amely egyesíteni tudja az összes dolgozókat és kizsákmányoltakat a burzsoázia elleni küzdelemre, a burzsoázia teljes leváltására. A kizsákmányoló osztályoknak arra kell a politikai uralom, hogy a kizsákmányolást fenn- tartsák, azaz, hogy megvédjek az elenyésző kisebbség önző érdekeit a nép túlnyomó többségével szemben. 

A kizsákmányolt osztályoknak a politikai uralom minden kizsákmányolás teljes megszűntetésére kell, azaz a nép túlnyomó többsége érdekében, az elenyésző kisebbség, a modern rabszolgatartók, vagyis a földbirtokosok és a kapitalisták ellen. 

A kispolgári demokratáknak, ezeknek az állítólagos szocialistáknak, akik az osztályharcot az osztálybékéről szőtt ábrándokkal helyettesítették, a szocialista átalakulásról is ábrándos elképzelésük volt — nem a kizsákmányoló osztály uralmának megdöntése formájában képzelték el, hanem úgy, hogy a kisebbség békésen aláveti magát a feladata tudatára ébredt többségnek. Ez a kispolgári utópia, amely elválaszthatatlanul összefügg az osztályok felett álló állam elismerésével, a gyakorlatban a dolgozó osztályok érdekeinek elárulására vezetett, amint ezt például az 1848-as és az 1871-es francia forradalom története is megmutatta, amint ezt megmutatták a „szocialisták” polgári kormányokban való részvételének tapasztalatai Angliában, Franciaországban, Olaszországban és más országokban a XIX. század végén és a XX. század elején. 

Marx egész életében harcolt ez ellen a kispolgári socializmus ellen, amelyet ma Oroszországban az eszer párt és a mensevik párt új életre támasztott. Marx következetesen kifejtette az osztályharcról szóló tanítást, beleértve a politikai hatalomról, az államról szóló tanítást is. 

A burzsoázia uralmát csak a proletariátus döntheti meg, mint olyan sajátos osztály, amelyet gazdasági létfeltételei előkészítenek a burzsoá uralom megdöntésére, lehetőséget és erőt adnak neki ahhoz, hogy ezt végrehajthassa. A burzsoázia a parasztságot és az összes kispolgári rétegeket szétforgácsolja és szétporlasztja, a proletariátust viszont tömöríti, egyesíti és szervezi. Csak a proletariátus képes — a nagyiparban betöltött gazdasági szerepe következtében — az egész dolgozó és kizsákmányolt tömeg vezérévé lenni, annak a tömegnek a vezérévé, amelyet a burzsoázia sokszor nem kisebb mértékben, hanem még jobban kizsákmányol, leigáz és elnyom, mint a proletariátust, de amely felszabadulásáért nem tud önállóan harcolni. 

Az osztályharc tana, amelyet Marx az állam és a szocialista forradalom kérdésére alkalmaz, szükségszerűen a proletariátus politikai uralmának, diktatúrájának elismeréséhez vezet, azaz egy senkivel meg nem osztott és közvetlenül a tömegek fegyveres erejére támaszkodó hatalom elismeréséhez. A burzsoázia megdöntése csak úgy valósítható meg, ha a proletariátus uralkodó osztállyá válik, amely meg tudja törni a burzsoázia elkerülhetetlen, kétségbeesett ellenállását, és a dolgozók és kizsákmányoltak egész tömeget meg tudja szervezni egy új gazdasági forma megteremtésére. 

A proletariátusnak szüksége van az államhatalomra, a hatalom központosított szervezetére, az erőszak szervezetére — azért is, hogy a kizsákmányolók ellenállását elnyomja, és azért is, hogy a lakosság hatalmas tömegeit, a parasztságot, a kispolgárságot és a félproletárokat vezethesse a szocialista gazdaság „berendezésében”. 

A marxizmus a munkáspárt nevelésével a proletariátus élcsapatát neveli, amely meg tudja ragadni a hatalmat és el tudja vezetni az egész népet a szocializmushoz, tudja irányítani és szervezni az új rendet, az összes dolgozók és kizsákmányoltak tanítója, vezetője és vezére tud lenni társadalmi életüknek a burzsoázia nélküli és a burzsoázia ellenére való berendezésében. Ezzel szemben a ma uralkodó opportunizmus a munkáspártból a jobban fizetett munkásoknak a tömegektől elszakadó képviselőit neveli ki, akik a kapitalizmus alatt tűrhetően „berendezkednek” és egy tál lencséért eladják elsőszülöttségi jogukat, azaz lemondanak arról a szerepről, hogy a nép forradalmi vezérei legyenek a burzsoázia ellen. 

„Az állam, azaz az uralkodó osztállyá szervezett proletariátus” — Marxnak ez az elmélete elválaszthatatlanul egybeforrott a proletariátusnak a történelemben betöltött forradalmi szerepéről szóló egész tanításával. Ennek a szerepnek a betetőzése a proletárdiktatúra, a proletariátus politikai uralma. 

De ha a proletariátusnak szüksége van az államra, mint külön erőszakszervezetre a burzsoázia ellen, akkor önként adódik az a következtetés, elképzelhető-e ilyen szervezet megteremtése annak az államgépezetnek előzetés megsemmisítése, szétrombolása nélkül, amelyet a burzsoázia magának teremtett? Közvetlenül ehhez a következetéshez vezet el a „Kommunista Kiáltvány”, és erről a következetésről beszél Marx, amikor az 1848-1851-es forradalom tapasztalatait összegezi.

ÁLLAM ÉS FORRADALOM 

I.4. AZ ÁLLAM „ELHALÁSA” ÉS AZ ERŐSZAKOS FORRADALOM 

Engelsnek az állam „elhalásáról” szóló szavai olyan közismertek, olyan gyakran idézik őket és olyan szemléltetően mutatják, mi a lényege annak a megszokott hamisításnak, amellyel a marxizmust opportunizmussá gyúrják át, hogy behatóan kell velük foglalkozni. Idézzük itt az egész fejtegetést, amelyből ezek a szavak valók:  

„A proletariátus megragadja az államhatalmat és a termelési eszközöket először is állami tulajdonná változtatja. De ezzel megszünteti önmagát, mint proletariátust, ezzel megszüntet minden osztálykülönbséget és osztályellentétet, és ezzel megszünteti az államot is mint államot. Az eddigi, osztályellentétekben mozgó társadalomnak szüksége volt az államra, azaz egy szervezetére a mindenkori kizsákmányoló osztálynak a termelés külső feltételeinek fenntartásához, tehát nevezetesen a kizsákmányolt osztály erőszakos féken tartásához az elnyomásnak a fennálló termelési mód által adott feltételei között rabszolgaság, jobbágyság, vagy hűbéri függőség, bérmunka). Az állam az egész társadalom hivatalos képviselője, látható testületben való összefoglalása volt, de csak annyiban volt ez, amennyiben annak az osztálynak az állama volt, amely a maga idejében maga képviselte az egész társadalmat: az ókorban a rabszolgatartó állampolgárok állama, a középkorban a feudális nemesség állama, korunkban a burzsoázia állama. Azzal, hogy végül ténylegesen az egész társadalom képviselőjévé lesz, feleslegessé teszi önmagát. Mihelyt nincs többé társadalmi osztály, amely elnyomatásban tartandó, mihelyt az osztályuralommal és az egyedi létezésért folyó — a termelés eddigi anarchiájában megalapozott — küzdelemmel együtt az ebből fakadó összeütközések és túlkapások is kiküszöbölődnek, nincs többe mit elnyomni, ami külön elnyomó hatalmat, államot tenne szükségessé.  Az első aktus, amelyben az állam valóban az egész társadalom képviselőjeként lép fel — a termelési eszközök birtokbavétele a társadalom nevében –, egyszersmind utolsó önálló aktusa is mint államnak. Az államhatalomnak társadalmi viszonyokba való beavatkozása egyik területen a másik után feleslegessé válik és magától elenyészik azután. A személyek feletti kormányzás helyébe dolgoknak az igazgatása és termelési folyamatoknak a vezetése lép. Az államot nem »eltörlik«, az állam elhal. Ehhez kell mérni a »szabad népállam« frázisát, tehát mind időleges agitatorikus jogosultságát, mind végérvényes tudományos elégtelenségét tekintve; szintúgy az úgynevezett anarchistának a követelését, hogy az államot máról holnapra el kell törölni” (Anti-Dühring: Eugen Dühring úr „tudományforradalmasítása”. 3. német kiadás, Stuttgart 1894. 301-303. old.). 

Bátran állíthatjuk, hogy Engelsnek ebből a gondolatokban csodálatosan gazdag fejtegetéséből a mai szocialista pártokban a szocialista gondolkodás valódi közkincsévé csak az lett, hogy Marx szerint az állam „elhal”, ellentétben az állam „eltörléséről” szóló anarchista tanítással. A marxizmus ilyen megnyirbálása nem egyéb, mint opportunizmussá való alacsonyítása, mert ilyen „értelmezés” eseten csak valami olyan zavaros elképzelés marad meg, hogy a változás lassú egyenletes, fokozatos, nincsenek ugrások és viharok, nincsen forradalom. Az állam „elhalása” a közkeletű, általánosan elterjedt értelemben, mondhatnók tömegértelemben, kétségtelenül a forradalom elködösítése, ha ugyan nem tagadása. 

Márpedig az ilyen „értelmezés” nem egyéb, mint a marxizmus legdurvább, csak a burzsoáziának előnyös elferdítése, amely elméletileg azon alapszik, hogy megfeledkeznek azokról a legfontosabb körülményekről és megfontolásokról, amelyekre Engels már az általunk teljes egészében idézett „összefoglaló” fejtegetésében is rámutat. 

Először. Ennek a fejtegetésnek a legelején azt mondja Engels, hogy a proletariátus az államhatalom megragadásával „megszünteti [Engelsnél németül: hebt auf — Ford.] államot mint államot”. Hogy ez mit jelent, azon „nem szokás” gondolkodni. Erről rendszerint vagy egyáltalán nem vesznek tudomást, vagy Engels holmi „hegeliánus gyöngéjének” tekintik. Valójában ezek a szavak röviden összefoglalják az egyik legnagyobb proletárforradalomnak, az 1871-es Párizsi Kommünnek a tapasztalatait, mairól a megfelelő helyen meg bővebben fogunk beszélni. Valójában Engels itt a burzsoázia államának a proletárforradalom útján történő „megszüntetéséről” beszél, az elhalásról szóló szavak pedig a szocialista forradalom után keletkezett proletár-állam maradványaira vonatkoznak. A burzsoá állam Engels szerint nem „hal el”, hanem a proletariátus a forradalomban „MEGSZÜNTETI”. Ami e forradalom után elhal, ez a proletárállam vagy félállam.  

Másodszor. Az állam „külön elnyomó hatalom”. Engels ezt a nagyszerű és csodálatosan mély meghatározást itt a lehető legvilágosabban fogalmazta meg. Ebből pedig az következik, hogy azt a „külön elnyomó hatalmat”, amellyel a burzsoázia a proletariátust, a maroknyi gazdag a dolgozók millióit leigázza, fel kell, hogy váltsa egy olyan „külön elnyomó hatalom”, amellyel a proletariátus leigázza a burzsoáziát (a proletariátus diktatúrája).  Éppen ebben áll az „államnak mint államnak a megszüntetése”.  Éppen ebben áll az az „aktus”, amely a társadalom nevében birtokba veszi a termelési eszközöket. És magától értetődik, hogy az egyik (burzsoá) „külön hatalomnak” ilyen felváltása a másik (proletár) „külön hatalom” által semmiképpen sem mehet végbe „elhalás” formájában. 

Harmadszor. Az „elhalásról” és – ami meg kifejezőbb és színesebb — az „elenyészésről” Engels egész világosan és határozottan arra a korszakra vonatkozólag beszél, amely az UTÁN következik be, hogy „az állam az egész társadalom nevében birtokba vette a termelési eszközöket”, vagyis a szocialista forradalom UTÁNI korszakra vonatkozólag. Mindnyájan tudjuk, hogy az „állam” politikai formája ebben az időben a legteljesebb demokrácia. De a marxizmust szemérmetlenül elferdítő opportunisták közül egyetlenegynek sem jut eszébe, hogy Engelsnél itt tehát a DEMOKRÁCIA „elalvásáról” és „elhalásáról” van szó. Ez első pillanatra nagyon különösnek tűnik. De csak annak „érthetetlen”, aki nem gondolkodott azon, hogy a demokrácia SZÍNTÉN állam és hogy következésképpen a demokrácia is eltűnik, amikor eltűnik az állam. A burzsoá államot csak forradalom elszüntetheti meg”. Az állam általában, azaz a legteljesebb demokrácia, csak „elhalhat”. 

Negyedszer. Engels, miután felállította azt a híres tételét, hogy „az állam elhal”, azonnal konkrétan megmagyarázza, hogy ez a tétel mind az opportunisták, mind az anarchista ellen irányul. Emellett Engels az „állam elhalásáról” szóló tételének éppen azt a következtetését teszi első helyre, amely az opportunista ellen irányul. 

Fogadni mernék, hogy 10 000 ember közül, akik olvastak vagy hallottak az állam „elhalásáról”, 9990 egyáltalán nem tudja vagy nem emlékszik arra, hogy Engels az ebből a tételből folyó következtetéseit nem csak az anarchisták ellen irányította. A fennmaradó tíz ember közül pedig kilenc bizonyára nem tudja, mi az a „szabad népállam”, és hogy az ez ellen a jelszó ellen intézett támadás miért foglal magában támadást az opportunisták ellen. Így írják a történelmet! Így hamisítanak meg észrevétlenül egy nagyszerű forradalmi tanítást az uralkodó nyárspolgárság szája íze szerint. Az anarchista ellen irányuló következtetést ezerszer elismételték, ellaposítottak, nagyon leegyszerűsítve belevértek az emberek fejébe, és előítéletté kövesedett. Az opportunisták elleni következtetést ellenben agyonhallgatták és „elfelejtették”!

A „szabad népállam” a 70-es évek német szociáldemokratáinak programkövetelése és új keletű jelszava volt. Ebben a jelszóban a demokrácia fogalmának kispolgárian dagályos körül írásán kívül semmiféle politikai tartalom nincs. Amennyiben ezzel a jelszóval legálisan a demokratikus köztársaságra céloztak, annyiban Engels hajlandó volt ezt a jelszót „időlegesen” agitációs szempontból „helyeselni”. De ez a jelszó opportunista jelszó volt, mert nemcsak a burzsoá demokrácia szépítgetését fejezte ki, hanem azt is, hogy nem értették meg az általában minden államra vonatkozó szocialista kritikát. Mi a demokratikus köztársaság hívei vagyunk, mert ez a proletariátus számára a kapitalizmusban a legjobb államforma, de nincs jogunk elfeledni, hogy a legdemokratikusabb burzsoá köztársaságban is bérrabszolgaság a nép sorsa. Továbbá. Minden állam „külön elnyomó hatalom” az elnyomott osztály leigázására. Ezért minden állam nem-szabad és nem-népállam. Marx és Engels a 70-es években nemegyszer magyarázták ezt elvtársaiknak. 

Ötödször. Engelsnek ugyanaz a műve, amelynek az állam elhalásáról szóló fejtegetésére mindenki emlékszik, tartalmazza az erőszakos forradalom jelentőségének kifejtését. Szerepének történeti értékelése Engelsnél az erőszakos forradalom valóságos dicshimnuszává válik. Erre „senki nem emlékszik”, ennek a gondolatnak jelentőségéről a mai szocialista pártokban nem szokás beszélni, sőt meg csak gondolni sem, a tömegek között folytatott mindennapos propagandában és agitációban ezeknek a gondolatoknak semmi szerepük nincsen. Márpedig ezek a gondolatok az állam „elhalásával” elválaszthatatlan, harmonikus egységgé forrtak össze.   

Engelsnek ez a fejtegetése így hangzik 

 „... Hogy azonban az erőszak még egy másik szerepet” (nemcsak az abszolút gonoszét) „is játszik a történelemben, forradalmi szerepet, hogy Marx szavai szerint bábája minden régi társadalomnak, amely egy új társadalommal terhes”, hogy az erőszak az a szerszám, amelynek segítségével a társadalmi mozgalom utat tör magának és megmerevedett, elhalt politikai formákat széttör — minderről egy szó sincs Dühring úrnál. Csak sóhajtozva és nyögve ismeri el annak a lehetőségét, hogy a kizsákmányoló gazdaság megdöntéséhez talán erőszakra lesz majd szükség – sajnos! Merthogy az erőszak minden alkalmazása demoralizálja azt, aki alkalmazza. És mondja ezt szemtől szembe azzal a magas morális és szellemi fellendüléssel, amely minden győzelmes forradalom következménye volt! És mondja ezt Németországban, ahol egy erőszakos összeütközés, melyet rákényszeríthetnek majd a népre, legalábbis azzal az előnnyel járna, hogy kiirtaná a harmincéves háború” lealacsonyodásából a nemzeti tudatba behatolt szolgalelkűséget. És ez a fakó, se sava, se borsa prédikátori gondolkodásmód lép fel azzal az igénnyel, hogy rátukmálja magát a legforradalmibb pártra, melyet valaha is ismert a történelem?” (3. német kiadás, 193. old. II. rész, 4. fejezetének vége.) 

Hogyan lehet az erőszakos forradalomnak ezt a dicshimnuszát, amelyet Engels a német szociáldemokratáknak 1878-tól 1894-ig, vagyis haláláig, állhatatosan hirdetett, az állam „elhalásáról” szóló elmélettel egy tanításban egyesíteni? 

Rendszerint az eklekticizmus segítségével egyeztetik össze, elvtelenül vagy szofista módon, önkényesen (vagy hogy kedvében járjanak a hatalom birtokosainak) hol az egyik, hol a másik gondolatot ragadva ki, és száz eset közül kilencvenkilencben, ha ugyan nem még gyakrabban, éppen az „elhalást” tolják előtérbe. A dialektikát eklekticizmussal helyettesítik: ez a mai hivatalos szociáldemokrata irodalomban a legmegszokottabb és legelterjedtebb jelenség a marxizmus terén. Az ilyen helyettesítés persze nem újdonság, hiszen már a klasszikus görög filozófia történetében is megfigyelhető. Amikor a marxizmust opportunizmussá hamisítják, éppen a dialektikának eklekticizmussá hamisítása téveszti meg legkönnyebben a tömegeket, látszatra kielégít, látszatra figyelembe veszi a folyamat minden oldalát, a fejlődés valamennyi irányát, valamennyi ellentétes befolyást és így tovább, holott a valóságban nem adja a társadalmi fejlődés-folyamatnak semmilyen egységes és forradalmi felfogását. 

Már fentebb beszéltünk arról és további fejtegetésünk során részletesebben meg fogjuk mutatni, hogy Marxnak és Engelsnek az erőszakos forradalom elkerülhetetlenségéről szóló tanítása a burzsoá államra vonatkozik. Ez utóbbit a proletárállam (proletárdiktatúra) nem válthatja fel „elhalás” útján, hanem rendszerint csak erőszakos forradalom útján. A dicshimnusz, amelyet Engels az erőszakos forradalomról zeng, és amely teljesen megfelel Marx ismételt kijelentéseinek (emlékezzünk „A filozófia nyomorúsága” és a „Kommunista Kiáltvány” végére, amely büszkén és nyíltan proklamálja az erőszakos forradalom elkerülhetetlenségét; emlékezzünk a majdnem 30 évvel később, 1875-ben írt munkájára, a Gothai program kritikájára, amelyben Marx kíméletlenül ostorozza e programnak opportunizmusát) – ez a dicshimnusz semmiképpen sem „rajongás”, semmiképpen sem szavalás, nem polemikus kirohanás. Annak szükségessége, hogy a tömegeket rendszeresen neveljük az erőszakos forradalom ilyen, éppen ilyen felfogásának szellemében, az Marx és Engels egész tanításának alapjából folyik. Az a tény, hogy a ma uralkodó szociálsoviniszta és kautskysta irányzatok Marx és Engels tanát elárulják, különösen szemléletesen kifejezésre jut abban, hogy az előbbiek is, az utóbbiak is megfeledkeznek az ilyen propagandáról, az ilyen agitációról. 

A burzsoá, államot a proletárállam nem válthatja fel erőszakos forradalom nélkül. A proletárállam megszűnése, azaz mindenfele állam megszűnése, nem mehet végbe másképp, csak „elhalás” útján. 

Ezeket a nézeteket Marx és Engels részletesen és konkrétan kifejtették oly módon, hogy minden egyes forradalmi helyzetet megvizsgáltak és elemezték minden egyes forradalom tapasztalatainak tanulságait. Most rátérünk tanításuk e kétségkívül legfontosabb részére.

ÁLLAM ÉS FORRADALOM  

I.3. AZ ÁLLAM – AZ ELNYOMOTT OSZTÁLY KIZSÁKMÁNYOLÁSÁNAK ESZKÖZE

Egy, a társadalom felett álló külön közhatalom fenntartására adók és államkölcsönök kellenek.

„A közhatalomnak és az adóbehajtás jogának birtokában -- írja Engels -- a hivatalnokok már most a társadalomnak a társadalom fölött álló szerveiként jelennek meg. A szabad, önkéntes tisztelet, amellyel a nemzetségi alkotmány szerveinek adóztak, őket már nem elégíti ki, még ha meg is kaphatnák...” Kivételes törvényeket hoznak a hivatalnokok szentségéről és sérthetetlenségéről. „A leghitványabb rendőrszolgának” több a „tekintélye”, mint a nemzetségi társadalom valamennyi szervének együttvéve, de a civilizált állam hadvezére is megirigyelheti a nemzetségfőt azért „a kényszertől mentes tiszteletért”, amellyel a társadalom körülveszi.”

Itt Engels felveti a hivatalnokok, mint az államhatalom szervei kiváltságos helyzetének kérdését. Lényegesként azt emeli ki, hogy mi helyezi őket a társadalom fölé? Látni fogjuk, hogy ezt az elméleti kérdést hogyan akarta megoldani a gyakorlatban a Párizsi Kommün 1871-ben, és milyen reakciósan elködösítette Kautsky 1912-ben.

„Minthogy az állam abból a szükségből keletkezett, hogy az osztályellentéteket féken tartsa, de ugyanakkor az osztályok összeütközésének közepette keletkezett, ezért az állam rendszerint a leghatalmasabb, a gazdaságilag uralkodó osztály állama, s ez az osztály az állam révén politikailag is uralkodó osztállyá válik és ekképpen az elnyomott osztály féken tartásának és kizsákmányolásának új eszközeire tesz szert ...” Az ókori és a feudális állam volt a rabszolgák, illetve a jobbágyok kizsákmányolásának szerve, a „modern képviseleti állam pedig a tőke eszköze a bérmunka kizsákmányolására. Kivételesen azonban olyan időszakok is előfordulnak, amelyekben az egymással küzdő osztályok majdnem annyira egyensúlyban tartják egymást, hogy az államhatalom, mint látszólagos közvetítő, pillanatnyilag bizonyos ön állóságra tesz szert mindkét féllel szemben ...”  

Ilyen a XVII. és XVIII. század abszolút monarchiája, ilyen az első és második császárság bonapartizmusa Franciaországban, ilyen Bismarck Németországban.

Ilyen --tesszük mi hozzá -- a köztársasági Oroszország Kerenszkij-kormánya, amióta áttért a forradalmi proletariátus üldözésére, abban az időpontban, amikor a szovjetek a kispolgári demokraták vezetése következtében már erőtlenek, a  burzsoázia pedig még nem elég erős ahhoz, hogy egyszerűen szétkergesse őket.

A demokratikus köztársaságban folytatja Engels -- „a vagyon közvetve, de annál biztosabban gyakorolja hatalmát”, mégpedig először is „a hivatalnokok közvetlen megvesztegetése útján” (Amerika), másodszor „a kormány és a tőzsde szövetsége” útján (Franciaország és Amerika).

Jelenleg az imperializmus és a bankok uralma rendkívüli művészetté „fejlesztette” ezt a két módszert, amellyel bármely demokratikus köztársaságban védik, és érvényesítik a vagyon mindenhatóságát. Ha például Oroszországban Palcsinszkij Úr már a demokratikus köztársaság első hónapjaiban -- mondhatnók annak a házasságnak mézesheteiben, amelyet a koalíciós kormányban a „szocialista” eszerek és mensevikek a burzsoáziával kötöttek - elszabotált minden olyan rendszabályt, amely arra irányult, hogy megzabolázza a tőkéseket és megakadályozza fosztogatásaikat, megakadályozza azt, hogy a hadiszállításokkal megrabolják az államkincstárt, és ha azután a kapitalisták a kormányukból kivált Palcsinszkij urat (akít természetesen egy másik, de teljesen ugyanolyan Palcsinszkij váltott fel) 120 000 rubel évi fizetéssel járó állásocskával „jutalmazták meg” -- akkor mi ez? Közvetlen, vagy közvetett vesztegetés? a kormány és a szindikátusok szövetsége vagy „csak” baráti kapcsolat? Milyen szerepük van a Csernovoknak és Cereteliknek, Avkszentyeveknek és Szkobeleveknek ? -- „Közvetlen” vagy csak közvetett szövetségesei-e az államkincstárt megrabló milliomosoknak?

A „vagyon” mindenhatósága azért biztosítottabb a demokratikus köztársaságban, mert nem függ a politikai gépezet egyes hibáitól, a kapitalizmus rossz politikai burkától. A demokratikus köztársaság a kapitalizmus lehető legjobb politikai burka, és ezért a tőke, miután (a Palcsinszkijok, Csernovok, Ceretelik és társaik útján) birtokába vette ezt a legjobb burkot, olyan biztosan, olyan szilárdan alapozza meg hatalmát, hogy ezt a hatalmat a burzsoá-demokratikus köztársaságban a személyeknek, intézményeknek, pártoknak semmiféle változása sem ingatja meg.

Meg kell meg jegyeznünk, hogy Engels az általános választójogot is a leghatározottabban a burzsoá uralom eszközének nevezi. Az általános választójog -- mondja Engels, nyilvánvalóan számot vetve a német szociáldemokrácia sokéves tapasztalataival -- nem egyéb, mint

„a munkásosztály érettségének fokmerője. A mai államban ennél több soha nem lehet és nem is lesz.”

Az olyanfajta kispolgári demokraták, mint a mi eszereink és mensevikjeink, s ugyanúgy édestestvéreik, Nyugat-Európa szociálsovinisztái és opportunistái, éppen hogy „többet” várnak az általános választójogtól. Maguk is azt a hamis nézetet vallják és a néppel is elhitetik, hogy az általános választójog a „mai államban” valóban ki tudja fejezni a dolgozók többségének akaratát és biztosítani tudja ennek az akaratnak megvalósítását.

Mi ezt a hamis nézetet itt csak megemlíthetjük, csak utalhatunk arra, hogy Engels teljesen világos, pontos és konkrét kijelentését a „hivatalos” (azaz opportunista) szocialista pártok propagandájukban és agítációjukban lépten-nyomon elferdítik. Hogy mennyire hamis ez a nézet, amelyet Engels itt megsemmisít, azt részletesen megvilágítjuk majd Marxnak és Engelsnek a „mai” államról vallott nézeteinek további ismertetése során.

Engels nézeteít legnépszerűbb művében a következő szavakban foglalja össze:

„Az állam tehát nem öröktől fogva létezik. Voltak társadalmak, amelyek megvoltak nélküle is, amelyeknek államról és államhatalomról sejtelmük sem volt. A gazdasági fejlődés bizonyos fokán, amellyel szükségszerűen velejárt a társadalom osztályokra szakadása, e szakadás következtében az állam szükségességgé vált. Most gyors léptekkel közeledünk a termelés fejlődésének olyan fokához, amelyen ezeknek az osztályoknak a léte nemcsak nem szükségszerűség többé, hanem a termelés határozott akadályává válik. Eltűnésük tehát ugyanolyan elkerülhetetlen, amilyen egykor keletkezésük volt. Velük együtt elkerülhetetlenül eltűnik az állam. „A társadalom, amely a termelést a termelők szabad és egyenlő társulása alapján újjászervezi, az egész államgépezetet oda helyezi, ahová akkor való lesz: a régiségek múzeumába, a rokka és a bronzbalta mellé.”

A mai szociáldemokrácia propaganda- és agítációs irodalmában nem valami gyakran találkozunk ezzel az idézettel. De még akkor is, ha találkozunk vele, legtöbbször úgy idézik, mintha szentkép előtt hajlonganának, azaz csak azért, hogy hivatalosan kifejezésre juttassák Engels iránti tiszteletüket, és nem is próbálják elképzelni, hogy a forradalomnak milyen hatalmas erejű lendülete szükséges ahhoz, hogy „az egész államgépezetet a régiségek múzeumába helyezzük”. Többnyire még azt sem látjuk, hogy megértenék, mit is nevez Engels államgépezetnek.