A PROLETÁRFORRADALOM ÉS A RENEGÁT KAUTSKY 

1. HOGYAN CSINÁLT KAUTSKY MARXBÓL TUCATLIBERÁLIST

Az alapvető kérdés, amellyel Kautsky brosúrájában foglalkozik, a proletárforradalom legfőbb tartalmának, nevezetesen a proletariátus diktatúrájának kérdése. Olyan kérdés ez, melynek roppant nagy jelentősége van minden ország számára, különösen a fejlett országok számára, különösen a hadviselő országok számára, különösen napjainkban. Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy az egész proletár osztályharcnak ez a legfőbb kérdése. Ezért nagy figyelmet kell fordítanunk rá.

Kautsky a kérdést úgy teszi fel, hogy „a két szocialista irányzat” (vagyis a bolsevikok és a nem bolsevikok) „ellentéte - két gyökerében különböző módszer: a demokratikus és a diktatórikus módszer ellentéte” (3. old.).

Mellékesen megjegyezzük, hogy amikor Kautsky az oroszországi nem bolsevikokat, vagyis a mensevikeket és az eszereket szocialistáknak nevezi, akkor az elnevezésükből, vagyis a szóból indul ki, nem pedig abból, hogy ezek milyen tényleges helyet foglalnak el a proletariátusnak a burzsoázia elleni harcában. Micsoda nagyszerű megértése és alkalmazása ez a marxizmusnak! De erről majd alább szólunk részletesebben.

Most azt kell elővennünk, ami a legfontosabb: Kautsky nagy felfedezését a „demokratikus és a diktatórikus módszer” „gyökeres ellentétéről”. Ez a kérdés veleje. Ebben rejlik Kautsky brosúrájának lényege. Ez pedig olyan szörnyűséges elméleti zűrzavar, a marxizmusnak olyan teljes megtagadása., hogy – el kell ismernünk - Kautsky messze túlszárnyalta Bernsteint.

A proletárdiktatúra. kérdése annak a kérdése, hogy mi a viszonya a proletár államnak a burzsoá államhoz, a proletár demokráciának a burzsoá demokráciához. Úgy vélné az ember, hogy ez a napnál is világosabb. Kautsky azonban, akár valamiféle gimnáziumi tanár, aki kiszikkadt a történelem tankönyvek ismételgetésében, konokul hátat fordít a XX. századnak, arccal a XVIII. század felé fordul és századszor, hihetetlenül unalmasan, rengeteg paragrafuson keresztül rágódik és csámcsog a polgári demokráciának az abszolutizmushoz és a középkorhoz való viszonyáról szóló régi zagyvaságokon!

Valóban, mintha álmában kérődzne!

Hiszen ez annak a jele, hogy egyáltalán nem érti, miről is van szó. Csak mosolyra késztetnek Kautsky erőlködései, amikor úgy akarja feltüntetni a dolgot, hogy vannak emberek, aki „a demokrácia megvetését” prédikálják (11. old.) stb. Ilyen sületlenségekkel kénytelen Kautsky elködösíteni és összezavarni a kérdést, mert liberális módra a demokráciáról általában, nem pedig a burzsoá demokráciáról beszél, sőt kerüli ezt a pontos osztályfogalmat és a „szocializmus előtti” demokráciáról igyekszik beszélni. Brosúrájának csaknem egyharmadát – 63 oldalból 20-at” – fordította ez a szószátyár erre a fecsegésre, amely igen kellemes a burzsoázia fülének, mert egyértelmű a burzsoá demokrácia szépítgetésével és elködösíti a proletárforradalom kérdését.

De Kautsky brosúrájának címe mégiscsak  „A proletariátus diktatúrája”. Közismert dolog, hogy Marx tanának éppen ez a lényege. És Kautsky, a tárgytól eltérő hosszas fecsegés után, kénytelen volt idézni Marx szavait a proletárdiktatúráról.

De ahogyan ezt a „marxista” Kautsky csinálja, „az már színtiszta komédia! Hallgassák meg: „Ez a felfogás” (amelyben Kautsky a demokrácia megvetését látja) „Karl Marx egyetlen szavára támaszkodik” – szó szerint ezt mondja Kautsky a 20. oldalon. A 60. oldalon pedig ezt már olyan formában ismétli, hogy (a bolsevikoknak) „a kellő időben eszükbe jutott az a szócska” (szó szerint így!! des Wörtchens) „amelyet Marx 1875-ben egy alkalommal egy levelében a proletárdiktatúrával kapcsolatban elejtett”.

Lássuk Marxnak ezt a „szócskáját”:

„A tőkés és a kommunista társadalom között van egy időszak, melyben a tőkés társadalom forradalmi úton kommunista társadalommá alakul át. Ennek megfelel egy politikai átmeneti időszak is, amelynek az állama nem lehet egyéb, mint a proletariátus forradalmi diktatúrája.” 

Először is Marxnak ezt a híres fejtegetését, amelyben egész forradalmi tanát összegezi, „egy szónak” vagy éppen „szócskának” nevezni egyértelmű a marxizmus kigúnyolásával, egyértelmű a marxizmus teljes megtagadásával. Nem szabad elfelejteni, hogy Kautsky csaknem betéve tudja Marxot, hogy Kautsky valamennyi írása azt mutatja, hogy az íróasztalában vagy a fejében számos fiók van, s ezekben a legakkurátusabban és az idézgetés számára a legalkalmasabb módon el van rendezve mindaz, amit Marx írt. Lehetetlen, hogy Kautsky ne tudná, hogy Marx is, Engels is mind leveleikben, mind nyomtatásban megjelent műveikben a Kommün előtt is, de különösen a Kommün után sokszor beszéltek a proletariátus diktatúrájáról. Lehetetlen, hogy Kautsky ne tudná, hogy ez a formula: „a proletariátus diktatúrája” csak történelmileg konkrétabb és tudományosan pontosabb kifejtése a proletariátus ama feladatának, hogy „szétzúzza” a burzsoá államgépezetet, amelyről (erről a feladatról) az 1848-as és még inkább az 1871-es forradalom tapasztalatait szem előtt tartva Marx is, Engels is 1852-től 1891-ig, negyven esztendőn keresztül beszélnek.

Mivel magyarázható, hogy Kautsky, a marxizmus e betűrágója a marxizmust ily szörnyen meghamisítja. Ha e jelenség filozófiai alapjairól beszélünk, akkor az egész dolog visszavezethető a dialektikának eklekticizmussal és szofisztikával való felcserélésére. Kautsky nagy mestere az ilyen felcserélésnek. 

Ha a gyakorlati politika szempontjából nézzük a dolgot, akkor ez nem egyéb, mint polgári meghunyászkodás az opportunisták, azaz végeredményben a burzsoázia előtt. Kautsky, a háború kitörése óta egyre gyorsabb ütemben emelkedett a legnagyobb tökélyre abban a művészetben, hogy szavakban marxista, a valóságban pedig a burzsoázia lakája legyen.

Még jobban meggyőződünk erről, ha megnézzük, milyen nagyszerűen „megmagyarázta” Kautsky Marxnak a proletariátus diktatúrájáról mondott “szócskáját” Hallgassuk csak meg:

„Marx, sajnos, elmulasztotta annak részletesebb kifejtését, hogy miképpen képzeli el ezt a diktatúrát... “ (Ez egy renegátnak az első betűtől az utolsóig hazug állítása, mert hiszen Marx és Engels igenis számos igen részletes útmutatást adtak, s ezeket Kautsky, a marxizmus betűrágója tudatosan elhallgatja. „A diktatúra szó betű szerint a demokrácia megsemmisítését jelenti. De természetesen betű szerinti értelmében ez a szó jelenti egyetlen személy egyeduralmát is, akit nem köt semmiféle törvény. Egyeduralmat jelent, amely abban különbözik a despotizmustól, hogy nem állandó állami berendezkedésnek, hanem átmeneti szükségrendszabálynak szánják. 

Az a kifejezés, hogy a »proletariátus diktatúrája«, vagyis nem egy személy, hanem egy osztály diktatúrája, eleve kizárja azt, hogy Marx itt a szó betű szerinti értelmében vett diktatúrára gondolt volna.

Ő itt nem kormányzati formáról, hanem arról az állapotról beszélt, amelynek szükségképpen be kell következnie mindenütt, ahol a proletariátus meghódította hódította a politikai hatalmat. Hogy Marx itt nem kormányzati formára gondolt, ezt már az is bizonyítja, hogy az ő véleménye szerint Angliában és Amerikában az átmenet végbemehet békésen, azaz demokratikus úton." (20. old.)

Szándékosan idéztük ezt az egész fejtegetést, hogy az olvasó világosan láthassa, milyen módszerekkel operál Kautsky, a „teoretikus".

Kautsky a diktatúra „szó” meghatározásából kiindulva kívánt a kérdéssel foglalkozni.

Rendben van. Mindenkinek szent joga, hogy valamely kérdéshez úgy nyúljon hozzá, ahogy kedve tartja. Csakhogy különbséget kell tennünk a között, ha valaki komolyan és becsületesen, vagy pedig becstelenül nyúl hozzá egy kérdéshez. Aki ilyen kérdésfelvetés mellett komolyan akar foglalkozni a dologgal, annak meg kellene adnia a maga meghatározását a „szó”-ról. Akkor a kérdés világosan és nyíltan volna felvetve. Kautsky ezt nem teszi. „A diktatúra szó írja - betű szerint a demokrácia megsemmisítését jelenti."

Először is, ez nem meghatározás. Ha Kautskynak kedve tartja, hogy il. diktatúra fogalmának meghatározása alól kibújjon, akkor miért kellett éppen ilyen módon megfognia a dolgot.

Másodszor, ez nyilvánvalóan nem igaz. A liberális természetesnek tartja, hogy az általában vett „demokráciáról” beszéljen. A marxista sohasem felejti el megkérdezni: „melyik osztály számára?" Mindenki tudja például - és ezt a „történész" Kautsky is tudja -, hogy az ókorban a rabszolgák felkelései, sőt már erős forrongásaik is egy csapásra felfedték az ókori állam lényegét, felfedték, hogy az a rabszolgatartók diktatúrája. Vajon ez a diktatúra megsemmisítette-e a demokráciát a rabszolgatartók körében, az ő számukra? Mindenki tudja, hogy nem.

A „marxista” Kautsky szörnyű sületlenséget és valótlanságot mondott, mert „megfeledkezett" az osztályharcról...

Hogy Kautsky liberális és hazug állítását marxista és igaz állítássá tegyük, ezt kell mondanunk: a diktatúra nem jelenti feltétlenül a demokrácia megsemmisítését annak az osztálynak a számára, amely ezt a diktatúrát más osztályok felett gyakorolja, de fel¬tétlenül a demokrácia megsemmisítését jelenti (vagy igen lényeges korlátozását, ami szintén a megsemmisítésnek egy formája) azon osztály számára, amely felett, vagy amely ellen a diktatúrát gyakorolják.

De bármennyire igaz is ez az állítás, mégsem adja meg a diktatúra meghatározását.

Vizsgáljuk meg Kautsky következő mondatát:

„...De természetesen betű szerinti értelmében ez a szó jelenti egyetlen személy egyeduralmát is, akit nem köt semmiféle törvény... "

Vak tyúk is talál szemet, ha soká kapirgál. Kautsky is belebotlott véletlenül egy helyes gondolatba (abba ugyanis, hogy a diktatúra olyan hatalom, amelyet nem köt semmiféle törvény), de mégsem határozta meg a diktatúra fogalmát és ezenkívül olyan nyilvánvaló történeti valótlanságot mondott, hogy a diktatúra egy személy hatalmát jelenti. Ez nyelvtanilag sem igaz, mert diktatúrát gyakorolhat egy kis csoport is, egy oligarchia is, egy osztály is stb.

Kautsky a továbbiakban azt fejtegette, hogyan különbözik a diktatúra a despotizmustól, de erre a fejtegetésére, noha az nyilvánvalóan helytelen, nem fogunk kitérni, mert egyáltalán nem vonatkozik a bennünket érdeklő kérdésre. Ismerjük Kautskynak azt a hajlamát, hogy a XX. századtól a XVIII. századhoz forduljon vissza, a XVIII. századtól pedig az ókorhoz, s reméljük, hogy a német proletariátus a diktatúra kivívása után méltányolni fogja ezt a hajlamát és berakja Kautskyt, teszem azt, egy gimnáziumba az ókori történelem tanárának. A proletárdiktatúra meghatározása elől a despotizmusról szóló bölcselkedéssel kitérni – ez vagy határtalan ostobaság, vagy igen ügyetlen csalás. 

Végül is az derül ki, hogy Kautsky, aki nekidurálta magát, hogy a diktatúráról beszéljen, sok feltűnő valótlanságot fecsegett össze, de semmiféle meghatározást sem adott! Pedig anélkül, hogy saját szellemi képességeire kellett volna bíznia magát, igénybe vehette volna emlékezőtehetségét és előkotorhatta volna a “fiókokból” mindazokat az eseteket, amelyekben Marx a diktatúráról beszél. 

Akkor bizonyára vagy a következő, vagy a lényegében ezzel azonos meghatározásra akadt volna: A diktatúra közvetlenül az erőszakra támaszkodó hatalom, amelyet semmiféle törvény nem köt. A proletariátus forradalmi diktatúrája olyan hatalom, melyet a proletariátus a burzsoáziával szemben alkalmazott erőszakkal vívott ki és tart fenn, olyan hatalom, amelyet semmiféle törvény nem köt.

És ezért az egyszerű igazságért, amely minden öntudatos munkás számára (aki a tömegeket képviseli, nem pedig tőkések által megvásárolt nyárspolgár csürhe felső rétegét, mint amilyenek valamennyi ország szociálimperialistái ) világos, mint a nap, ezért a felszabadulásukért harcoló kizsákmányoltak minden képviselője előtt nyilvánvaló igazságért, ezért a minden marxista számára vitán felül álló igazságért a nagy tudományú Kautsky úrral “késhegyig menő harcot” kell folytatni! Mivel magyarázható ez? Azzal a lakájszellemmel, amely átitatta a II. Internacionálé vezéreit, akik a burzsoázia szolgálatában álló, megvetésre méltó árulókká váltak.

Először Kautsky csalt, olyan nyilvánvaló ostobaságot állítva, hogy a diktatúra szó szerinti értelmében személyes diktátort jelent, utána pedig - e csalás alapján! - kijelenti, hogy Marx szavait az osztály diktatúrájáról “tehát” nem szó szerint kell értenünk (hanem úgy, hogy a diktatúra nem a forradalmi erőszakot jelenti, hanem a többség „békés” megnyerését a burzsoá - ezt jól jegyezzük meg – „demokrácia” viszonyai között).

Kiderül tehát, hogy meg kell különböztetni az „állapotot” a „kormányzati formától”. Bámulatosan mély értelmű megkülönböztetés, éppen olyan, mintha egy ostobaságokat fecsegő ember butaságának „állapotát” megkülönböztetnénk butaságának „formájá”-tól!

Kautskynak szüksége van arra, hogy a diktatúrát az „uralom állapotaként” (ezt a kifejezést szó szerint használja mindjárt a következő, 21. oldalon) magyarázza, mert ebben az estben eltűnik a forradalmi erőszak, eltűnik az erőszakos forradalom. Az uralom állapota olyan állapot, amelyben minden többség lenni szokott… a „demokráciában”! Ennek a szélhámos bűvészmutatványnak a segítségével szerencsésen eltűnik a forradalom!

De ez a csalás túlságosan otromba és nem menti meg Kautskyt. Hiába, kibújik a szeg a zsákból, nem lehet eltitkolni azt, hogy a diktatúra olyan, a renegátok számára kellemetlen „állapotot” tételez fel és jelent, amikor az egyik osztály a másik osztály felett forradalmi erőszakot gyakorol „állapot” és a „kormányzati forma” közötti megkülönböztetés ostoba volta kiütközik. Háromszoros ostobaság ebben az esetben kormányzati formáról beszélni, hiszen minden gyerek tudja, hogy a monarchia és a köztársaság különböző kormányzati formák. Kautsky úr számára bizonyítani kell, hogy ez a két kormányzati forma éppúgy, mint valamennyi más átmeneti „kormányzati forma” a kapitalizmusban csupán a burzsoá államnak, vagyis a burzsoázia diktatúrájának válfaja.

Végül kormányzati formákról beszélni nemcsak buta, hanem otromba meghamisítása is Marxnak, aki itt a napnál világosabban az állam formájáról, vagy típusáról, nem pedig kormányzati formáról beszél. A proletárforradalom lehetetlen a polgári államgépezet erőszakos szétrombolása és olyan újjal való felváltása nélkül, amely Engels szavai szerint már nem is volt állam a szó tulajdonképpeni értelmében”. Kautsky kénytelen mindezt elködösíteni, kénytelen összevissza hazudozni- ezt követi renegát álláspontja.

Nézzük csak, micsoda szánalmas kibúvókat keres.

Az első kibúvó: „...Hogy Marx itt nem kormányzati formára gondolt, ezt már az is bizonyítja, hogy az ő véleménye szerint Angliában és Amerikában az átmenet végbemehet békésen, azaz demokratikus úton….”

A kormányzati formának ehhez a világon semmi köze sincs, mert vannak olyan monarchiák, amelyek nem tipikus polgári államok, mert például a militarizmus hiánya jellemzi őket, és vannak olyan köztársaságok, amelyek e tekintetben teljesen tipikusak, mert például van militarizmusuk és bürokráciájuk. Ez közismert történelmi és politikai tény, és ezt Kautskynak nem sikerül meghamisítania.

Ha Kautsky komolyan és becsületesen akarna érvelni, ezt a kérdést vetné fel önmagának: vannak e a történelemnek a forradalomra vonatkozó olyan törvényei, amelyek alól nincs kivétel? A válasz ez lenne: nem, ilyen törvények nincsenek. Az ilyen törvények csak a tipikust tartják szem előtt, azt, amit Marx egy helyütt „ideálisnak” nevezett egy átlagos, normális, tipikus kapitalizmus értelmében.

Továbbá, volt e a hetvenes években olyasvalami, ami Angliát és Amerikát ebben a vonatkozásban kivétellé tette? Mindenki előtt, aki némileg ismeri azokat a követelményeket, amelyek a tudomány a történelmi kérdések terén felállít, világos, hogy ezt a kérdést okvetlenül fel kell vetni. Ha nem vetjük fel, akkor meghamisít juk a tudományt, akkor szofizmákkal játszadozunk. De ha felvetettük ezt a kérdést, nem lehet kétséges a válasz: a proletariátus forradalmi diktatúrája erőszak a burzsoáziával szemben; ezt az erőszakot pedig, mint ezt Marx és Engels igen részletesen és ismételten megvilágították (különösen „A polgárháború Franciaországban” című műben és ennek előszavában), különösképpen az teszi szükségessé, hogy fennáll a militarizmus és a bürokrácia. És éppen ezek az intézmények, éppen Angliában és Amerikában, éppen a XIX. század hetvenes éveiben, amikor Marx a fenti megjegyzést tette, nem voltak meg! (Most viszont Angliában is, Amerikában is megvannak.) 

Kautsky minden lépésnél a szó szoros értelmében csalni kénytelen, hogy renegátságát leplezze. És figyeljük csak, hogyan mutatta meg itt akaratlanul szamárfüleit: azt írta, hogy „békésen, azaz demokratikus úton”!!

A diktatúra meghatározásánál Kautsky minden erejéből azon volt, hogy elrejtse az olvasó előtt e fogalom alapvető ismertetőjelét: a forradalmi erőszakot. Most azonban az igazság napvilágra került: a békés és az erőszakos átalakulás ellentétéről van szó.

Itt van a kutya eltemetve. Valamennyi kibúvóra, szofizmára, alávaló hamisításra csak azért van szüksége Kautskynak, hogy ne kelljen beszélnie az erőszakos forradalomról, hogy leplezze azt a tényt, hogy megtagadta a forradalmat és átállt a liberális munkás politika, vagyis a burzsoázia oldalára. Itt van a kutya eltemetve.

A „történész” Kautsky olyan szemérmetlenül meghamisítja a történelmet, hogy “megfeledkezik” a legfontosabbról: a premonopolista kapitalizmust, amely fejlődésének csúcspontját éppen a XIX. század hetvenes éveiben érte el – alapvető gazdasági sajátosságai következtében, amelyek Angliában és Amerikában különösen tipikus módon jutottak kifejezésre, viszonylag igen nagy béke – és szabadságszeretet jellemezte. Az imperializmust ellenben, vagyis a monopolkapitalizmust, amely csak a XX. században érett meg végleg, alapvető gazdasági sajátosságai folytán a legkevésbé a béke- és szabadságszeretet s a leginkább a militarizmusnak igen nagyfokú és mindenütt észlelhető fejlődése jellemzi. Aki ezt „nem veszi észre”, amikor azt latolgatja, hogy mennyire tipikus vagy valószínű a békés, illetve az erőszakos átalakulás – az a burzsoázia legközönségesebb lakájának színvonalára süllyedt.

A második kibúvó. A Párizsi Kommün a proletariátus diktatúrája volt, holott általános szavazással, vagyis a burzsoázia szavazati jogának megvonása nélkül, vagyis „demokratikusan” választották. És Kautsky diadalmasan állapítja meg: “ „... A proletariátus diktatúrája Marx számára” (vagy: Marx szerint) „olyan állapot volt, amely szükségszerűen következik a tiszta demokráciából, ha a proletariátus túlsúlyban van” (bei überwiegendem Proletariat, S. 21.).

Kautskynak ez az érve olyan mulatságos, hogy az ember igazán valóságos embarras des richesses-t érez (az ellenvetések bősége folytán zavarba jön). Először is, köztudomású, hogy a burzsoázia színe-virága, vezérkara, felső rétege Párizsból Versailles-ba menekült. Versailles-ban volt a „szocialista” Louis BIanc, ami többek között bizonyítja, milyen hazug Kautskynak az az állítása, hogy a Kommünben a szocializmus „valamennyi irányzata” részt vett. Nem nevetséges-e Párizs lakosainak két egymással hadakozó táborra való szakadását, amely közül az egyik az egész harcos, politikailag aktív burzsoáziát egyesítette, úgy feltüntetni, mint „tiszta demokráciát” „általános szavazással”?

Másodszor, a Kommün úgy harcolt Versailles ellen, mint Franciaország munkáskormánya a burzsoá kormány ellen. Mi köze ennek a „tiszta demokráciához” és az „általános szavazáshoz”, amikor Párizs Franciaország sorsa felől döntött? És amikor Marx azt mondotta, hogy a Kommün hibát követett el, mert nem foglalta le a bankot, amely egész Franciaország tulajdona volt, vajon akkor-Marx a „tiszta demokrácia” elveiből és gyakorlatából indult -e ki??

Bizony meglátszik, hogy Kautsky olyan országban ír, ahol a rendőrség megtiltja az embereknek, hogy „csoportosulva” nevessenek, különben Kautskyt megölné a nevetés.

Harmadszor. Tisztelettel bátorkodom a Marxot és Enge1st betéve tudó Kautsky úrnak emlékezetébe idézni, hogyan ítélte meg a Kommünt Engels... a „tiszta demokrácia” szempontjából:

„Hát sohasem láttak-e ezek az urak (a tekintélyellenesek) forradalmat? A forradalom minden bizonnyal a leginkább tekintélyen alapuló dolog a világon; olyan cselekedet, amellyel a lakosság egyik része puskák, szuronyok és ágyúk – tehát igen tekintélyt parancsoló eszközök – segítségével rákényszeríti akaratát a másik részre; s a győztes pártnak ... uralmát annak a félelemnek a segítségével kell fenntartania, amelyet fegyverei a reakciósokban keltenek. Tartott volna-e a Párizsi Kommün egyetlen napig is, ha nem használta volna fel ft burzsoákkal szemben a felfegyverzett nép tekintélyét?! Nem inkább azt vethetjük-e a szemére, hogy nem eléggé használta fel ezt a tekintélyt?”

Nesze neked „tiszta demokrácia”! Hogy kinevette volna Engels azt a bárgyú nyárspolgárt, azt a „szociáldemokratát” (ahogy ezt a szót az 1840-es években Franciaországban és az 1914-1918-as években egész Európában értették), akinek eszébe jutott volna, hogy osztályokra tagozódó társadalomban általában „tiszta demokráciáról” beszéljen!

De elég. Lehetetlenség felsorolni minden egyes ostobaságot, melyet Kautsky nem átall kimondani, hiszen' minden mondatában ott tátong a renegátság feneketlen szakadéka.

Marx és Engels igen behatóan elemezték a Párizsi Kommünt és rámutattak arra, hogy éppen az volt az érdeme, hogy megkísérelte a „kész államgépezet” összetörését, szétzúzását. Marx és Engels ezt a megállapítást annyira fontosnak tartották, hogy 1872-ben a „Kommunista Kiáltvány” (egyes részeiben) „elavult” programjában csak ezt a módosítást iktatták be.  Marx és Engels kimutatták, hogy a Kommün megsemmisítette a hadsereget és a bürokráciát, megsemmisítette a parlamentarizmust, szétrombolta az „élősdi kinövést – az államot” stb., és a bölcs Kautsky, fejére húzva hálósipkáját, ismét elmondja, amit ezerszer elmondtak a liberális professzorok – a „tiszta demokráciáról” szóló dajkameséket.

Nem hiába mondta Rosa Luxemburg 1914. augusztus 4-én, hogy a német szociáldemokrácia most bűzlő hulla.

A harmadik kibúvó. „Ha a diktatúráról, mint kormányzati formáról beszélünk, nem beszélhetünk osztálydiktatúráról. Mert osztály,  amint már megjegyeztük, csak uralkodhat, de nem kormányozhat...” Csupán „szervezetek” vagy “pártok” kormányoznak.

Összezavarja, istentelenül összezavarja a dolgokat, „okleveles zavarkeltő” uram! A diktatúra nem „kormányzati forma”, ez nevetséges ostobaság. Marx sem „kormányzati formáról”, hanem államformáról, vagy államtípusról beszél.  Ez korántsem ugyanaz, korántsem ugyanaz. És egyáltalán nem igaz az sem, hogy egy osztály nem kormányozhat; ilyen badarságot csak „parlamenti kretén” mondhat, aki a burzsoá parlamenten kívül semmit sem lát, aki a „kormányzó pártokon” kívül semmit sem vesz észre. Bármely európai országban találhat Kautsky példákat arra, hogyan kormányozza az uralkodó osztály az országot: például hogyan kormányoztak a középkorban a földesurak, jóllehet nem voltak eléggé szervezettek.

Összefoglalva: Kautsky teljesen, tökéletesen meghamisította a proletárdiktatúra fogalmát, tucatliberálist csinált Marxból, vagyis ő maga lesüllyedt annak a liberálisnak a színvonalára, aki bárgyú frázisokat pufogtat a „tiszta demokráciáról”, elkendőzi és elködösíti a burzsoá demokrácia osztálytartalmát, s mindennél jobban irtózik az elnyomott osztály forradalmi erőszakjától. Amikor Kautsky „a proletariátus forradalmi diktatúrájának” fogalmát oly módon, „magyarázta”, hogy az elnyomott osztálynak az elnyomókkal szemben alkalmazott forradalmi erőszakja eltűnt, akkor Marx liberális kiforgatásában megdöntötte a világrekordot. A renegát Bernstein a renegát Kautskyhoz képest kölyöknek bizonyult.

A PROLETÁRFORRADALOM ÉS A RENEGÁT KAUTSKY

A PROLETÁRFORRADALOM ÉS A RENEGÁT KAUTSKY  

ELŐSZÓ

Kautsky nemrég Bécsben megjelent brosúrája, „A proletariátus diktatúrája” (Wien, 1918. Ignaz Brand, 63 oldal) rendkívül szemléltető példája a II. Internacionálé teljes és szégyenletes csődjének, amelyről már régen beszél a világ minden becsületes szo­cialistája. A proletárforradalom kérdése most jó néhány országban gyakorlatilag kerül napirendre. Ezért feltétlenül szükséges, hogy Kautsky renegát szofizmáit és a marxizmustól való teljes elfordulását megvizsgáljuk.

Ám mindenekelőtt hangsúlyoznunk kell, hogy e sorok írójának a háború első napjaitól kezdve sokszor kellett rámutatnia arra, hogy Kautsky szakított a marxizmussal. 1914 -1916 folyamán számos cikkben foglalkoztam e kérdéssel a külföldi „Szocial-Demokrat” és a „Kommuniszt” folyóiratokban. Ezek a cikkek össze vannak gyűjtve a Petrográdi Szovjet kiadványában: G. Zinovjev és N. Lenin „Az ár ellen”, Petrográd 1918  (550 oldal). Egy brosúrában, amely 1915-ben Genfben jelent meg és amelyet még akkor lefordítottak németre és franciára, a következőket írtam a „kautskyzmusról”:

„Kautsky, a II. Internacionálé legnagyobb tekintélye a legtipikusabb és legkirívóbb példája annak, hogy azok, akik a marxizmust csak szavakban ismerik el, valójában »sztruvizmussá« vagy »brentanóizmussá« változtatják (azaz polgári liberális tanítássá, amely elismeri a proletariátus nem forradalmi »osztályharcát«, s amelynek különösen jellegzetes képviselői Sztruve orosz író és Brentano német közgazdász). Ezt látjuk Plehanov példáján is. A marxizmust nyilvánvaló szofizmákkal megfosztják élő forradalmi lelkétől, mindent elfogadnak a marxizmusból - kivéve a harc forradalmi eszközeit, azok hirdetését és előkészítését, a tömegeknek forradalmi szellemben való nevelését. Kautsky a szociálsovinizmus alapgondolatát, annak elismerését, hogy a mostani háborúban védeni kell a hazát, elvtelenül »békítgeti« a baloldaliaknak tett diplomatikus, kirakati engedménnyel, például a hadihitelek megszavazásánál való tartózkodással, a maga ellenzékiségének szóban való elismerésével, stb. Kautsky, aki 1909-ben egész könyvet írt a forradalmak korszakának közeledéséről és a háborúnak a forradalommal való összefüggéséről, aki 1912-ben aláírta a bázeli kiáltványt a közelgő háború forradalmi kihasználásáró1, most minden lehető módon próbálja igazolni és szépíteni a szociálsovinizmust és Plehanovhoz hasonlóan a burzsoáziával együtt gúnyolódik a forradalomnak még a gondolatán is, és kineveti a közvetlen forradalmi harc felé vivő lépéseket. 

A munkásosztály nem töltheti be világforradalmi szerepét, ha nem folytat engesztelhetetlen harcot ez ellen a renegátság, gerinctelenség, az opportunizmus előtti lakájkodás és a marxizmus példátlan elméleti elsekélyesítése ellen. A kautskyzmus nem véletlen, hanem a II. Internacionálé-ellentmondásainak, a marxizmus iránt szavakban tanúsított hűség és az opportunizmus előtti gyakorlati behódolás egyesítésének a társadalmi terméke.”* (G. Zinovjev és N. Lenin: A szocializmus és a háború. Genf 1915. 13-14. old.)

Továbbá: „Az imperializmus mint a kapitalizmus legújabb szakasza” című, 1916-ban írt könyvemben (Petrográdban jelent meg 1917-ben) részletesen elemeztem az imperializmusról szóló összes Kautsky-féle fejtegetések elméleti ferdítéseit. Idéztem az imperializmus Kautsky-féle meghatározását: „Az imperializmus a magas fejlettségű ipari kapitalizmus terméke. Minden ipari kapitalista nemzetnek abban· a törekvésében áll, hogy egyre nagyobb agrárterületet (Kautsky kiemelése) igázzon le és kebelezzen be, tekintet nélkül arra, hogy milyen nemzetek lakják ezt a területet.” Kimutattam, hogy ez a meghatározás teljesen helytelen és „alkalmas” az imperializmus legmélyebb ellentmondásainak elkenésére, majd pedig az opportunizmussal való megbékélésre. Idéztem a magam definícióját az imperializmusról: „Az imperializmus tehát kapitalizmus olyan fejlődési fokon, amelyen kialakult a monopóliumok és a finánctőke uralma, kimagasló jelentőségre tett szert a tőkekivi­tel, megkezdődött a világ felosztása a nemzetközi trösztök között és befejeződött a föld egész területének felosztása a legnagyobb tőkés országok között.”  Kimutattam, hogy az imperializmus Kautsky-féle bírálata még a burzsoá és kispolgári bírálatnál is alacsonyabb színvonalon áll.

Végül, 1917 augusztusában és szeptemberében, vagyis az oroszországi proletárforradalmat (1917. október 25.-november 7.) megelőzően megírtam az „Állam és forradalom. A marxizmus tanítása az államtól és a proletariátus feladatai a forradalomban”** című brosúrát, amely 1918  elején jelent meg Petrográdban. Ennek VI. fejezetében, amely „A marxizmus opportunista elsekélyesítésé”-ről szól, különös figyelmet fordítottam Kautskyra és bebizonyítottam, hogy Kautsky Marx tanítását teljesen elferdítette, az opportunizmus szája íze szerint meghamisította, a forradalmat szavakban ugyan elismerte, de a valóságban megtagadta.

Kautsky fő elméleti hibája a proletárdiktatúráról szóló brosúrájában lényegében Marx államtanának éppen azokban az opportunista elferdítéseiben rejlik, amelyeket „Állam és forradalom” című brosúrámban részletesen feltártam.

Szükség volt ezekre az előzetes megjegyzésekre, mert bizonyítják, hogy Kautskyt én nyíltan renegátsággal vádoltam már jóval azelőtt, hogya bolsevikok kezükbe vették az államhatalmat és Kautsky őket ezért elítélte. 

* Lenin Összes Művei. 26 köt. Budapest 1971. 305-306 old. - Szerk

** Lenin Összes Művei. 26 köt. Budapest 1971. 289-403 old.- Szerk.

ÁLLAM ÉS FORRADALOM  

UTÓSZÓ AZ ELSŐ KIADÁSHOZ  

Ezt a füzetet l9l7 augusztusában és szeptemberében írtam. A következő, a VII. fejezet: „Az l905-ös és az l9l7-es orosz forradalom tapasztalatai” tervezetet már elkészítettem. De a címen kívül egyetlen sort sem tudtam belőle megírni: „megzavart” a politikai válság, az l9l7-es Októberi Forradalom előestéje. Az ilyen „megzavarásnak” csak örülni lehet. De a brosúra második része (amely „Az l905-ös és az l9l7-es forradalom tapasztalatai”-ról szól majd) alighanem sokáig várat még magára; kellemesebb és hasznosabb dolog „a forradalom tapasztalatait” végigcsinálni, mint írni róluk.  

Petrográd, l9l7. november 30.

A szerző 

ÁLLAM ÉS FORRADALOM  

VII. FEJEZET - AZ l905-ÖS ÉS AZ l9l7-ES OROSZ FORRADALOM TAPASZTALATAI 

* A kéziratban ez következik:

 „VII. FEJEZET

AZ l905-ÖS ÉS AZ l9l7-ES OROSZ FORRADALOM TAPASZTALATAI  

A téma, amelyet a fejezet címe jelez, olyan végtelenül nagy, hogy köteteket lehetne és kellene írni róla. Ebben a brosúrában természetesen csak e tapasztalat legfőbb tanulságaira szorítkozhatunk, melyek közvetlenül arra vonatkoznak, hogy a forradalomban melyek a proletariátus feladatai az államhatalommal kapcsolatban.” (Itt a kézirat félbeszakad.) — Szerk.  

ÁLLAM ÉS FORRADALOM  

VI.3.  KAUTSKY POLÉMIÁJA PANNEKOEKKAL

Pannekoek annak a „baloldali radikális” áramlatnak a képviselőjeként lépett fel Kautsky ellen, melynek soraiban ott voltak Rosa Luxemburg, Karl Radek és mások, s amely a forradalmi taktikát védelmezve egyetértett abban, hogy Kautsky áttér a marxizmus és az opportunizmus közt elvtelenül ingadozó „centrum” álláspontjára. A háború teljesen igazolta ennek a nézetnek a helyességét, amikor a (tévesen marxistának nevezett) „centrum” vagyis a „kautskyzmus” áramlata a maga egész visszataszító, szánalmas mivoltában megmutatkozott.\

Pannekoek az állam kérdését érintő „Tömegakciók és forradalom” („Die Neue Zeit”, l9l2. XXX. 2.) című cikkében Kautsky állásfoglalását úgy jellemzi, mint a „passzív radikalizmus” álláspontját, a „tétlen várakozás elméletét”. „Kautsky nem akarja meglátni a forradalom folyamatát” (6l6. old.). A kérdés ilyen feltevésével Pannekoek áttért a bennünket érdeklő tárgyra, arra, hogy melyek a proletárforradalom feladatai az állammal kapcsolatban.

„A proletariátus harca — írta Pannekoek — nem egyszerűen harc a burzsoázia ellen az államhatalomért, hanem harc az államhatalom ellen... ennek a forradalomnak tartalma az állam hatalmi eszközeinek megsemmisítése és kiszorítása (szó szerint feloszlatása — Auflösung) a proletariátus hatalmi eszközeinek segítségével... A harc csak akkor szűnik meg, ha végeredményképpen bekövetkezik az államszervezet teljes szétrombolása. A többség szervezete akkor azzal bizonyította be fölényét, hogy megsemmisítette az uralkodó kisebbség szervezetet” (548. old.).

Pannekoek gondolatainak megfogalmazása nagyon sok fogyatékosságban szenved. De a gondolat maga mégis világos — és érdekes, hogyan cáfolta ezt a gondolatot Kautsky.

„Eddig — írta — a szociáldemokraták és az anarchisták közötti ellentét abban állott, hogy az előbbiek meghódítani akartak az államhatalmat, az utóbbiak pedig szétrombolni. Pannekoek mindkettőt akarja” (724. old.).

Pannekoek fejtegetése nem eléggé szabatos és nem eléggé konkrét (nem beszélve cikkének egyéb fogyatékosságairól, amelyek nem tartóznak a szóban forgó témához), de Kautsky éppen a dolognak Pannekoek által érintett elvi lényegét ragadta ki, és ebben a sarkalatos elvi kérdésben teljesen cserbenhagyta a marxizmus álláspontját, teljesen átpártolt az opportunizmushoz. A szociáldemokraták és az anarchisták közötti különbséget egészen helytelenül határozza meg, a marxizmust végképp elferdíti és elsekélyesíti.

A marxisták és az anarchisták között az a különbség, hogy:

l) A marxisták, amikor az állam teljes megszüntetését tűzik ki célul, azt tartják, hogy ez a cél csak akkor valósítható majd meg, amikor a szocialista forradalom már megszüntette az osztályokat, vagyis annak eredményeképpen, hogy megvalósult a szocializmus, amely az állam elhalásához vezet; az anarchisták máról holnapra akarják az állam teljes megszüntetését és nem értik meg e megszüntetés megvalósíthatóságának feltételeit.

2) A marxisták feltétlenül szükségesnek tartják, hogy a proletariátus, miután a politikai hatalmat meghódította, teljesen elpusztítsa a régi államgépezetet és a Kommün mintájára megalkotott olyan új államgépezettel helyettesítse, amely a felfegyverzett munkások szervezetéből áll. Ezzel szemben az anarchistáknak, amikor az államgépezet szétrombolása mellett törnek lándzsát, egészen zavaros elképzeléseik vannak arról, hogy a proletariátus mivel helyettesíti majd és hogyan használja fel a forradalmi hatalmat; sőt, az anarchisták elvetik az államhatalom felhasználását a forradalmi proletariátus által, elvetik a proletariátus forradalmi diktatúráját.

 3) A marxisták azt követelik, hogy a proletariátus a mai állam felhasználásával készüljön fel a forradalomra; az anarchisták ezt elvetik.

Ebben a vitában Kautskyval szemben Pannekoek képviseli a marxizmust, hiszen éppen Marx tanította, hogy a proletariátus nem hódítja meg egyszerűen az államhatalmat olyan értelemben, hogy a régi államgépezet új kézbe megy át, hanem ezt a gépezetet össze kell törnie, szét kell zúznia és kell helyettesítenie.

Kautsky cserbenhagyja a marxizmust és átpártol az opportunistákhoz, mert az államgépezetnek éppen ez a szétrombolása, amely az opportunisták számára teljesen elfogadhatatlan, nála teljesen eltűnik, s az opportunisták számára marad egy kibúvó abban az értelemben, hogy a „meghódítást” egyszerű többségre jutásként fogják fel.

Kautsky el akarja palástolni, hogy meghamisítja a marxizmust s ezért betűrágó módjára jár el: előhozakodik egy magától Marxtól vett „idézettel”. l850-ben Marx arról írt, hogy szükséges „az erők leghatározottabb centralizálása az államhatalom kezében”. És Kautsky diadalmasan kérdezi: vajon Pannekoek szét akarja-e rombolni a „centralizmust”?

Ez már közönséges szemfényvesztés, olyan, mint Bernsteinnel a marxizmus és a proudhonizmus azonosítása a centralizmusnak föderalizmussal való helyettesítése kérdésében.

Ezt az „idézetet” Kautsky a hajánál fogva rángatta elő. A centralizmus megvalósítható mind a régi, mind az új államgépezettel. Ha a munkások önként egyesítik majd fegyveres erejüket, ez centralizmus lesz, de a centralizált államapparátus, az állandó hadsereg, a rendőrség és a bürokrácia „teljes szétrombolásán” alapuló centralizmus. Kautsky csaló módjára jár el, amikor megkerüli Marx és Engels nagyon jól ismert fejtegetéseit a Kommünről és olyan idézetet ráncigál elő, melynek a kérdéshez semmi köze.

 „Pannekoek talán el akarja törölni a hivatalnokok állami funkcióit? — folytatja Kautsky. — De hiszen még a pártban és a szakszervezetekben sem tudunk meglenni hivatalnokok nélkül, hogy az államigazgatásról ne is beszéljünk. Programunk nem az állami hivatalnokok megszüntetését követeli, hanem azt, hogy a hatóságokat a nép válassza”... „Nálunk most nem arról van szó, hogy milyen formát ölt majd a közigazgatási apparátus a »a jövő államában«, hanem arról, hogy politikai harcunk megszünteti-e (szó szerint: feloszlatja — auflöst) az államhatalmat, mielőtt még meghódítottuk volna (Kautsky kiemelése). Melyik minisztériumot lehetne hivatalnokaival együtt megszüntetni!” Következik a közoktatásügy-, igazságügy-, pénzügy-, hadügyminisztérium felsorolása. „Nem, a kormányok elleni politikai harcunk a mostani minisztériumok egyiket sem fogja eltávolítani...Félreértések elkerülése végett ismétlem: most nem arról van szó, hogy a győzelmes szociáldemokrácia »a jövő államának« milyen formát fog adni, hanem arról, hogyan alakítja át, mint ellenzek a mai államot” (725. old.).

Ez nyilvánvaló ferdítés. Pannekoek a kérdést éppen a forradalomra vonatkozóan tette fel. Ez világosan kitűnik mind cikke címéből, mind az idézett részekből. Kautsky azzal, hogy az „ellenzek” kérdésére ugrik át, felcseréli a forradalmi álláspontot opportunista állásponttal. Nála ez derül ki: ma ellenzék vagyunk, a hatalom megragadása után majd beszélünk a dologról. A forradalom elsikkad és éppen ez kellett az opportunistáknak.    

Nem ellenzékről és nem politikai harcról általában van itt szó, hanem éppen a forradalomról. A forradalom abban áll, hogy a proletariátus szétrombolja a „közigazgatási apparátust”, sőt az egész államapparátust, és újjal helyettesíti, amely felfegyverzett munkásokból áll.  Kautsky „babonás tiszteletet” tanúsít a „minisztériumok” iránt, de miért ne lehetne ezeket, mondjuk, a teljes és korlátlan hatalommal bíró Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetjei mellett működő szakbizottságokkal helyettesíteni?

A dolog lényege egyáltalán nem az, hogy megmaradnak-e a „minisztériumok”, lesznek-e szakbizottságok” vagy más ilyen intézmények — ez egyáltalán nem fontos. A dolog lényege az, hogy megmarad-e a régi (ezerféle szállal a burzsoáziával összefonódott, maradi és megcsontosodott) államgépezet, vagy pedig szétromboljuk és újjal helyettesítjük? A forradalomnak nem szabad abban állnia, hogy egy osztály a régi államgépezet segítségével vezényeljen és kormányozzon, hanem abban kell állnia, hogy összetörje ezt a gépezetet és új gépezet segítségével vezényeljen és kormányozzon — a marxizmusnak ezt az alapvető gondolatat Kautsky elkeni, vagy pedig egyáltalán nem értette meg.

A hivatalnokokra vonatkozó kérdése szemléltetően mutatja, hogy nem tette még a Kommün tanulságait és Marx tanítását. „A pártban és a szakszervezetekben sem tudunk meglenni hivatalnokok nélkül...”

A kapitalizmusban, a burzsoázia uralma alatt nem tudunk meglenni hivatalnokok nélkül. A kapitalizmus elnyomja a proletariátust, rabszolgasorban tartja a dolgozó tömegeket. A kapitalizmusban a bérrabszolgaság, a tömegek ínsége és nyomora által teremtett helyzet leszűkíti, összezsugorítja, megnyirbálja, eltorzítja a demokratizmust. Ezért és csakis ezért demoralizálják a kapitalizmus körülményei politikai szervezeteink és szakszervezetek tisztviselőit (azaz pontosabban, ezért mutatkozik ezeknél tendencia a demoralizálódásra) és ezért hajlamosak arra, hogy bürokratákká, vagyis a tömegektől elszakadt, a tömegek fölött álló, kiváltságos személyekké váljanak.  

Ez a bürokratizmus lényege, és mindaddig, amíg a tőkéseket nem sajátítjuk ki, amíg a burzsoázia uralmát nem döntjük meg, még a proletár tisztviselők bizonyos mértékű „bürokratizálódása” is elkerülhetetlen.

Kautskynál a dolog így fest: ha megmaradnak a választott tisztviselők, akkor a szocializmusban is megmaradnak a hivatalnokok, megmarad a bürokrácia! Épp ez az, ami nem igaz. Éppen a Kommün példáján mutatta meg Marx, hogy a szocializmusban a tisztviselők megszűnnek „bürokraták”, „hivatalnokok” lenni, mégpedig abban a mértékben, amilyen mértékben a választás elve mellett bevezetjük azt is, hogy a tisztviselők bármikor elmozdíthatók, emellett fizetésüket a munkás átlagbérére csökkentjük, s emellett a parlamentáris testületeket „dolgozó testületekkel” helyettesítjük, vagyis olyan testületekkel, „amelyek végrehajtó és egyszersmind törvényhozó” testületek.

Kautsky egész érvelése Pannekoekkal szemben, és különösen az a nagyszerű érve, hogy a szakszervezetekben és pártszervezetekben sem tudunk meglenni hivatalnokok nélkül, lényegében azt mutatja, hogy Kautsky Bernsteinnek általában a marxizmus ellen irányuló régi „érveit” ismétli. Bernstein „A szocializmus előfeltételei” című renegát könyvében a „primitív” demokrácia eszméje ellen hadakozik, az ellen, amit ő „doktriner demokratizmusnak” nevez — a kötött mandátumok, a javadalmazás nélküli tisztviselők, az erőtlen központi képviselőt stb. ellen. E „primitív” demokratizmus tarthatatlanságának bizonyítására Bernstein az angol trade-unionok tapasztalataira hivatkozik, ahogy azokat a Webb-házaspár értelmezi. Hetvenéves fejlődésük folyamán, mondja, mégpedig szerinte „teljes szabadságban” végbement fejlődésük folyamán (német kiadás l37. old.) a trade-unionok meggyőződtek a primitív demokratizmus teljes használhatatlanságáról és a szokásos demokratizmussal helyettesítették: a bürokratizmussal párosult parlamentarizmussal.

A valóságban a trade-unionok nem „teljes szabadságban”, hanem teljes kapitalista rabságban fejlődtek, s ilyen viszonyok között „nem lehetnek meg” anélkül, hogy számos engedményt ne tegyenek az uralkodó rossznak, erőszaknak és hazugságnak, hogy meg ne engedjék a szegények kizárását a „felsőbb” igazgatásból. A szocializmusban elkerülhetetlenül újra feléled a „primitív” demokrácia sok eleme, mert a civilizált társadalmak történetében először emelkedik fel a lakosság tömege odáig, hogy önállóan részt vegyen nemcsak szavazásokban és választásokban, hanem a mindennapi igazgatásban is. A szocializmusban sorra mindenki részt vesz majd az igazgatásban és hamarosan megszokja majd azt, hogy senki se igazgasson.

Marx zseniális kritikus-analitikus elméjével meglátta a Kommün gyakorlati intézkedéseiben azt a fordulópontot, melytől az opportunisták félnek, s amelyet nem akarnak elismerni, mert gyávák, és mert nem akarnak visszavonhatatlanul szakítani a burzsoáziával, és amelyet nem akarnak meglátni az anarchisták vagy türelmetlenségből, vagy pedig azért, mert nem értik meg a tömegeket átfogó szociális változások körülményeit általában. „A régi államgépezet szétrombolására gondolnunk sem szabad; hogyan boldogulnánk minisztériumok és hivatalnokok nélkül”? – így gondolkodik az opportunista, aki velejéig filiszter, és aki alapjában véve nemcsak nem hisz a forradalomban, a forradalom teremtő erejében, hanem halálosan fél is a forradalomtól (mint ahogy félnek tőle a mi mensevikjeink és eszereink).

„Csak a régi államgépezet szétrombolására kell gondolnunk, felesleges a régebbi proletárforradalmak konkrét tanulságainak vizsgálatába belemélyedni és azt elemezni, mivel és miképpen pótoljuk a szétromboltat” — így okoskodik az anarchista (természetesen az anarchisták legjava, és nem az olyan, aki Kropotkin és társai példájára a burzsoázia mögött kullog); s ez az anarchistáknál a kétségbeesés taktikájára vezet, nem pedig a konkrét feladatokra irányuló, forradalmi munkára könyörtelenül merész és egyben a tömegmozgalom gyakorlati körülményeit is figyelembe vevő forradalmi munkára. 

Marx arra tanít bennünket, hogy mindkét hibát kerülnünk kell, arra tanít, hogy rettenthetetlen bátorsággal el kell pusztítanunk az egész régi államgépezetet, de ugyanakkor arra is tanít, hogy a kérdést konkrétan tegyük fel: a Kommün képes volt arra, hogy néhány hét alatt ilyen meg ilyen formában megkezdje az új proletár államgépezet kiépítését, és megtegye az említett intézkedéseket a demokratizmus fokozása és a bürokratizmus kiirtása érdekében. Tanuljunk a kommünároktól forradalmi bátorságot, tekintsük gyakorlati intézkedéseiket a gyakorlatban nélkülözhetetlen és azonnal megvalósítható intézkedések felvázolásának és akkor, ha ezen az úton haladunk, el fogunk jutni a bürokratizmus teljes szétrombolásáig.

E szétrombolás lehetőségét biztosítja az, hogy a szocializmus megrövidíti a munkanapot, a tömegeket egy olyan új élet magaslatára emeli, a lakosság többségét olyan feltételek közé helyezi, amelyek lehetővé teszik kivétel nélkül mindenkinek az „állami funkciók” gyakorlását, ez pedig elvezet általában minden állam teljes elhalásához.

„... Feladata (a tömegsztrájké) — folytatja Kautsky — nem lehet az, hogy szétrombolja az államhatalmat, hanem csupán az, hogy a kormányt egy meghatározott kérdésben engedékenységre bírja, vagyhogy egy, a proletariátussal szemben ellenséges kormányt egy vele szemben előzékeny (entgegenkommend) kormánnyal váltson fel ... De soha és semmilyen körülmények között nem vezethet ez” (vagyis a proletariátus győzelme az ellenséges kormány felett) „az államhatalom szétrombolásához, hanem csak az erőviszonyok bizonyos fokú eltolódásához (Verschiebung) az államhatalmon belül... És politikai harcunk célja, ugyanúgy, mint eddig, az marad, hogy az államhatalmat parlamenti többség útján megszerezzük, és hogy a parlamentet a kormány urává tegyük.” (726., 727., 732. old.)

Ez már a legtisztább és legsekélyesebb opportunizmus, amely valójában lemond a forradalomról, bár szavakban elismeri. Kautsky gondolata nem haladja túl a „proletariátussal szemben előzékeny kormány” gondolatat — ez egy lépes vissza a filiszterség felé l847-hez viszonyítva, amikor a „Kommunista Kiáltvány” a „proletariátusnak uralkodó osztállyá emelését” tűzte ki célul.  

Kautsky kénytelen lesz megteremteni az általa annyira imádott „egységet” a Scheidemannokkal, Plehanovokkal, Vanderveldékkel, akik mindannyian hajlandók egy „a proletariátussal szemben előzékeny” kormányért küzdeni.

Mi ellenben szakítunk a szocializmusnak ezekkel az árulóival, és harcolni fogunk az egész régi államgépezet szétrombolásáért úgy, hogy a felfegyverzett proletariátus maga legyen kormányon. Ez „két, homlokegyenest ellentétes dolog”.

Kautsky kénytelen lesz a Legienek és Davidok, Plehanovok, Potreszovok, Ceretelik, Csernovok kellemes társaságát élvezni, akik mindannyian hajlandók harcolni „az erőviszonyok eltolódásáért az államhatalmon belül”, „a parlamenti többségért” és azért, hogy a „parlamentnek a kormány felett teljhatalma legyen” — ezért a felette nemes célért, amelyből minden teljesen elfogadható az opportunisták számára, amely teljesen megmarad a burzsoá parlamentáris köztársaság keretein belül.

Mi ellenben szakítani fogunk az opportunistákkal; s az egész öntudatos proletariátus velünk lesz abban a harcban, amely nem az „érőviszonyok eltolódásáért”, hanem a burzsoázia megdöntéséért, a burzsoá parlamentarizmus szétrombolásáért, a Kommün típusú demokratikus köztársaságért, illetve a Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetjei köztársaságáért, a proletariátus forradalmi diktatúrájáért folyik.  

***

A nemzetközi szocializmus táborában Kautskynál is jobboldalibbak az olyanfajta irányzatok, mint a „Sozialistische Monatshefte” Német_ országban (Legien, David, Kolb és sokan mások, ideszámítva a skandináv Stauningot és Brantingot), mint a jaurèsisták és Vandervelde Franciaországban s Belgiumban, mint Turati, Treves és az olasz párt jobbszárnyának többi képviselője, mint a fabiánusok és a „függetlenek” (a „független munkáspárt”, amely a valóságban mindig függött a liberálisoktól) Angliában stb. Mindezek az urak, akik a párt parlamenti munkájában és sajtójában igen nagy, sőt gyakran vezető szerepet játszanak, határozottan elvetik a proletariátus diktatúráját és a leplezetlen opportunizmust képviselik. Ezeknek az uraknak a szemében a proletárdiktatúra „ellentmond” a demokráciának! ! Voltaképpen ezek semmiben sem különböznek komolyan a kispolgári demokratáktól.

Ha ezt a körülményt tekintetbe vesszük, akkor joggal vonjuk le azt a következtetést, hogy a II. Internacionálé hivatalos képviselőinek túlnyomó többsége teljesen lesüllyedt az opportunizmushoz. A Kommün tapasztalatait nemcsak elfelejtették, hanem meg is hamisították. Nemcsak nem tanították a munkástömegeket arra, hogy közeledik az idő, amikor ki kell állniuk, össze kell törniük a régi államgépezetet, újjal kell helyettesíteniük, s ilyen módon politikai uralmukat a társadalom szocialista átalakításának alapjává kell tenniük — éppen az ellenkezőjére tanították a tömegeket s a „hatalom meghódítását” úgy tüntették fel, hogy az opportunizmus számára ezer kibúvó maradt.

Annak a kérdésnek a meghamisítása és elhallgatása, hogy mi a proletárforradalom viszonya az államhoz, szükségképpen óriási szerepet töltött be akkor, amikor az államok az imperialista versengés következtében megerősített katonai gépezetükkel háborús szörnyetegekké lettek, amelyek emberek millióit irtják ki azért, hogy eldöntsek a vitát, Anglia vagy Németország, az egyik vagy a másik finánctőke uralkodjék-e a világon.