A PROLETÁRFORRADALOM ÉS A RENEGÁT KAUTSKY  

4. A SZOVJETEKNEK NEM SZABAD ÁLLAMI SZERVEZETEKKÉ VÁLNIUK

A szovjetek - ez a proletárdiktatúra orosz formája. Ha egy marxista teoretikus, aki könyvet ír a proletariátus diktatúrájáról, valóban tanulmányozná ezt a jelenséget (nem pedig a diktatúra miatti kispolgári sirámokat ismételgetné, mint Kautsky teszi, amikor újra eldúdolja a mensevik nótákat), akkor ez a teoretikus meghatározná a diktatúrát általában, majd pedig megvizsgálná a diktatúra sajátos, nemzeti formáját, a szovjeteket, s ezeket a proletárdiktatúra egyik formájaként bírálná.

Világos, hogy Kautskytól a diktatúráról szóló marxi tanítás liberális „átdolgozása” után semmi komolyat nem várhatunk. De szerfölött jellemző, hogyan fogott annak a kérdésnek a vizsgálatához, hogy mik a szovjetek, és hogyan birkózott meg ezzel a kérdéssel.

„A szovjetek” – írja, megemlékezve arról, hogy 1905-ben keletkeztek – „a proletárszervezet olyan formáját teremtették meg, amely valamennyi közül a legátfogóbb (umfassendste) volt, mert felölelte valamennyi bérmunkást.” (31. old.) 1905-ben csak helyi testületek voltak, 1917-ben összoroszországi egyesüléssé váltak.

„A szovjetszervezetnek – folytatja Kautsky – már most is nagy és dicső múltja van. De még nagyobb jövőnek néz elébe, mégpedig nem csupán Oroszországban. Mindenütt kiderül, hogy azokkal az óriási erőkkel szemben, melyekkel a finánctőke gazdasági és politikai téren rendelkezik, elégtelenek” (versagen  – ez a német kifejezés valamivel erősebb, mint az „elégtelenek” és valamivel gyengébb, mint a „tehetetlenek” kifejezés) „a proletariátus gazdasági és politikai harcának eddigi módszerei. Nem kell róluk lemondani, normális időkben továbbra is nélkülözhetetlenek, időnként azonban olyan feladatok merülnek fel előttük, melyeket nem tudnak teljesíteni, olyan feladatok, amikor csak a munkásosztály minden politikai és gazdasági hatalmi eszközének egyesítése kecsegtet sikerrel.” (32. old.)

Ezután következik egy fejtegetés a tömegsztrájkról és arról, hogy a „szakszervezeti bürokrácia”, amelyre éppúgy szükség van, mint a szakszervezetekre, „nem alkalmas azoknak a hatalmas tömegharcoknak a vezetésére, amelyek egyre inkább az idők jelévé válnak ... “

„ ..ĺgy tehát – vonja le a következtetést Kautsky – a szovjetszervezet korunk egyik legfontosabb jelensége. Minden valószínűség szerint döntő jelentőségre fog szert tenni a tőke és a munka közötti nagy döntő ütközetekben, amelyek felé közeledünk.

De szabad-e ennél többet várnunk a szovjetektől? A bolsevikok, akik az 1917. „novemberi” (az új naptár szerint; vagyis a mi naptárunk szerint az októberi) „forradalom után a baloldali szociálforradalmárokkal együtt többséget szereztek az orosz munkás- szovjetben, az alkotmányozó gyűlés szétkergetése után rátértek arra, hogy állami szervezetté te­gyék a szovjetet, amely eddig egy osztály harci szervezete volt. Megsemmisítették a demokráciát; amelyet az orosz nép a márciusi (az új naptár szerint; vagyis a mi naptárunk szerint a februári) forradalomban kivívott. Ennek megfelelően a bolsevikok már nem nevezik magukat szociáldemokratáknak. Kommunistáknak nevezik magukat.” (33. old., Kautsky kiemelései.)

Aki ismeri az orosz mensevik irodalmat, azonnal észreveszi, hogy Kautsky szolgai módon másolja Martovot, Akszelrodot, Steint és társaikat. Igen, „szolgai módon”, mert Kautsky a mensevik előítéletek kedvéért a nevetségességig eltorzítja a tényeket. Kautsky még azt a fáradságot sem vette magának, hogy például informátorainál – mondjuk a berlini Steinnél vagy a stockholmi Akszelrodnál - érdeklődjön az iránt, mikor vetődött fel a bolsevikok nem kommunistára való megváltoztatásának vagy a szovjetek, mint állami szervezetek jelentőségének kérdése. Ha Kautsky megszerezte volna ezt az egyszerű adatot, nem írta volna le ezeket a nevetséges sorokat, hiszen a bolsevikok mindkét kérdést 1917 áprilisában vetették fel, például az én 1917. április 4-i „téziseimben”[Lásd Lenin Összes Művei. 31. köt. Budapest 1972. 113-118. old. - Szerk.] vagyis jóval az 1917-es Októberi Forradalom előtt (nem is szólva az alkotmányozó gyűlés szétkergetésé­ről, ami 1918. január 5-én történt).

De Kautsky itt teljes egészében idézett fejtegetése megmutatja; mi a szovjetek egész kérdésének lényege. A kérdés lényege az, hogy igyekezzenek -e a szovjetek állami szervezetekké válni (a bolsevikok 1917 áprilisában a következő jelszót adták ki: „minden hatalmat a szovjeteknek”, és ugyancsak 1917 áprilisában, a bolsevik pártkonferencián a bolsevikok kijelentették, hogy nem elégszenek meg a burzsoá parlamenti köztársasággal, hanem Kommün típusú vagy szovjet típusú munkás- és parasztköztársaságot követelnek); vagy pedig ne törekedjenek erre a szovjeték, ne ragadják meg a hatalmat, ne váljanak állami szervezetekké, hanem maradjanak meg egy „osztály harci szervezeteinek” (Martov kifejezése szerint, aki ezzel a jámbor óhajával tetszetős módon kendőzte azt a tényt, hogy a szovjetek a mensevikek vezetése alatt eszközként szolgáltak arra, hogy a munkásokat alávessék a burzsoáziának).

Kautsky szolgai módon ismételte Martov szavait, a bolsevikok és a mensevikek elméleti vitájából töredékeket ragadott ki és ezeket a töredékeket kritikátlanul és értelmetlenül átvitte általános elméleti, álta­lános európai talajra. Ebből aztán olyan zagyvaság lett, hogy minden öntudatos orosz munkás homéroszi kacajra fakadna, megismerkedve Kautsky idézett fejtegetésével.

Ugyanilyen kacajjal fogadja majd Kautskyt minden európai munkás is (kivéve a megrögzött szociálimperialisták maroknyi csoportját), amikor majd megmagyarázzuk nekik, miről is van itt szó.

 Kautsky rossz szolgálatot tett Martovnak azzal, hogy Martov hibáját rendkívül szemléltetően az ab­szurdumig vitte. Valóban, nézzük csak meg, hová lyukadt ki Kautsky.

A szovjetek valamennyi bérmunkást felölelik. A finánctőkével szemben a proletariátus gazdasági és politikai harcának eddigi módszerei elégtelenek. A szovjetekre nemcsak Oroszországban vár nagy sze­rep. Döntő szerepet fognak játszani Európában a tőke és a munka közötti nagy döntő ütközetekben. Így beszél Kautsky.

Remek. Vajon „a tőke és a munka közötti döntő ütközetek” nem döntik-e el azt a kérdést, hogy a két osztály közül melyik ragadja meg az államhatalmat?

Szó sincs róla. Isten ments.

A „döntő” ütközetekben e valamennyi bérmunkást felölelő szovjeteknek nem szabad állami szervezetté válniuk!

De mi az állam ?

Az állam nem más, mint olyan gépezet, amellyel az egyik osztály elnyomja a másikat.

Tehát az elnyomott osztálynak, a modern társadalom dolgozói és kizsákmányoltjai élcsapatának törekednie kell a „tőke és a munka közötti döntő ütközetre”, de nem szabad hozzányúlnia ahhoz a gépezethez, amellyel a tőke elnyomja a munkát! -- Nem szabad szétzúznia ezt a gépezetet! -- Nem szabad felhasználnia saját átfogó szervezetét a kizsákmányolók elnyomására!

Nagyszerű ez, Kautsky úr, igazán pompás. „Mi” elismerjük az osztályharcot – úgy, ahogy elismeri minden liberális, vagyis a burzsoázia megdöntése nélkül ...

 Itt válik nyilvánvalóvá Kautsky teljes szakítása mind a marxizmussal, mind a szocializmussal. Ez a valóságban átpártolás a burzsoázia oldalára, amely kész mindent elviselni, csak azt nem, hogy az általa elnyomott osztály szervezetei állami szervezetekké váljanak. Itt Kautsky már sehogyan sem képes megmenteni az ő mindent kibékítő, minden mély ellentmondás elől frázisokkal kitérő álláspontját.

Kautsky vagy lemond arról, hogy az államhatalom bármi módon is a munkásosztály kezébe menjen át, vagy belemegy abba, hogy a munkásosztály kezébe vegye a régi, burzsoá államgépezetet, de semmiképpen sem megy bele abba, hogy a munkásosztály összetörje, szétzúzza ezt a gépezetet, és új, proletár gépezettel cserélje fel. Akár így, akár úgy „értelmezzük” és „magyarázzuk” Kautsky okoskodását, mindkét esetben nyilvánvaló, hogy szakított a marxizmussal és átpártolt a burzsoáziához.

Marx már a „Kommunista Kiáltvány”-ban, amikor arról beszélt, hogy milyen államra van szüksége a győztes munkásosztálynak, ezt írta: „az állam, azaz az uralkodó osztállyá szervezett proletariátus”. Most megjelenik egy ember, aki továbbra is marxistának tartja magát, és kijelenti, hogy a mind egy szálig megszervezett és a tőkével „döntő harcot” vívó proletariátusnak nem szabad osztályszervezetét állami szervezetté változtatnia. „Németországban az államba vetett babonás hit”, melyről Engels 1891-ben azt írta, hogy „átment a burzsoázia köztudatába, sőt sok munkás tudatába is” – ez nyilvánul meg itt Kautskynál. Harcoljatok munkások - adja „beleegyezését” ez a mi filiszterünk (ebbe ”beleegyezik” a burzsoá is, ha már a munkások úgyis harcolnak, és csak azon kell gondolkoznia, hogyan tompítsa el kardjuk élét) –, harcoljatok, de ne merészeljetek győzni! Ne romboljátok szét a burzsoázia államgépezetét, ne állítsatok a burzsoá „állami szervezet” helyébe proletár „állami szervezetet”!

Aki komolyan vallotta azt a marxista nézetet, hogy az állam nem más, mint gépezet, amellyel az egyik osztály elnyomja a másikat, aki csak valamelyest végiggondolta ezt az igazságot, az sohasem ejthetett volna ki a száján olyan sületlenséget, hogy a proletár szervezeteknek, amelyek le tudják győzni a finánctőkét, nem szabad állami szervezetekké válniuk. Éppen ezen a ponton nyilatkozott meg a kispolgár, akinek szemében az állam „mégiscsak” osztályon kívüli vagy osztály feletti valami. Valóban, miért szabad a proletariátusnak, „egy osztálynak”, döntő háborút viselnie a tőke ellen, amely nemcsak a proletariátuson uralkodik, hanem az egész népen, az egész kispolgárságon, az egész parasztságon, és miért nem szabad a proletariátusnak,  „egy osztálynak”, szervezetét állami szervezetté változtatnia? Mert a kispolgár fél az osztályharctól és nem viszi végig, a legfőbbig.

Kautsky tökéletesen összezavarodott és leleplezte magát. Láthatjuk: ő maga beismerte, hogy Európa a tőke és a munka közötti döntő ütközetek felé halad, s hogy a proletariátus eddigi gazdasági és politikai harci módszerei elégtelenek. Ezek a módszerek pedig éppen a polgári demokrácia felhasználásában rejlettek. Következésképpen? ...

Kautsky nem merte végiggondolni, mi következik ebből.

... Következésképpen most csakis holmi reakciós, a munkásosztály ellensége, a burzsoázia lakáj a ecsetelgetheti a polgári demokrácia gyönyörűségeit és fecseghet a tiszta demokráciáról, a túlhaladott múlt felé fordulva. A polgári demokrácia haladó volt a középkorhoz képest, és fel kellett használni. De most nem elégséges a munkásosztály számára. Most nem hátrafelé kell nézni, hanem előre, a polgári demokráciának proletár demokráciával való felváltása felé. És ha a proletárforradalmat előkészítő munka, a proletárhadsereg kiképzése és szervezése lehetséges (és szükséges) volt a burzsoá demokratikus állam keretei között, akkor csak a proletárügy árulója, csak a renegát törekedhet arra, hogy a proletariátust ezek közé a keretek közé szorítsa, amikor „döntő ütközetre” kerül sor.

Kautsky különösen nevetséges helyzetbe került, mert Martov érvét ismételte, de nem vette észre, hogy Martovnál ez az érv egy másik érvre támaszkodik, amely Kautskynál hiányzik! Martov azt mondja (és Kautsky utána mondja), hogy Oroszország még nem érett meg a szocializmusra, amiből természetszerűleg az következik, hogy korai még a szovjeteket· harci szervekből állami szervezetekké alakítani (értsd: az az időszerű, hogy a szovjeteket a mensevik vezérek segítségével olyan szervekké alakítsák át, amelyek e munkásokat alárendelik az imperialista burzsoáziának). Kautsky azonban nem mondhatja nyíltan, hogy Európa még nem érett meg a szocializmusra. Kautsky azt írta 1909-ben, amikor még nem volt renegát, hogy' most nem kell félni idő előtti forradalomtól, hogy áruló lenne az, aki a vereségtől való félelmében a forradalomról lemondana. Kautsky nem tudja rászánni magát arra, hogy ezt egyenesen megtagadja. S ebből olyan ostobaság sül ki, amely tökéletesen leleplezi a kispolgár egész butaságát és gyávaságát: egyrészt Európa megérett a szocializmusra és a munkának a tőkével való döntő ütközetei felé halad – másrészt pedig a harci (vagyis a harcban kialakuló, növekvő, erősödő) szervezetet, a proletariátusnak, az elnyomottak élcsapatának, szervezőjének, vezérének szervezetét nem szabad állami szervezetté átalakítani!

*    *    *

Az a gondolat, hogy a szovjetekre, mint harci szervezetekre szükség van, de nem szabad állami szervezetekké válniuk, a gyakorlati politika szempontjából még sokkal együgyűbb, mint elméleti szempontból. A munkások tömegharca a tőkések ellen, például a tömegsztrájk, még a békés időkben is, amikor nincs forradalmi helyzet, mindkét részről szörnyű elkeseredést vált ki; a harc rendkívüli szenvedélyességét idézi elő. A burzsoázia állandóan hangoztatja, hogy „ő az úr a házban”, és az is akar maradni stb. De forradalom idején, amikor forrásban van a politikai élet, az olyan szervezet, mint a szovjetek, amely valamennyi iparág valamennyi munkását, továbbá valamennyi katonát és az egész dolgozó és szegény sorsú falusi lakosságot felöleli, magától, a harc folyamán, a támadás és az ellentámadás egyszerű „logikájánál” fogva elkerülhetetlenül eljut oda, hogy élére állítsa a kérdést. Az olyan kísérlet, hogy közbülső álláspontot foglaljanak el, hogy „kibékítsék” a proletariátust és a burzsoáziát, korlátoltságra vall és szánalmas kudarcba fullad: így történt Oroszországban Martov és a többi mensevik prédikációjával, óhatatlanul így lesz Németországban és a többi országban is, ha a szovjetek csak némileg is jelentős arányokban kifejlődnek, ha sikerül egyesülniük és megszilárdulniuk. Azt mondani a szovjeteknek: harcoljatok, de ne vegyétek kezetekbe az egész államhatalmat, ne váljatok állami szervezetekké – nem egyéb, mint az osztályok együttműködését, a proletariátus és a burzsoázia közötti „társadalmi békét” hirdetni. Nevetséges még csak gondolni is arra, hogy az ilyen álláspont az elkeseredett harcban másra vezethetne, mint szégyenletes csődre. Kautsky örök végzete, hogy két szék között a pad alá esik. Azt a látszatot akarja kelteni, hogy semmiben sem ért egyet az opportunistákkal az elméletben, de valójában minden lényeges pontban (vagyis mindenben, ami a forradalomra vo­natkozik) egyetért velük a gyakorlatban.