A PROLETÁRFORRADALOM ÉS A RENEGÁT KAUTSKY  

6.  A SZOVJET ALKOTMÁNY

Mint már mondottam, a burzsoáziának a választójogtól való megfosztása nem feltétlen és elengedhetetlen ismérve a proletariátus diktatúrájának. A bolsevikok, akik jóval Október előtt kiadták az ilyen diktatúra jelszavát, Oroszországban sem beszéltek már eleve a kizsákmányolóknak a választójogtól való megfosztásáról. A diktatúrának ez az alkotórésze nem valamilyen párt „terve szerint” jött világra, hanem önmagától alakult ki a harc folyamán. A történész Kautsky ezt persze nem vette észre. Nem értette meg, hogy a burzsoázia még a (burzsoáziával paktáló) mensevikeknek a szovjetekben való uralmá idején maga határolta el magát a szovjetektől, bojkottálta őket, szembeállította magát velük, ármánykodott ellenük a szovjetek minden alkotmány nélkül keletkeztek és több mint egy évig (1917 tavaszától 1918  nyaráig) minden alkotmány nélkül működtek. A burzsoázia dühe az elnyomottak önálló és mindenható (mert mindent átfogó) szervezetével szemben, a burzsoázia harca – mégpedig rendkívül arcátlan, önző, piszkos harca – a szovjetek ellen, végül pedig a burzsoáziának (a kadetoktói a jobboldali eszerekig, Miljukovtól Kerenszkijig) nyílt részvétele a Kornyjlov-lázadásban, – mindez előkészítette a burzsoáziának a szovjetekből való alakszerű kizárását.

Kautsky hallott ugyan a Kornyilov-lázadásról, de ő előkelően fütyül a történelmi tényékre, a harc menetére és formáira, amelyek a diktatúra formáit meghatározzák: csakugyan, mi szerepe van itt a tényeknek, amikor a „tiszta” demokráciáról van szó?  Kautsky „kritikáját”, amely a burzsoáziának a választójogtól való megfosztása ellen irányul, ezért olyan ... édes naivitás jellemzi, amely nagyon megható volna egy gyermek részéről, amely azonban undorító, ha olyasvalakinél tapasztalja az ember, akit hivatalosan még nem nyilvánítottak gyöngeelméjűnek.

„ ...Ha a tőkések az általános választójog mellett jelentéktelen kisebbségnek bizonyulnának, hámarabb megbékélnének sorsukkal” (33. old.) ... Kedves, nemde? Az okos Kautsky sokszor látott a történelem folyamán olyan földbirtokosokat és tőkéseket, akik számolnak az elnyomott többség akaratával, és általában nagyszerűen meri őket a való élet megfigyeléséből. Az okos Kautsky szilárdan kitart az „ellenzék”, vagyis a parlamenti harc álláspontján. Szó szerint így is írja: „ellenzék” (34. old. és sok más helyen).

Ó, tudós történész és politikus! Nem ártana, ha tudná, hogy az “ellenzék” a békés és csakis parlamenti harc fogalma, vagis olyan fogalom, amely a nem forradalmi helyzetnek felel meg, olyan fogalom, amely a forradalom hiányának felel meg. A forradalomban kíméletlen polgárháborús ellenségről van szó, és ezen a tényen nem változtatnak semmiféle reakciós sirámai az olyan kispolgároknak, akik úgy félnek a háborútól, ahogy Kautsky fél tőle. Komikus dolog „ellenzéki” szemszögből vizsgálni a kíméletlen polgárhábórú kérdéseit akkor, amikor a burzsoázia minden gonosztettre hajlandó – a versailles-iak példája és Bismarckkal kötött egyezségük eleget mond mindenki számára, aki a történelmet nem úgy látja, mint Gogol Petruskája –, amikor a burzsoázia külföldi államokat hív segítségül és velük együtt ármánykodik a forradalom ellen. A forradalmi proietariátusnak tehát az „okleveles zavarkeltőhöz”, Kautskyhoz hasonlóan, hálósipkát kell a fejére húznia és legális „ellenzéknek” kell tekintenie a burzsoáziát, amely a Dutovok, Krasznovok és a csehek ellenforradalmi felkeléseit szervezi, amely milliókat fizet a szabotálóknak. Micsoda bölcsesség!

Kautskyt kizárólag a dolog alaki jogi oldala érdekli, úgyhogy amikor a Szovjet Alkotmányról szóló fejtegetéseit olvassuk, önkéntelenül Bebel szavai jutnak eszünkbe: a jogászok ízig-vérig reakciós népség.  „A valóságban – írja Kautsky – nem lehet egyedül a tőkéseket megfosztani jogaiktóI. Ki a tőkés jogi értelemben? Az, akinek vagyona van? Még egy gazdaságilag olyan haladott országban is, mint Németország, ahol a proletariátus olyan nagyszámú, egy Szovjetköztársaság létesítése nagy tömegeket fosztana' meg politikai jogaiktóI. 1907-ben a német birodalomban a kereső foglalkozást űzők és családtagjaik száma a három főágban - mezőgazdaság, ipar és kereskedelem – körülbelül 35 millióra rúgott az alkalmazottak és bérmunkások csoportjában, az önállóak száma pedig 17 millióra. Következésképpen valamely pártnak könnyen lehet többsége a bérmunkások közt, de kisebbsége a lakosság között.” (33. old.)

ĺme Kautsky érveléseinek egyik példája. Hát nem a burzsoá ellenforradalmi nyöszörgése ez? Miért sorolt ön, Kautsky úr, minden „önállót” a jogfosztottakhoz, holott nagyon jól tudja, hogy az orosz parasztok óriási többsége nem tart bérmunkást, tehát nem esik el a jógoktól? Hát nem hamisítás ez?

Miért nem idézte ön, a tudós közgazdász, a gazdaságok egyes csoportjaiban alkalmazott mezőgazdasági bérmunkáról szóló adatokat, amelyeket ön jól ismer, és amelyek ugyanabban az 1907-es német statisztikában találhatók? Miért nem tárta fel brosúrájánakolvasói, a német munkások előtt ezeket az adatokat, amelyekből kiderül, hogy mennyi a kizsámányoló, és hogy a német statisztikában szereplő összes „mező­gazdák” között milyen kevés a kizsákmányoló?

Azért, mert önt renegátsága a burzsoázia közönséges bérencévé tette.

A tőkés eszerint határozatlan jogi fogalom,és Kautsky több oldalon át szidja a Szovjet Alkotmány „önkényességét”. Az angol burzsoáziának megengedi ez a „komoly tudós”, hogy évszázadokon át alakítsa és csiszolgassa az új (a középkorhoz képest új) polgári alkotmányt, nekünk azonban, Oroszország munkásainak és parasztjainak, a lakáj tudomány e képviselője semennyi időt sem engedélyez. Tőlünk néhány hónap alatt az utolsó betűig kidolgozott alkotmányt követel. ..

...„Önkény”! Gondolják csak meg, hogy a burzsoá·zia szennyes kiszolgálásának és a korlátolt vaskalaposságnak milyen feneketlen mélységét tárja fel az ilyen szemrehányás. Amikor a kapitalista országok ízig-vérig burzsoá és nagyrészt reakciós jogászai év­századok vagy évtizedek során a legrészletesebb jogszabályokat dolgozták ki, tucatjával és százával írták a törvénykönyveket és a magyarázatokat azokhoz a törvényekhez, amelyek szorongatják a munkásokat, megkötözik a szegények kezét-lábát, ezernyi nehézséget és akadályt gördítenek minden egyszerű, a nép soraiból származó dolgozó ember elé, - ó, akkor a burzsoá liberálisok és Kautsky úr ebben nem látnak semmi „önkényt”! Ez „rend” és „törvényesség”! Itt mindent megfontoltak,és megszabták, hogyan le­het “kifacsarni” a szegény embert. Itt ezerszámra vannak burzsoá ügyvédek és hivabtlnokok (róluk Kautsky általában hallgat, valószínűleg éppen azért, mert Marx óriási jelentőséget tulajdonít a bürokrati­kus gépezet szétzúzának... ), – ügyvédek és hivatalnokok, akik értik a módját a törvények olyan értelmezésének, hogya munkás és az átlagos paraszt soha- tudja áttörni ezeknek a törvényeknek drótakadá­lyt. Ez nem burzsoá „önkény”, nem önző és szeny­nyeslelkű kizsákmányolók diktatúrája, akik teleszívták magukat a nép vérével - dehogyis. Ez - „tiszta demokrácia”, amely napról napra tisztább és tisztább lesz.

De amikor a dolgozó és kizsákmányolt osztályok a történelem folyamán először alkották meg, az imperialista háború által külföldi testvéreiktől elvágva, a maguk szovjetjeit, amikor politikai építésre hívták azokat a tömegeket, amelyeket a burzsoázia elnyo­mott, megnyomorított, eltompított, és amikor ők maguk kezdték építeni az új, proletárállamot, amikor az elkesert}dett harc hevében, a polgárháború tüzében körvonalazni kezdték a kizsákmányolók nélküli állam alaptételeit, - akkor a burzsoá gaz:fickók valameny­nyien, az egész vérszopó banda és a velük egy húron pendülő Kautsky ordítozni kezdett az „önkény” miatt! Valóban, honnan is-tudhatnák ezek a tudatlanok, a munkások és a parasztok, ez a „csőcselék”, a saját törvényeiket értelmezni? Honnan is vegyék ők, az egyszerű dolgozók, az igazságosság érzékét, ha nem veszik igénybe a művelt ügyvédek, a burzsoá írók, a Kautskyk és a bölcs öreg bürokraták tanácsait?

1918. április 28-i beszédemből Kautskyúr a,következő szavakat idézi: „... A tömegek maguk határozzák meg a választások rendjét és időpontját ...“ És Kautsky, a „tiszta demokrata”, ebből ilyen következtetést von le:

„... Tehát nyilván az a helyzet, hogy minden választógyűlés belátása szerint határozza meg a választások rendjét. Az önkény és annak a lehetősége, hogy a kellemetlen ellenzéki elemektől magán a proletariátuson belül megszabaduljanak, ily mó­don a legmagasabb fokra hágna.” (37. old.)

Nos, miben különbözik ez a tőkések bértollnokának beszédétől, aki a sztrájk idején azon jajveszékel, hogy a tömeg elnyomja a „dolgozni kívánó” szorgalmas munkásokat? Miért nem önkény a választási rendnek a „tiszta” burzsoá demokráciában szokásos bürokrata burzsoá meghatározása? Miért állna az évszáza­dos kizsákmányolók ellen harcra kelt tömegeknek – az elkeseredett harc által felvilágosított és megacélozott tömegeknek – az igazságérzete alacsonyabb fokon, mint a burzsoá előítéletek közt nevelkedett bürokraták, intellektuelek, ügyvédek maroknyi csoportjának igazságérzete? .

Kautsky - igazi szocialista, ne merje senki kétségbe vonni ennek az igen tiszteletreméltó családapának, ennek az igen becsületes polgárnak az őszinteségét. Lángoló és meggyőződéses híve ő a munkások, a proletárforradalom győzelmének. Csak azt szeretné, hogy nyájas kispolgári intellektuelek és hálósipkás nyárspolgárok eleve, a tömegek megmozdulása előtt, a kizsákmányolókkal vívott ádáz harcuk előtt és okvetlenül polgárháború nélkül kidolgoznák a forradalom fejlodésének mérsékelt és precíz alapszabályait ...

A mi nagy tudományú Juduska Golovljovunk mély erkölcsi felháborodással beszéli el a német munkásoknak, hogy 1918. június 14-én a Szovjetek Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottsága elhatározta a jobboldali eszerek és a mensevikek pártja képviselőinek a szovjetekből való kizárását. „Ez a rendszabály – írja Juduska Kautsky, égve a nemes felháborodástól – nem bizonyos személyek ellen irányul, akik bizonyos büntetendő cselekményeket követtek el... A Szovjet Köztársaság Alkotmánya egy szót sem szól a képviselőknek; a szovjetek tagjainak mentelmi jogáról. Nem bizonyos személyeket, hanem bizonyos pártokat zárnak itt ki a szovjetekbőI.” (37. old.)

Igen, ez valóban szörnyű, ez tűrhetetlen eltérés a tiszta demokráciától, amelynek szabályai szerint fog majd forradalmat csinálni a mi forradalmár Juduska Kautskynk. Mi, orosz bolsevikok, először is kötelesek lettünk volna mentelmi jogot ígérni a Szavinkovoknak és társaiknak, a Liberdanoknak, a Potreszovoknak (az „aktivistáknak”) és társaiknak, azután büntető törvénykönyvet kellett volna írnunk, amel}' „büntetendőnek” nyilvánította volna a csehszlovák ellenforradalmi háborúban való részvételt vagy a német imperialistákkal való szövetkezést országunk munkásai ellen Ukrajnában ~es Grúziábán, és csak azután, a büntető törvénykönyv alapján lett volna jogunk a „tiszta demokrácia” értelmében „bizonyos személyeket” kizárni a szovjetekből. Magától értető­dik emellett, hogya csehszló'vákok, akik a Szavinkovok, Potreszovok és Liberdanok útján (vagy az ő agitációjuk segítségével) pénzt kaptak az angol-francia tőkésektől, valamint a Krasznovok, aki az ukrajnai és tifliszi mensevikek segítségével szereztek gránátokat a németektől, nyugodtan ültek volna mindaddig, amíg el nem készítünk egy rendes büntető törvénykönyvet, és mint a legtisztább demokraták, az „ellenzék” szerepére szorítkoztak volna ...

Nem csekélyebb erkölcsi felháborodással tölti el Kautskyt, hogy a Szovjet Alkotmány megfosztja a választójogtól azt; aki „nyereség céljából bérmunkásokat tart”. „Olyan otthonmunkás vagy kismester – írja Kautsky –, aki egy segéddel dolgozik, élhet és érezhet teljesen proletár módra, de választójoga nincs.” (36. old.)

Milyen eltérés a „tiszta demokráciától”! Milyen igazságtalanság! Igaz, eddig minden marxista úgy vélte és ezernyi tény igazolta, hogy a kismesterek a leglelkiismeretlenebb és legkíméletlenebb kizsákmányolói a bérmunkásoknak, de Juduska Kautsky, magától értetődően, nem a kismesterek osztályát vizsgálja (ki is találta ki az osztályharc káros elméletét?), hanem egyes személyekből indul ki, olyan kizsákmányolókból, akik „teljesen proletár módra élnek és éreznek”. A híres „takarékos Ágnes”, akit már régen holtnak véltek, Kautsky tolla nyomán feltámadt. Ezt a takarékos Ágnest néhány évtizeddel ezelőtt egy „tiszta” demokrata, a burzsoá Eugen Richter találta fel és bocsátotta útnak a német irodalomban. Ez a burzsoá kimondhatatlan bajokat jósolt arra az esetre, ha majd eljő a proletárdiktatúra, ha kisajátítják a kizsákmányolók tőkéjét, és ártatlan képpel felvetette azt a kérdést, hogy jogi értelemben tulajdonképpen ki a tőkés. A szegény takarékos varrónő („a takarékos Ágnes”) példáját hozta fel, akitő gonosz „proletárdiktátorok” utolsó garasait is elveszik. Volt idő, amikor az egész német szociáldemokrácia mulatott a tiszta demokrata Eugen Richter e „takarékos Ágnesén”. Ez azonban régen volt, réges-régen, amikor még élt Bebel, aki nyíltan és egyenesen megmondta az igazat, hogy bizony a mi pártunkban sok a nemzeti liberális³³, ez réges-régen volt, amikor Kautsky még nem volt renegát.

Most a „takarékos Ágnes” feltámadt a „teljesen proletár módra élő és érző, egy segéddel dolgozó kismester” képében. A gonosz bolsevikok bántják, megfosztják választójogától. Igaz ugyan, hogy a Szovjet Köztársaságban „minden választógyűlés”, mint ahogy ugyancsak Kautsky mondja, megengedheti a választásban való részvételt például az illető üzemmel kapcsolatban álló szegény kismesternek, ha az illető kivételképpen nem kizsákmányoló, ha valóban „teljesen proletár módra él és érez”. De meg lehet-e bízni az egyszerű munkások rendezetlen és (óh, borzalom!) alapszabály nélkül működő üzemi gyűléseinek életismeretében és igazságérzetében? Hát nem világos, hogy helyesebb megadni a választójogot valamennyi kizsákmányolónak, mindenkinek, aki bérmunkást foglakoztat, mintsem megkockáztatni azt, hogya munkások megbántsák a „takarékos Ágnest” és a „pro­letár módra élő és érző kismestert”?   

* * *

Csak gyalázzák megvetést érdemlő semmirekellő renegátok, a burzsoázia és a szociálsoviniszták ünnepelt hősei* [* Épp most olvastam el a „Frankfurter Zeitung” vezércikket . (1918. október 22-i, 293. sz.), amely elragadtatással ismerteti Kautsky brosúráját. A tőzsdések lapja elégedett. Meg is van rá az oka! Berlinből pedig azt írja nekem egy elvtárs, hogy a „Vorwärts”, Scheidemannék lapja, külön cikkben jelentette ki, hogy Kautskynak majdnem minden sorát aláírja. Gratulálunk, gratulálunk !] a mi Szovjet Alkotmányunkat, amiért megfosztja a kizsákmányolókat a választójogtól. Ez csak jó, mert meggyorsítja és elmélyíti Európa forradalmi munkásainak szakítását a Scheidemannokkal és Kautskykkal, a Renaudelekkel és Longuet-kkal, a Hendersonokkal és Ramsay MacDonaldokkal, a szocializmus régi vezéreivel és régi árulóival.

Az elnyomott osztályok tömegei, a forradalmi proletárok közül kikerülő öntudatos és becsületes vezérek mellettünk lesznek. Elegendő megismertetni ezeket a proletárokat és ezeket a tömegeket Szovjet Alkotmányunkkal és máris azt fogják mondani: látjátok, ott igazán a mi embereink vannak, látjátok, ott igazi munkáspárt, igazi munkáskormány van. Mert ez a kormány nem csapja be a munkásokat reformokról való fecsegéssel, mint ahogy valamennyi említett vezér becsapott bennünket, hanem komolyan harcol a kizsákmányolók ellen, komolyan végigviszi a forradalmat, valóban harcol a munkások teljes felszabadításáért.

Ha a szovjetek egyéves „gyakorlatuk” után megfosztották a kizsákmányolókat a választójogtól, ez azt jelenti, hogy ezek a szovjetek valóban az elnyomott tömegek szervezetei, nem pedig a szociálimperialistákéi és a szociálpacifistákéi, akik eladták magukat a burzsoáziának. Ha ezek a szovjetek elvették a kizsákmányolóktól a választójogot, ez azt jelenti, hogy a szovjetek nem. a tőkésekkel való kispolgári megalkuvás szervei, nem a parlamenti fecsegésnek (a Kautskyk, Longuet-k és MacDonaidok parlamenti fecsegésének) szervei, hanem a valóban forradalmi proletariátus szervei, amely élethalálharcot folytat a kizsákmányolókkal.

„Kautsky könyvét itt alig ismerik” - írta nekem a napokban Berlinből (ma október 30. van) egy jól tájékozott elvtárs. Én azt a tanácsot adnám németországi és svájci követeinknek, hogy ne sajnáljanak néhány ezrest ennek a könyvnek összevásárlására és az öntudatos munkások között való ingyenes szétosztására, hadd tapossák sárba azt az „európai” - értsd: imperialista és reformisjia - szociáldemokráciát, amely már régen „bűzlő hullává” vált.

* * *

Könyve végén, a 61. és 63. oldalon, Kautsky úr keserű könnyeket hullat amiatt, hogy az „új elmélet” (ahogy ő a bolsevizmust nevezi, mert nem meri érinteni a Párizsi Kommünnek Marx és Engels adta: elemzését) „hívekre talál még régi demokráciákban is, például Svájcban”. Kautsky számára „érthetetlen, hogy ezt az elméletet német szociáldemokraták elfogadják”.

Pedig ez teljesen érthető, mert a háború komoly tanulságai után a Scheidemannok is, a Kautskyk is ellenszenvessé válnak a forradalmi tömegek előtt.

„Mi” mindig a demokrácia hívei voltunk - írja Kautsky -, s most egyszerre megtagadjuk !

„Mi”, a szociáldemokrácia opportunistái, mindig a proletárdiktatúra ellen voltunk és ezt a Kolbok és társaik régen nyíltan megmondták. Kautsky tudja ezt és hiába gondolja, hogy elrejtheti az olvasók előtt azt a nyilvánvaló tényt, hogy ő a Bernsteinek és Kolbok “ölébe tér vissza”.

„Mi”, forradalmi marxisták, sohasem bálványoztuk a „tiszta” (burzsoá) demokráciát. Plehanov, mint ismeretes, 1903-ban (szomorú pálfordulása előtt, amely egy orosz Scheidemann álláspontjára juttatta el) forradalmi marxista volt.  Plehanov akkor, azon a pártkongresszuson, amely elfogadta a pártprogramot, arról beszélt, hogy a proletariátus a forradalomban szükség esetén meg fogja fosztani a tőkéseket a választójogtól és szétkerget bármiféle parlamentet, ha az ellenforradalminak bizonyul. Hogy csakis az ilyen felfogás felel meg a marxizmusnak, azt mindenki látja, ha másból nem, Marx és Engels fentebb idézett kijelentéseiből. Nyilvánvalóan ez következik a marxizmus valamennyi alapelvéből.

„Mi”, forradalmi marxisták, nem tartottunk a népnek olyan beszédeket, amilyeneket olyan szívesen mondottak valamennyi nemzet kautskystái, akik a burzsoázia előtt hajbókolva, a burzsoá parlamentarizmusnak udvaroltak, a jelenlegi demokrácia burzsoá jellegét elhallgatták és csak ennek kiszélesítését, ennek a demokráciának a teljes megvalósítását követelték.

„Mi” azt mondtuk a burzsoáziának: ti, kizsákmányolók és képmutatók, a demokráciáról beszéltek, de ugyanakkor lépten-nyomon ezernyi akadályt gördittek az elé, hogy az elnyomott tömegek a politikában részt vegyenek. Szavatokon fogunk benneteket és ezeknek a tömegeknek érdekében követeljük a ti burzsoá demokráciátok kiszélesítését, hogy előkészítsuk a tömegeket a forradalomra a ti megdöntéstek, a  kizsákmányolók megdöntése céljából. És ha ti, kizsákmányolók, megpróbáltok ellene szegülni a mi proletárforradalmunknak, könyörtelenül elnyomunk, megfosztunk a jogaitoktóI benneteket, sőt mi több, nem adunk nektek kenyeret, mert a mi proletár köztársaságunkban a kizsákmányolóknak nem lesznek jogaik, meg lesznek fosztva tűztől és víztől, mert mi komolyan, nem pedig Scheidemann módra és nem Kautsky módra vagyunk szocialisták.

ĺgy beszéltünk és így fogunk beszélni „mi”, forradalmi marxisták, s ezért lesznek az elnyomott tömégek mellettünk és velünk, a Scheidemannok és Kautskyk pedig a renegátok szemétdombjára kerülnek.

 A PROLETÁRFORRADALOM ÉS A RENEGÁT KAUTSKY

  5. AZ  ALKOTMÁNYOZÓ GYŰLÉS ÉS A SZOVJET KÖZTÁRSASÁG

Az alkotmányozó gyűlés és a bolsevikok által való szétkergetése Kautsky egész brosúrájának központi kérdése. Állandóan visszatér erre a kérdésre. A II. Internacionálé szellemi vezérének egész műve tele van olyan célzásokkal, hogy a bolsevikok „megsemmisítették a demokráciát” (lásd fentebb az egyik Kaustky idézetben). E kérdés valóban érdekes és fontos, mivel itt a polgári és a proletár demokrácia viszonya a gyakorlatban vetődött fel a forradalom előtt. Nézzük csak, hogyan vizsgálja ezt a kérdést a mi „marxista teoretikusunk”.  

Kautsky idézi a „Pravda” 1917. december 25-i számában közzétett „téziseket az alkotmányozó gyűlésről”, amelyeket én írtam. Az ember azt hinné, mi sem bizonyíthatja jobban, hogy komolyan fog hozzá a kérdés vizsgálatához, mint az, hogy okmányokat vesz kézbe. De nézzük csak meg, hogyan idéz Kautsky. Nem mondja meg, hogy 19 ilyen tézis volt, nem mondja, hogy ezekben a tézisekben felvetettem azt a kérdést, hogy milyen a viszony egy alkotmányozó gyűléssel rendelkező közönséges burzsoá köztársaság és a szovjetek köztársasága között, valamint azt a kérdést is, hogy mi a története az alkotmányozó gyűlés és a proletárdiktatúra ellentétének a mi forradalmunkban. Kautsky mindezt mellőzi és egyszerűen kijelenti az olvasónak, hogy „közülük” (e tézisek közül) „különösen kettő fontos”: az egyik az, hogy az eszerek szakadása az alkotmányozó gyűlési választások után, de az alkotmányozó gyűlés összehívása előtt következett be (Kautsky hallgat arról, hogy ez az ötödik tézis), a másik az, hogy a szovjetköztársa­ság általában magasabb fokú demokratikus forma, mint az alkotmányozó gyűlés (Kautsky hallgat arról, hogy ez a harmadik tézis).

És csupán ebből a harmadik tézisből idéz Kautsky szó szerint egy részt, mégpedig a következő tételt:

 „A szovjetek köztársasága nemcsak magasabb típusú formája a demokratikus intézményeknek (a szokásos polgári köztársasághoz viszonyítva, melynek meg­koronázása az alkotmányozó gyűlés), hanem az egyetlen olyan forma is, amely biztosítani tudja a legkevesebb megrázkódtatással járó átmenetet* a szocializ­mushoz” (Kautsky elhagyja a „szokásos” szót, valamint a tézis bevezető szavait is”: „a burzsoá rendszerről a szocialista rendszerre való átmenet szempontjából, a proletariátus diktatúrája szempontjából”).

* Mellesleg, ezt a kifejezést: „legkevesebb megrázkódtatással járó átmenet” - Kautsky többször idézi, nyilván gúnyos célzattal. Minthogy azonban ez a merénylet alkalmatlan eszközökkel történik, Kautsky néhány oldallal odébb· csal és hamisan idéz: „megrázkódtatás· nélküli” átmenet!  Ilyen eszközökkel természe­tesen nem nehéz sületlenségeket adni az ellenfél szájába. Ez a hamisítás elősegíti a lényegre vonatkozó érv megkerülését is: hogy a legkevesebb megrázkódtatással járó átmenet a szocializmushoz csak akkor lehetséges, ha fennáll egy, az egész falusi szegénységet felölelő szervezet (a szovjetek) és ha ezt a szervezetet az államhatalom központja (a proletariátus) támogatja.

E szavak idézése után Kautsky pompás iróniával kiált fel:

„Csak az a kár, hogy ehhez a következtetéshez csupán akkor jutottak el, amikor kiderült, hogy az alkotmányozó gyűlésben kisebbségben maradtak. Azelőtt senki sem követelte hevesebben az alkotmányozó gyűlést, mint Lenin.”

Szó szerint ezt. mondja Kautsky könyvének 31. oldalán!

Ez aztán a gyöngyszem! Csak a burzsoázia bérence tüntethette fel a dolgot ilyen hazugul, hogy az olvasóban azt a benyomást keltse, mintha a bolsevikok minden beszéde az állam magasabb típusáról merő koholmány volna, amely csak az után látott napvilágot, hogy a bolsevikok az alkotmányozó gyűlésben kisebbségben maradtak!! Ilyen gyalázatos hazugságra csak olyan semmirekellő vetemedhet, aki eladta magát a burzsoáziának, vagy ami egy és ugyanaz, aki P. Akszelrodnak hitelt adott és eltitkolja informátorait.

Hiszen köztudomású, hogy én Oroszországba való érkezésem első napján, 1917. április 4-én, a nyilvánosság előtt felolvastam azokat a, téziseket, amelyekben kifejtettem, hogy a Kommün típusú állam magasabb rendű, mint a burzsoá parlamenti köztársaság. Ezt később több ízben kijelentettem a sajtóban, például a politikai pártokról szóló brosúrámban, amelyet lefordítottak angol nyelvre, és amely 1918 januárjában megjelent Amerikában az „Evening Post” című New York-i újságban. Sőt, mi több, a bolsevik párt 1917. április végén megtartott konferenciája határozatot fogadott el arról, hogy a proletár-paraszt köztársaság felette áll a burzsoá parlamenti köztársaságnak, hogy a mi pártunk nem elégszik meg az utóbbival, hogy a pártprogramot ennek megfelelően meg kell változtatni.  

Minek nevezzük ezek után Kautsky kirohanását, aki el akarja hitetni a német olvasóval, hogy én hevesen követeltem az alkotmányozó gyűlés összehívását és csak akkor kezdtem „fitymálni” az alkotmányozó gyűlés becsületét és méltóságát, amikor a bolsevikok ott kisebbségben maradtak. Mivel lehet menteni az ilyen kirohanást? [* Mellesleg: Kautsky brosúrájában nagyon sok az efféle mensevik hazugság! Ez - egy feldühödött mensevik pamfletje.] Azzal, hogy Kautsky nem ismerte a tényeket? De akkor miért kellett róluk írnia? Vagy miért nem jelenti ki becsületesen, hogy én, Kautsky, Steinnek, P. Akszelrodnak és más mensevikeknek az információi alapján írok? Kautsky az objektivitás igényével igyekszik leplezni azt, hogy a vereségük miatt megsértődött mensevikek készséges szolgájának szerepét játssza.

Ez azonban csak a kezdet. Most jön a java.

Tegyük fel, hogy Kautsky nem óhajtotta vagy nem tudta (??) megkapni informátoraitól azoknak a határozatoknak és nyilatkozatoknak fordítását, ame­lyekben a bolsevikok leszögezik álláspontjukat arra vonatkozólag, hogy megelégszenek-e a polgári parlamentáris demokratikus köztársasággal. Tegyük fel ezt is, bár teljesen valószínűtlen. Az én 1917. december 26-i téziseimet viszont Kautsky világosan megemlíti könyve 30. oldalán.

Teljes egészükben ismeri-e Kautsky ezeket a téziseket, vagy csak azokat ismeri közülük, melyeket a Steinek, Akszelrodok és társaik lefordítottak neki? Kautsky idézi a harmadik tézist azzal a lényegbevágó kérdéssel kapcsolatban, hogy vallották-e a bolsevikok az alkotmányozó gyűlési választások előtt és megmondták-e a népnek, hogy a szovjetek köztársasága felette áll a polgári köztársaságnak. Viszont elhallgatja a második tézist.

Márpedig a második tézis így szól:

„Amikor a forradalmi szociáldemokrácia felállította az alkotmányozó gyűlés összehívásának követelését, az 1917-es forradalom kezdetétől fogva ismételten hangsúlyozta, hogy a szovjetek köztársasága a demokratizmusnak sokkal magasabb formája, mint a szokásos polgári köztársaság az alkotmányozó gyűléssel” (az én kiemelésem).

Kautsky úr, hogy a bolsevikokat elvtelen embereknek, „forradalmi opportunistáknak” (ezt a kifejezést használja Kautsky a könyvében valahol, nem emlékszem, milyen összefüggésben) tüntethesse fel, eltitkolta német olvasói előtt, hogy a tézisek világosan utalnak „a több ízben tett” nyilatkozatokra!

Ilyen kicsinyes, szánalmas és megvetendő fogásokkal operál Kautsky úr. Ily módon tért ki az elméleti kérdés elől.

Igaz-e vagy nem igaz, hogy a polgári demokratikus parlamentáris köztársaság alacsonyabb fokon áll, mint a Kommün típusú vagy a szovjet típusú köztársaság. Ez a kérdés lényege, de Kautsky ezt megkerülte. Kautsky „elfelejtette” mindazt, amit Marx a Párizsi Kommün elemzése során megállapított. „Elfelejtette” Engelsnek 1875. március 28-án Bebelhez írt levelét is, amelyben különösen szemléltetően és világosan fejezi ki Marxnak ugyanezt a gondolatát: „A Kommün ... már nem is volt állam a szó tulajdonképpeni értelmében.”

Ilyen hát a II. Internacionálé legkimagaslóbb teoretikusa, aki külön brosúrát ír „A proletariátus diktatúrájá”-ról, külön tárgyalja Oroszországot, ahol világosan és több ízben felvetették a polgári demokratikus köztársaságnál magasabb rendű államforma kérdését, és ő elhallgatja ezt a kérdést. Hát miben különbözik ez a valóságban a burzsoázia oldalára való átpártolástól?

(Zárójelben megjegyezzük, hogy Kautsky itt is az orosz mensevikek után kullog. A mensevikek közt szép számmal akadnak olyanok, akik „valamennyi idézetet” ismerik Marxból és Engelsből, de azért 1917 áprilisától 1917 októberéig és 1917 októberétől 1918 októberéig egyetlenegy mensevik sem próbálta meg egyetlenegyszer sem megvizsgálni a Kommün típusú állam kérdését. Plehanov szintén megkerülte ezt a kérdést. Bizonyára minden okuk megvolt a hallgatásra.)

Természetesen az alkotmányozó gyűlés szétkergetéséről vitatkozni olyan emberekkel, akik szocialistának és marxistának nevezik ugyan magukat, a valóságban azonban a fő kérdésben, a Kommün típusú állam kérdésében a burzsoáziához pártolnak át,  nem jelentene mást, mint gyöngyöt szórni a disznók elé. Elég lesz, ha brosúránk függelékeként teljes egészében közöljük az alkotmányozó gyűlésről szóló téziseimet. Ezekből látni fogja az olvasó, hogy a kérdést 1917. december 26-án elméleti szempontból is, gyakorlati politikai szempontból is felvetettük.

Ha már Kautsky mint teoretikus teljesen megtagadta a marxizmust, mint történész megvizsgálhatta volna a szovjetek harcát az alkotmányozó gyűlés ellen. Kautsky sok művéből tudjuk, hogy tudott marxista történész lenni, hogy ezek a munkái későbbi renegátsága ellenére is komoly értékek maradnak a proletariátus számára. A szóban forgó kérdésben azonban Kautsky mint történész is elfordul az igazságtól, figyelmen kívül hagyja a közismert tényeket, a burzsoázia bérenceként jár el. Kautsky elvteleneknek szeretné feltüntetni a bolsevikokat és elbeszéli, hogyan próbálták a· bolsevikok elsimítani konfliktusukat az alkotmányozó gyűléssel, mielőtt szétkergették volna. Ebben egyáltalán nincs semmi kivetnivaló, nincs semmi, amit meg kellene tagadnunk; a téziseket teljes egészükben közzéteszem, s azokban a napnál világosabban megmondtuk: ingadozó kispolgár urak, akik megrekedtetek az alkotmányozó gyűlésben, vagy béküljetek meg a proletárdiktatúrával, vagy „forradalmi úton” legyőzünk benneteket (a 18. és 19. tézis).

Mindig így járt el, és mindig így is fog eljárni a valóban forradalmi proletariátus az ingadozó kispolgársággal szemben.

Kautsky az alkotmányozó gyűlés kérdésében formális álláspontot foglal el. Téziseimben világosan és több ízben leszögezem, hogy a forradalom érdekei felette állnak az alkotmányozó gyűlés formális jogainak (lásd a 16. és 17. tézist). A formális demokratikus álláspont nem más, mint a polgári demokrata álláspontja, aki nem ismeri el, hogy a proletariátus és a proletár osztályharc érdeke magasabb rendű. Kautskynak mint történésznek feltétlenül el kellett volna ismernie, hogy a burzsoá parlamentek ennek vagy annak az osztálynak a szervei. De most (a forradalom megtagadásának piszkos ügye érdekében) Kautskynak arra volt szüksége, hogy megfeledkezzen a marxizmusról, és Kautsky nem veti fel azt a kérdést, hogy melyik osztálynak a szerve volt Oroszországban az alkotmányozó gyűlés. Kautsky nem elemzi a konkrét helyzetet, nem óhajtja megvizsgálni a tényeket, egy szót sem mond a német olvasónak arról, hogy a tézisek nemcsak a burzsoá demokrácia korlátoltságának elméleti megvilágítását foglalják magukban (1-3. tézis), nemcsak azokat a konkrét viszonyokat elemzik, amelyek előidézték azt, hogy a pártok 1917. október közepén összeállított jelölőlistái nem feleltek meg az 1917. decemberi valóságnak (4-6. tézis), hanem az osztályharc és a polgárháború 1917 október –decemberében lejátszódott történetét is vázolják (7-15. tézis). Ebből a konkrét történetből azt a következtetést vontuk le (14. tézis), hogy a „minden hatalmat az alkotmányozó gyűlésnek!” jelszó a valóságban a kadétok, a kalegyinisták és szekértolóik jelszavává lett.

A történész Kautsky ezt nem veszi észre. A történész Kautsky sohasem hallott arról, hogy az általános választójog olykor kispolgári, reakciós és ellenforradalmi parlamenteket hoz létre. A marxista történész Kautsky nem hallott arról, hogy egyrészt a választások formája, a demokrácia formája, másrészt az illető intézmény osztály tartalma – két különböző dolog. Az alkotmányozó gyűlés osztály tartalmának kérdését téziseim világosan felvetik és megoldják. Lehetséges, hogy az én megoldásom helytelen. Mi sem volna számunkra kívánatosabb, mint hogy elemzésünket egy kívülálló marxista szempontból bírálja. Kautskynak, ahelyett, hogy teljesen ostoba frázisokat (ilyen Kautskynál bőven akad) írna arról, hogy egyesek akadályozzák a bolsevizmus bírálatát, hozzá kellet volna fognia ehhez a bírálathoz. A baj azonban éppen az, hogy nem gyakorol bírálatot. Még csak fel sem veti egyfelől a szovjetek, másfelől az alkotmányozó gyűlés osztályelemzésének kérdését. Ezért lehetetlen Kautskyval vitatkozni és eszmecserét folytatni, és csak azt tehetjük, hogy megmutatjuk az olvasónak, miért nem nevezhető Kautsky másnak, mint renegátnak.

A szovjetek és az alkotmányozó gyűlés közötti ellentétnek megvan a maga története, amelyet az a történész sem kerülhet meg, aki nem áll az osztályharc álláspontján. Kautsky ezt a ténybeli történelmet nem óhajtotta érinteni. Kautsky eltitkolta a német olvasó előtt azt a közismert tényt (amelyet most csak a rosszhiszemű mensevikek titkolnak el), hogy a mensevikek uralma idején is, vagyis 1917. február végétől októberig ellentétek voltak a szovjetek és az „összállami” (vagyis burzsoá) intézmények között. Kautsky lényegében a proletariátus és a burzsoázia kibékítésének, megegyezésének, együttműködésének álláspontján áll. Akárhogy tagadja is, tény, hogy ez az álláspontja, és ezt egész brosúrája bizonyítja. Nem kellett volna szétkergetni az alkotmányozó gyűlést ez azt,is jelenti: nem kellett volna végigküzdeni a harcot a burzsoázia ellen, nem kellett volna megdönteni a burzsoáziát, a proletariátusnak össze kellett volna békülnie a burzsoáziával.

Miért hallgatta el Kautsky, hogy a mensevikek 1917. februártól októberig igyekeztek végrehajtani ezt a kevéssé tiszteletreméltó feladatot és semmit sem értek el? Ha lehetséges volt a burzsoáziát összebékíteni a proletariátussal, miért nem sikerült az összebékítés a mensevikek idején, miért tartotta magát távol a burzsoázia a szovjetektől, miért nevezték (a mensevikek) a szovjeteket „forradalmi demokráciának”, a burzsoáziát pedig “cenzusos elemeknek”?

Kautsky eltitkolta a német olvasó előtt, hogy éppen a mensevikek nevezték uralmuk „korszakában” (1917. február-október) forradalmi demokráciának a szovjeteket, ezzel elismerve, hogy a szovjetek magasabb rendűek minden más intézménynél. Csak e tény elhallgatás a következtében tüntethette fel a történész Kautsky a kérdést úgy, hogy a szovjetek és a burzsoázia ellentétének nincs története, hogy ez hirtelen, váratlanul, ok nélkül, a bolsevikok rosszindulatú magatartása folytán jelentkezett. Holott valójában éppen a mensevik megalkuvó politikának, a proletariátus és a burzsoázia összebékítésére tett kísérleteknek több mint félévi (a forradalom szempontjából ez óriási idő) tapasztalatai győzték meg a népet e kísérletek meddő voltáról és taszították el a proletariátust a mensevikektől.

A szovjetek a proletariátus nagyszerű harci szervezetei, amelyekre nagy jövő vár – ismeri el Kautsky. Ha ez  igaz, akkor Kautsky egész álláspontja összeomlik, mint a kártyavár, vagy mint a kispolgár álmodozása arról, hogy el kellene kerülni a proletariátus és a burzsoázia közötti éles harcot. Mert a forradalom nem egyéb, mint szüntelen harc, mégpedig ádáz harc, a proletariátus pedig valamennyi elnyomottnak élenjáró osztálya, minden elnyomott minden felszabadulási törekvésének gyújtópontja és centruma. A szovjetek – az elnyomott tömegek harci szervei – természetesen hasonlíthatatlanul gyorsabban, teljesebben, hívebben tükrözték és fejezték ki e tömegek hangulatát és nézeteik változását, mint bármilyen más intézmény (többek között ez az egyik oka annak, hogy a szovjet demokrácia a demokrácia legmagasabb típusa).

A szovjeteknek sikerült 1917. február 28-tóI (régi naptár szerint), október 25-ig összehívniuk két országos kongresszust, amelyen Oroszország lakosságának túlnyomó többsége, valamennyi munkás és katona, a parasztság hét- vagy nyolctizede képviselve volt, nem szólva a helyi, kerületi, városi, kormányzósági és területi kongresszusok tömegéről. Ez alatt az idő alatt a burzsoáziának nem sikerült összehívni egyetlen olyan intézményt sem, amely a többséget képviselte volna (kivéve a nyilvánvalóan meghamisított, a pro1etariátusból gúnyt űző, a proletariátust felbőszítő „Demokratikus Tanácskozást”). Az alkotmányozó gyűlés ugyanazt a tömeghangulatot, ugyanazt a politikai csoportosulást fejezte ki, mint az első (júniusi) összoroszországi szovjetkongresszus. Az alkotmányozó gyűlés összehívása előtt és azzal körülbelül egy időben (1918. január) összeült a második szovjetkongresszus (1917. október), valamint a harmadik (1918 . január), és mindkét kongresszus a napnál világosabban megmutatta, hogy a tömegek balra tolódtak, forradalmasodtak, elfordultak a mensevikektől és az eszerektől, a bolsevikok oldalára álltak, vagyis elfordultak a kispolgári vezetéstől, a burzsoáziával való megegyezés illúzióitól, és a burzsoázia megdöntéséért vívott forradalmi proletárharc álláspontjára tértek át.

Következésképpen már egymagában a szovjetek külső története megmutatja az alkotmányozó gyűlés szétkergetésének elkerülhetetlenségét és az alkotmányozó gyűlés reakciós mivoltát. Kautsky azonban szilárdan kitart „jelszava” mellett: hadd pusztuljon a forradalom, hadd győzedelmeskedjen a burzsoázia a proletariátus felett, a fő, hogy viruljon a „tiszta demokrácia”! Fiat justitia, pereat mundus! [- Legyen igazság, vesszen bár a világ! – Szerk]

Az összoroszországi szovjetkongresszusok	A küldöttek száma	Köztük bolsevik	A bolsevikok % aránya
1. (1917. VI. 3.)	700	103	13%
2. (1917. X. 25.)	675	343	51%
3. (1918. I. 10.)	710	434	61%
4. (1918. III. 14.)	1232	795	64%
5. (1918. VII. 4.)	1164	773	66%

Csak egy pillantást kell vetnünk e számokra, hogy megértsük, mi az oka annak, hogy nálunk csak nevetnek azokon, akik az alkotmányozó gyűlést védelmezik vagy afféléket beszélnek (mint Kautsky), hogy a bolsevikok mögött nem áll a lakosság többsége. 

A PROLETÁRFORRADALOM ÉS A RENEGÁT KAUTSKY  

4. A SZOVJETEKNEK NEM SZABAD ÁLLAMI SZERVEZETEKKÉ VÁLNIUK

A szovjetek - ez a proletárdiktatúra orosz formája. Ha egy marxista teoretikus, aki könyvet ír a proletariátus diktatúrájáról, valóban tanulmányozná ezt a jelenséget (nem pedig a diktatúra miatti kispolgári sirámokat ismételgetné, mint Kautsky teszi, amikor újra eldúdolja a mensevik nótákat), akkor ez a teoretikus meghatározná a diktatúrát általában, majd pedig megvizsgálná a diktatúra sajátos, nemzeti formáját, a szovjeteket, s ezeket a proletárdiktatúra egyik formájaként bírálná.

Világos, hogy Kautskytól a diktatúráról szóló marxi tanítás liberális „átdolgozása” után semmi komolyat nem várhatunk. De szerfölött jellemző, hogyan fogott annak a kérdésnek a vizsgálatához, hogy mik a szovjetek, és hogyan birkózott meg ezzel a kérdéssel.

„A szovjetek” – írja, megemlékezve arról, hogy 1905-ben keletkeztek – „a proletárszervezet olyan formáját teremtették meg, amely valamennyi közül a legátfogóbb (umfassendste) volt, mert felölelte valamennyi bérmunkást.” (31. old.) 1905-ben csak helyi testületek voltak, 1917-ben összoroszországi egyesüléssé váltak.

„A szovjetszervezetnek – folytatja Kautsky – már most is nagy és dicső múltja van. De még nagyobb jövőnek néz elébe, mégpedig nem csupán Oroszországban. Mindenütt kiderül, hogy azokkal az óriási erőkkel szemben, melyekkel a finánctőke gazdasági és politikai téren rendelkezik, elégtelenek” (versagen  – ez a német kifejezés valamivel erősebb, mint az „elégtelenek” és valamivel gyengébb, mint a „tehetetlenek” kifejezés) „a proletariátus gazdasági és politikai harcának eddigi módszerei. Nem kell róluk lemondani, normális időkben továbbra is nélkülözhetetlenek, időnként azonban olyan feladatok merülnek fel előttük, melyeket nem tudnak teljesíteni, olyan feladatok, amikor csak a munkásosztály minden politikai és gazdasági hatalmi eszközének egyesítése kecsegtet sikerrel.” (32. old.)

Ezután következik egy fejtegetés a tömegsztrájkról és arról, hogy a „szakszervezeti bürokrácia”, amelyre éppúgy szükség van, mint a szakszervezetekre, „nem alkalmas azoknak a hatalmas tömegharcoknak a vezetésére, amelyek egyre inkább az idők jelévé válnak ... “

„ ..ĺgy tehát – vonja le a következtetést Kautsky – a szovjetszervezet korunk egyik legfontosabb jelensége. Minden valószínűség szerint döntő jelentőségre fog szert tenni a tőke és a munka közötti nagy döntő ütközetekben, amelyek felé közeledünk.

De szabad-e ennél többet várnunk a szovjetektől? A bolsevikok, akik az 1917. „novemberi” (az új naptár szerint; vagyis a mi naptárunk szerint az októberi) „forradalom után a baloldali szociálforradalmárokkal együtt többséget szereztek az orosz munkás- szovjetben, az alkotmányozó gyűlés szétkergetése után rátértek arra, hogy állami szervezetté te­gyék a szovjetet, amely eddig egy osztály harci szervezete volt. Megsemmisítették a demokráciát; amelyet az orosz nép a márciusi (az új naptár szerint; vagyis a mi naptárunk szerint a februári) forradalomban kivívott. Ennek megfelelően a bolsevikok már nem nevezik magukat szociáldemokratáknak. Kommunistáknak nevezik magukat.” (33. old., Kautsky kiemelései.)

Aki ismeri az orosz mensevik irodalmat, azonnal észreveszi, hogy Kautsky szolgai módon másolja Martovot, Akszelrodot, Steint és társaikat. Igen, „szolgai módon”, mert Kautsky a mensevik előítéletek kedvéért a nevetségességig eltorzítja a tényeket. Kautsky még azt a fáradságot sem vette magának, hogy például informátorainál – mondjuk a berlini Steinnél vagy a stockholmi Akszelrodnál - érdeklődjön az iránt, mikor vetődött fel a bolsevikok nem kommunistára való megváltoztatásának vagy a szovjetek, mint állami szervezetek jelentőségének kérdése. Ha Kautsky megszerezte volna ezt az egyszerű adatot, nem írta volna le ezeket a nevetséges sorokat, hiszen a bolsevikok mindkét kérdést 1917 áprilisában vetették fel, például az én 1917. április 4-i „téziseimben”[Lásd Lenin Összes Művei. 31. köt. Budapest 1972. 113-118. old. - Szerk.] vagyis jóval az 1917-es Októberi Forradalom előtt (nem is szólva az alkotmányozó gyűlés szétkergetésé­ről, ami 1918. január 5-én történt).

De Kautsky itt teljes egészében idézett fejtegetése megmutatja; mi a szovjetek egész kérdésének lényege. A kérdés lényege az, hogy igyekezzenek -e a szovjetek állami szervezetekké válni (a bolsevikok 1917 áprilisában a következő jelszót adták ki: „minden hatalmat a szovjeteknek”, és ugyancsak 1917 áprilisában, a bolsevik pártkonferencián a bolsevikok kijelentették, hogy nem elégszenek meg a burzsoá parlamenti köztársasággal, hanem Kommün típusú vagy szovjet típusú munkás- és parasztköztársaságot követelnek); vagy pedig ne törekedjenek erre a szovjeték, ne ragadják meg a hatalmat, ne váljanak állami szervezetekké, hanem maradjanak meg egy „osztály harci szervezeteinek” (Martov kifejezése szerint, aki ezzel a jámbor óhajával tetszetős módon kendőzte azt a tényt, hogy a szovjetek a mensevikek vezetése alatt eszközként szolgáltak arra, hogy a munkásokat alávessék a burzsoáziának).

Kautsky szolgai módon ismételte Martov szavait, a bolsevikok és a mensevikek elméleti vitájából töredékeket ragadott ki és ezeket a töredékeket kritikátlanul és értelmetlenül átvitte általános elméleti, álta­lános európai talajra. Ebből aztán olyan zagyvaság lett, hogy minden öntudatos orosz munkás homéroszi kacajra fakadna, megismerkedve Kautsky idézett fejtegetésével.

Ugyanilyen kacajjal fogadja majd Kautskyt minden európai munkás is (kivéve a megrögzött szociálimperialisták maroknyi csoportját), amikor majd megmagyarázzuk nekik, miről is van itt szó.

 Kautsky rossz szolgálatot tett Martovnak azzal, hogy Martov hibáját rendkívül szemléltetően az ab­szurdumig vitte. Valóban, nézzük csak meg, hová lyukadt ki Kautsky.

A szovjetek valamennyi bérmunkást felölelik. A finánctőkével szemben a proletariátus gazdasági és politikai harcának eddigi módszerei elégtelenek. A szovjetekre nemcsak Oroszországban vár nagy sze­rep. Döntő szerepet fognak játszani Európában a tőke és a munka közötti nagy döntő ütközetekben. Így beszél Kautsky.

Remek. Vajon „a tőke és a munka közötti döntő ütközetek” nem döntik-e el azt a kérdést, hogy a két osztály közül melyik ragadja meg az államhatalmat?

Szó sincs róla. Isten ments.

A „döntő” ütközetekben e valamennyi bérmunkást felölelő szovjeteknek nem szabad állami szervezetté válniuk!

De mi az állam ?

Az állam nem más, mint olyan gépezet, amellyel az egyik osztály elnyomja a másikat.

Tehát az elnyomott osztálynak, a modern társadalom dolgozói és kizsákmányoltjai élcsapatának törekednie kell a „tőke és a munka közötti döntő ütközetre”, de nem szabad hozzányúlnia ahhoz a gépezethez, amellyel a tőke elnyomja a munkát! -- Nem szabad szétzúznia ezt a gépezetet! -- Nem szabad felhasználnia saját átfogó szervezetét a kizsákmányolók elnyomására!

Nagyszerű ez, Kautsky úr, igazán pompás. „Mi” elismerjük az osztályharcot – úgy, ahogy elismeri minden liberális, vagyis a burzsoázia megdöntése nélkül ...

 Itt válik nyilvánvalóvá Kautsky teljes szakítása mind a marxizmussal, mind a szocializmussal. Ez a valóságban átpártolás a burzsoázia oldalára, amely kész mindent elviselni, csak azt nem, hogy az általa elnyomott osztály szervezetei állami szervezetekké váljanak. Itt Kautsky már sehogyan sem képes megmenteni az ő mindent kibékítő, minden mély ellentmondás elől frázisokkal kitérő álláspontját.

Kautsky vagy lemond arról, hogy az államhatalom bármi módon is a munkásosztály kezébe menjen át, vagy belemegy abba, hogy a munkásosztály kezébe vegye a régi, burzsoá államgépezetet, de semmiképpen sem megy bele abba, hogy a munkásosztály összetörje, szétzúzza ezt a gépezetet, és új, proletár gépezettel cserélje fel. Akár így, akár úgy „értelmezzük” és „magyarázzuk” Kautsky okoskodását, mindkét esetben nyilvánvaló, hogy szakított a marxizmussal és átpártolt a burzsoáziához.

Marx már a „Kommunista Kiáltvány”-ban, amikor arról beszélt, hogy milyen államra van szüksége a győztes munkásosztálynak, ezt írta: „az állam, azaz az uralkodó osztállyá szervezett proletariátus”. Most megjelenik egy ember, aki továbbra is marxistának tartja magát, és kijelenti, hogy a mind egy szálig megszervezett és a tőkével „döntő harcot” vívó proletariátusnak nem szabad osztályszervezetét állami szervezetté változtatnia. „Németországban az államba vetett babonás hit”, melyről Engels 1891-ben azt írta, hogy „átment a burzsoázia köztudatába, sőt sok munkás tudatába is” – ez nyilvánul meg itt Kautskynál. Harcoljatok munkások - adja „beleegyezését” ez a mi filiszterünk (ebbe ”beleegyezik” a burzsoá is, ha már a munkások úgyis harcolnak, és csak azon kell gondolkoznia, hogyan tompítsa el kardjuk élét) –, harcoljatok, de ne merészeljetek győzni! Ne romboljátok szét a burzsoázia államgépezetét, ne állítsatok a burzsoá „állami szervezet” helyébe proletár „állami szervezetet”!

Aki komolyan vallotta azt a marxista nézetet, hogy az állam nem más, mint gépezet, amellyel az egyik osztály elnyomja a másikat, aki csak valamelyest végiggondolta ezt az igazságot, az sohasem ejthetett volna ki a száján olyan sületlenséget, hogy a proletár szervezeteknek, amelyek le tudják győzni a finánctőkét, nem szabad állami szervezetekké válniuk. Éppen ezen a ponton nyilatkozott meg a kispolgár, akinek szemében az állam „mégiscsak” osztályon kívüli vagy osztály feletti valami. Valóban, miért szabad a proletariátusnak, „egy osztálynak”, döntő háborút viselnie a tőke ellen, amely nemcsak a proletariátuson uralkodik, hanem az egész népen, az egész kispolgárságon, az egész parasztságon, és miért nem szabad a proletariátusnak,  „egy osztálynak”, szervezetét állami szervezetté változtatnia? Mert a kispolgár fél az osztályharctól és nem viszi végig, a legfőbbig.

Kautsky tökéletesen összezavarodott és leleplezte magát. Láthatjuk: ő maga beismerte, hogy Európa a tőke és a munka közötti döntő ütközetek felé halad, s hogy a proletariátus eddigi gazdasági és politikai harci módszerei elégtelenek. Ezek a módszerek pedig éppen a polgári demokrácia felhasználásában rejlettek. Következésképpen? ...

Kautsky nem merte végiggondolni, mi következik ebből.

... Következésképpen most csakis holmi reakciós, a munkásosztály ellensége, a burzsoázia lakáj a ecsetelgetheti a polgári demokrácia gyönyörűségeit és fecseghet a tiszta demokráciáról, a túlhaladott múlt felé fordulva. A polgári demokrácia haladó volt a középkorhoz képest, és fel kellett használni. De most nem elégséges a munkásosztály számára. Most nem hátrafelé kell nézni, hanem előre, a polgári demokráciának proletár demokráciával való felváltása felé. És ha a proletárforradalmat előkészítő munka, a proletárhadsereg kiképzése és szervezése lehetséges (és szükséges) volt a burzsoá demokratikus állam keretei között, akkor csak a proletárügy árulója, csak a renegát törekedhet arra, hogy a proletariátust ezek közé a keretek közé szorítsa, amikor „döntő ütközetre” kerül sor.

Kautsky különösen nevetséges helyzetbe került, mert Martov érvét ismételte, de nem vette észre, hogy Martovnál ez az érv egy másik érvre támaszkodik, amely Kautskynál hiányzik! Martov azt mondja (és Kautsky utána mondja), hogy Oroszország még nem érett meg a szocializmusra, amiből természetszerűleg az következik, hogy korai még a szovjeteket· harci szervekből állami szervezetekké alakítani (értsd: az az időszerű, hogy a szovjeteket a mensevik vezérek segítségével olyan szervekké alakítsák át, amelyek e munkásokat alárendelik az imperialista burzsoáziának). Kautsky azonban nem mondhatja nyíltan, hogy Európa még nem érett meg a szocializmusra. Kautsky azt írta 1909-ben, amikor még nem volt renegát, hogy' most nem kell félni idő előtti forradalomtól, hogy áruló lenne az, aki a vereségtől való félelmében a forradalomról lemondana. Kautsky nem tudja rászánni magát arra, hogy ezt egyenesen megtagadja. S ebből olyan ostobaság sül ki, amely tökéletesen leleplezi a kispolgár egész butaságát és gyávaságát: egyrészt Európa megérett a szocializmusra és a munkának a tőkével való döntő ütközetei felé halad – másrészt pedig a harci (vagyis a harcban kialakuló, növekvő, erősödő) szervezetet, a proletariátusnak, az elnyomottak élcsapatának, szervezőjének, vezérének szervezetét nem szabad állami szervezetté átalakítani!

*    *    *

Az a gondolat, hogy a szovjetekre, mint harci szervezetekre szükség van, de nem szabad állami szervezetekké válniuk, a gyakorlati politika szempontjából még sokkal együgyűbb, mint elméleti szempontból. A munkások tömegharca a tőkések ellen, például a tömegsztrájk, még a békés időkben is, amikor nincs forradalmi helyzet, mindkét részről szörnyű elkeseredést vált ki; a harc rendkívüli szenvedélyességét idézi elő. A burzsoázia állandóan hangoztatja, hogy „ő az úr a házban”, és az is akar maradni stb. De forradalom idején, amikor forrásban van a politikai élet, az olyan szervezet, mint a szovjetek, amely valamennyi iparág valamennyi munkását, továbbá valamennyi katonát és az egész dolgozó és szegény sorsú falusi lakosságot felöleli, magától, a harc folyamán, a támadás és az ellentámadás egyszerű „logikájánál” fogva elkerülhetetlenül eljut oda, hogy élére állítsa a kérdést. Az olyan kísérlet, hogy közbülső álláspontot foglaljanak el, hogy „kibékítsék” a proletariátust és a burzsoáziát, korlátoltságra vall és szánalmas kudarcba fullad: így történt Oroszországban Martov és a többi mensevik prédikációjával, óhatatlanul így lesz Németországban és a többi országban is, ha a szovjetek csak némileg is jelentős arányokban kifejlődnek, ha sikerül egyesülniük és megszilárdulniuk. Azt mondani a szovjeteknek: harcoljatok, de ne vegyétek kezetekbe az egész államhatalmat, ne váljatok állami szervezetekké – nem egyéb, mint az osztályok együttműködését, a proletariátus és a burzsoázia közötti „társadalmi békét” hirdetni. Nevetséges még csak gondolni is arra, hogy az ilyen álláspont az elkeseredett harcban másra vezethetne, mint szégyenletes csődre. Kautsky örök végzete, hogy két szék között a pad alá esik. Azt a látszatot akarja kelteni, hogy semmiben sem ért egyet az opportunistákkal az elméletben, de valójában minden lényeges pontban (vagyis mindenben, ami a forradalomra vo­natkozik) egyetért velük a gyakorlatban. 

A PROLETÁRFORRADALOM ÉS A RENEGÁT KAUTSKY  

3. LEHET-E EGYENLŐSÉG KIZSÁKMÁNYOLT ÉS KIZSÁKMÁNYOLÓ KÖZÖTT?

Kautsky a következőképpen okoskodik:

(1) „A kizsákmányolók a népességnek mindig csu­pán elenyésző kisebbségét alkották.” (Kautsky brosúrája, 14. old.)

Ez vitathatatlan igazság. Mármost hogyan kell gondolkodnunk, ha ebből az igazságból indulunk ki? Gondolkodhatunk marxista, szocialista módon; ebben az esetben a kizsákmányoltaknak a kizsákmányolókhoz való viszonyát kell alapul vennünk. Gondolkod­hatunk liberális, burzsoá demokratikus módon; ez esetben a többségnek a kisebbséghez való viszonyát kell alapul vennünk.

Ha marxista módon gondolkodunk, ezt kell mondanunk: a kizsákmányolók az államot (ugyanis a demokráciáról van szó, vagyis az állam egyik formájáról) elkerülhetetlenül a kizsákmányoltak felett gyakorolt osztályuralmuk eszközévé teszik. Ezért a demokratikus állam is, amíg vannak kizsákmányolók, akik a kizsákmányolt többségen uralkodnak, szükségképpen a kizsákmányolók számára lesz demokrácia. A kizsákmányoltak államának gyökeresen különböznie kell az ilyen államtól, demokráciának kell lennie a kizsákmányoltak számára és elnyomásnak a kizsákmányolók számára, valamely osztály elnyomása pedig azt jelenti, hogy ez az osztály nem egyenjogú, hogy ki van rekesztve a „demokráciából”.

Ha liberális módon gondolkozunk, akkor ezt kell mondanunk: a többség dönt, a kisebbség engedelmeskedik. Aki nem engedelmeskedik, azt megbüntetik. Ennyi az egész. Nincs semmi értelme általában az állam osztály jellegére vagy különösen a „tiszta demokráciára” vonatkozó okoskodásnak; ennek semmi köze a kérdéshez, hiszen a többség, többség; a kisebbség pedig kisebbség. Egy font hús az egy font hús – és pont.

Kautsky éppen így okoskodik:

(2) „Mi okból öltene a proletariátus uralma olyan formát, amely a demokráciával összeférhetetlen, és mi tenné ezt szükségessé?” (21. old.) Következik annak a magyarázata, hogy a többség a proletariátus oldalán van: szerfelett körülményes és szerfelett bőbeszédű magyarázat, Marx idézettel és a Párizsi Kommün választási adataival. A következtetés: „Olyan rendszernek, amelynek ilyen mély gyökerei vannak a tömegek között, a legkisebb oka sincs arra, hogy kezet emeljen a demokráciára. Ez a rendszer nem lehet meg mindig erőszak nélkül, olyan esetekben, amikor mások erőszakhoz nyúlnak, hogy elnyomják a demokráciát. Erőszakra csak erőszakkal lehet felelni. De az a rendszer, amely tudja, hogy a tömegek mellette állnak, az erőszakot csak arra fogja használni, hogy a demokráciát megvédje, nem pedig arra, hogy megsemmisítse. Valósággal öngyilkosságot követne el, ha meg akarná szüntetni legbiztosabb alapját, az általános választójogot, a hatalmas erkölcsi tekintély mély forrását.” 22. old.)

Láthatjuk: a kizsákmányoltak viszonya a kizsákmányolókhoz Kautsky érvelésében eltűnt. Csak általában a többség, általában a kisebbség, általában a demokrácia, az általunk már jól ismert „tiszta demokrácia” maradt meg.

Jól jegyezzük meg: Kautsky ezt a Párizsi Kommünnel kapcsolatban mondja! A szemléletesség kedvéért idézzük, hogyan nyilatkoztak Marx és Engels a diktatúráról a Kommünnel kapcsolatban:

Marx: „... Ha a munkások, a burzsoá osztály diktatúráját saját forradalmi diktatúrájukkal helyettesítik ... hogy megtörjék a burzsoá osztály ellenállását, forradalmi és átmeneti formát adnak az államnak ...”

Engels: „... A (forradalomban) győztes pártnak .... uralmát annak a félelemnek a segítségével kell fenntartania, amelyet fegyverei a reakciósokban keltenek. Tartott volna-e a Párizsi Kommün egyetlen napig is, ha nem használta volna fel a burzsoákkal szemben a felfegyverzett nép tekintélyét?!  Nem inkább azt vethetjük -e szemére, hogy nem eléggé használta fel ezt a tekintélyt!”

Ugyancsak Engels:  „Minthogy pedig az állam csupán átmeneti intézmény, melyet a harcban, a forradalomban felhasználunk ellenfeleink erőszakos fékentartására, ezért szabad népállamról beszélni merő értelmetlenség; amíg a proletariátusnak még szüksége van az államra, nem a szabadság érdekében használja fel, hanem ellenfelei fékentartására, és mihelyt szó lehet szabadságról, az állam, mint olyan megszűnik.”

Kautsky olyan messze van Marxtól és Engelstől, mint az ég a földtől, mint a liberális a proletárforradalmártól. A tiszta demokrácia és egyszerűen a „de­mokrácia”, amelyről Kautsky beszél, csak új kiadása ugyanannak a „szabad népállamnak”, vagyis merő értelmetlenség. Kautsky egy nagy tudományú szoba­tudós tökfilkó tudálékosságával vagy egy tízéves kislány ártatlanságával kérdi: mire is kell ez a diktatúra, amikor megvan a többség? Marx és Engels pedig megmagyarázzák:

       Azért, hogy megtörjük a burzsoázia ellenállását,

       azért, hogy megfélemlítsük a reakciósokat,

      azért, hogy fenntartsuk a felfegyverzett nép tekintélyét a burzsoáziával szemben,

       azért, hogy a proletariátus erőszakkal elnyomhassa ellenségeit. •

Kautsky nem érti ezeket a magyarázatokat. Minthogy szerelmes a demokrácia „tisztaságába”, nem látja ennek burzsoá mivoltát, „következetesen” azt az álláspontot képviseli, hogy a többségnek, ha egyszer többség, nincs szüksége arra, hogy a kisebbség „ellenállását megtörje”; nincs szüksége arra, hogy ezt „erőszakkal elnyomja” – elég, ha a demokrácia megsértésének egyes eseteit elnyomja.  A demokrácia „tisztaságába” szerelmesi Kautsky akaratlanul ugyanazt a kis hibát követi el, amelybe mindig beleesik minden burzsoá demokrata: ti. a formális egyenlőséget (amely a kapitalizmusban velejéig hazug és képmutató) tényleges egyenlőségnek veszi! Csekélység!

A kizsákmányoló nem lehet egyenlő. a kizsákmányolttal.

Ez az igazság, bármilyen kellemetlen is Kautskynak, a szocializmus lényeges tartalmát alkotja.

A másik igazság: valódi, tényleges egyenlőség nem lehetséges mindaddig, amíg teljesen ki nem küszöbölték a lehetőségét annak, hogy az egyik osztály a másik osztályt kizsákmányolhassa.

A kizsákmányolókat egy csapásra össze lehet zúzni, ha a központban sikeres felkelés megy végbe, vagy ha a hadsereg fellázad. De megsemmisíteni a kizsákmá­nyolókat, egészen ritka és sajátos esetek kivételével, egy csapásra nem lehet. Nem lehet egy valamelyest nagy kiterjedésű ország valamennyi földbirtokosát és tőkését egyszerre kisajátítani. Továbbá, a kisajátítás, mint jogi vagy politikai aktus, egymagában korántsem dönti el a kérdést, mert a földbirtokosokat és a tőkéseket ténylegesen el kell távolítani, ténylegesen helyettesíteni kell a gyárak és a földbirtokok másfajta igazgatásával, munkásigazgatásával.

Nem lehetnek egyenlők a kizsákmányolók, akik nemzedékek hosszú során át kiváltak mind képzettségük, mind gazdag életmódjuk és jártasságuk révén, és a kizsákmányoltak, akiknek tömege még a leghaladottabb és legdemokratikusabb burzsoá köztársaságokban is elnyomott, elmaradott, tudatlan, megfélemlített és szétforgácsolt. A kizsákmányolók a forradalom után még hosszú ideig elkerülhetetlenül megtartják sok óriási tényleges kiváltságukat; marad náluk pénz (a pénzt egyszerre megszüntetni nem lehet), bizonyos – gyakran jelentős – ingó vagyon, megmaradnak összeköttetéseik, megmarad a szervezésben és kormányzásban való jártasságuk, a kormányzás összes „titkainak” (szokásainak, fogásainak, eszközeinek, lehetőségeinek) ismerete, megmarad magasabb képzettségük, közeli kapcsolatuk a felsőbb műszaki személyzethez (amely burzsoá módon él és gondolkozik), megmarad összehasonlíthatatlanul nagyobb jártasságuk katonai ügyekben (ez igen fontos) és így tovább, és így tovább.

Ha a kizsákmányolók csak egy országban vannak szétzúzva – márpedig természetesen ez a tipikus eset, mert a forradalom egyidejűleg több országban ritka kivétel – akkor még mindig erősebbek maradnak, mint a kizsákmányoltak, mert a kizsákmányolóknak óriási nemzetközi kapcsolataik vannak. Hogy a leg¬kevésbé fejlett középparaszti, kisiparosi stb. tömegekből való kizsákmányoltak egy része a kizsákmányolókat követi és képes ezeket követni, ezt eddig minden forradalom, így a Kommün is megmutatta;(hiszen a versailles-i csapatok soraiban proletárok is voltak, amiről a nagy tudományú Kautsky "megfeledkezett").

Ilyen körülmények között az a feltevés, hogy valamelyest is mélyreható és komoly forradalom idején a kérdéseket egész egyszerűen a többség és a kisebbség aránya dönti el, a legnagyobb bárgyúság, tucatliberálisra valló előítélet, a tömegek becsapása, a közismert történeti igazság eltitkolása a tömegek előtt. Ez a történeti igazság abban rejlik, hogy minden mélyreható forradalom idején szabály az, hogy a kizsákmányolók, akik hosszú évekig megtartják hatalmas tényleges előnyeiket a kizsákmányoltakkal szemben, hosszú ideig makacs, kétségbeesett ellenállást fejtenek ki. A kizsákmányolók sohasem vetik alá magukat – legfeljebb a nyájas, tökfilkó Kautsky nyájas fantáziájában – a kizsákmányoltakból álló többség döntésének, anélkül, hogy ki ne próbálnák fölényüket egy utolsó, kétségbeesett csatában, a csaták egész sorában:

A kapitalizmusból a kommunizmusba való átmenet egész történeti korszak. Amíg ez a korszak be nem fejeződött, a kizsákmányolók okvetlenül megőrzik reményüket a restaurációra, és ebből a reményből restaurációs kísérletek lesznek. A megdöntött kizsákmányolók, akik megdöntésükre nem számítottak, nem hittek benne, még csak gondolni sem akartak rá, az első komoly vereség után megtízszerezett energiával, dühödt szenvedéllyel, százszorosra felfokozott gyűlölettel vetik magukat harcba a tőlük elvett „paradicsom” visszaszerzéséért, családjaikért, melyek oly gondtalanul éltek, és amelyeket most a „csőcselék” pusztulásra és nyomorra (vagy „közönséges” munkára... ) ítél. S a kizsákmányoló tőkésekhez húz a kis¬polgárság nagy tömege. Évtizedek történeti tapasztalatai tanúsítják. minden országban, hogy ez a kispolgárság tétovázik, ingadozik, ma a proletariátussal megy együtt, holnap visszaretten a forradalom nehézségeitől, a munkások legelső vereségére vagy csak félvereségére is pánikba esik, idegeskedik, kapkod, siránkozik, az egyik táborból a másikba futkos ... akárcsak a mi mensevikeink és eszereink.

S ilyen körülmények között, az elkeseredett, kiéleződött háború korszakában, amikor a történelem az évszázados és évezredes kiváltságok létének vagy nemlétének kérdését tűzi napirendre, odaáll valaki azt magyarázgatni, hogy mi a többség és mi a kisebbség, mi a tiszta demokrácia, s hogy nincs szükség dik­tatúrára, hogy kizsákmányolt és kizsákmányoló egyenlő!! Milyen feneketlen együgyűség, milyen mélységes nyárspolgáriasság kell ehhez!

De a viszonylag „békés” kapitalizmus évtizedei - 1871-től 1914-ig - a nyárspolgáriasság, a korlátoltság, a renegátság Augiász istállójává tették az opportunizmushoz alkalmazkodó szocialista pártokat...

* * *

Az olvasó valószínűleg észrevette, hogy Kautsky a könyvéből vett fenti idézetben az általános választójog elleni merényletről beszél (mellesleg megjegyezve, az általános választójogot hatalmas erkölcsi tekintély mély forrásának nevezi, holott Engels ugyancsak a Párizsi Kommünnel kapcsolatban és ugyancsak a diktatúra kérdésével kapcsolatban a felfegyverkezett nép tekintélyéről beszél a burzsoáziával szemben ; jel­lemző képet kapunk, ha összehasonlít juk a nyárspol­gár és a forradalmár nézetét a „tekintélyről” ... ).  

Meg kell jegyeznünk, hogy a kizsákmányolóknak a választójogtól való megfosztása merőben orosz kérdés, nem pedig általában a proletárdiktatúra kérdése. Ha Kautsky képmutatás nélkül a következő címet adta volna brosúrájának: „A bolsevikok ellen” , akkor ez a cím megfelelt volna a brosúra tartalmának, és akkor Kautskynak joga lett volna közvetlenül a választójogról beszélni. De Kautsky elsősorban mint „teoretikus” kívánt fellépni. Brosúrájának a következő címet adta: „A proletariátus diktatúrája” általában. Külön a szovjetekről és Oroszországról csak brosúrájának második részében, a 6. paragrafustól kezdve beszél. Az első részben viszont (amelyből én az idézetet vettem) a demokráciáról és a diktatúráról általában van szó… Kautsky azzal, hogy szóba hozta a választójogot, elárulta, hogy célja a bolsevik ellenes polémia és semmibe se veszi az elméletet. Mert az elméletnek, vagyis a demokrácia és a diktatúra általános (nem pedig sajátosan nemzeti) osztályalapjairól szóló fejtegetésnek nem olyan sajátos kérdésekkel kell foglalkoznia, amilyen a választójog, hanem ezzel az általános kérdéssel: fenn lehet-e tartani a gazdagok, a kizsákmányolók számára is a demokráciát abban a történelmi időszakban, amikor a kizsákmányolókat megdöntik és államukat a kizsákmányoltak állama váltja fel?

Így és csakis így vetheti fel a kérdést egy teoretikus.

Ismerjük a Kommün példáját, ismerjük a marxiz­mus alapítóinak a Kommünnel kapcsolatos fejtegetéseit. Ennek az anyagnak alapján tettem például vizsgálat tárgyává a demokrácia és a diktatúra kérdését „Állam és forradalom” című brosúrámban, melyet az Októberi Forradalom előtt írtam. A választójog korlátozásáról egy szót sem szóltam. És most le kell szögeznünk, hogy a választójog korlátozásának kérdése a diktatúrának egy sajátosan nemzeti, nem pedig általános kérdése. A választójog korlátozásának kérdését csak úgy lehet megítélni, ha tanulmányozzuk az orosz forradalom sajátos feltételeit, fejlődésének sajátos útját. A további fejtegetések során ezt meg is fogjuk tenni. Hiba volna azonban eleve kezeskedni arról, hogy az Európában küszöbönálló proletárforradalmak – mind vagy többségükben – feltétlenül korlátozni fogják a burzsoázia választójogát. Lehetséges, hogy ez így lesz. A háború után és az orosz forradalom tapasztalatai után valószínűleg így lesz, de ez nem okvetlenül szükséges a diktatúra megvalósítása érdekében, nem elengedhetetlen ismérve a diktatúra logikai fogalmának, nem tartozik elengedhetetlen feltételként a diktatúra történeti és osztályfogalmához.

A diktatúra feltétlenül szükséges ismérve, elengedhetetlen feltétele a kizsákmányolóknak, mint osztálynak erőszakos elnyomása és következésképpen a „tiszta demokrácia”, vagyis az egyenlőség és szabadság megsértése ezt az osztályt illetően.

Így és csakis így vethetjük fel a kérdést elméletileg. És Kautsky azzal, hogy a kérdést nem így tette fel, bebizonyította,. hogy a bolsevikok ellen nem mint teoretikus, hanem mint az opportunisták és a burzsoázia bérence lép fel.

Hogy melyik országban, ennek vagy annak a kapitalizmusnak milyen nemzeti sajátosságai mellett fogják (kizárólagosan vagy túlnyomórészt) alkalmazni a demokrácia ilyen vagy olyan korlátozását, megsértését a kizsákmányolókkal szemben, az ennek vagy annak a kapitalizmusnak, ennek vagy annak a forra­dalomnak nemzeti sajátosságaitól függ. Elméletileg a kérdés másként áll, mégpedig a következőképpen: lehetséges-e proletárdiktatúra anélkül, hogy megsértenék a demokráciát a kizsákmányolók osztályával szemben?

Kautsky éppen ezt a kérdést kerülte meg, amely elméletileg az egyetlen fontos és lényeges kérdés. Mindenfélét idézett Marxból és Engelsből, kivéve azt, ami erre a kérdésre vonatkozik, és amit én fentebb idéztem.

Kautsky a világon mindenről beszélt, mindenről, ami elfogadható a liberálisok és a burzsoá demokraták szempontjából, ami nem esik kívül az ő eszmekörükön, mindenről, kivéve a legfontosabbat, kivéve azt, hogy a proletariátus nem győzhet, ha nem töri meg a burzsoázia ellenállását, ha nem nyomja el erőszakosan ellenségeit, s hogy ahol „erőszakos elnyomás” van, ahol nincs „szabadság”, ott· természetesen nincs demokrácia.

Ezt Kautsky nem értette meg.

* * *

Térjünk át az orosz forradalom tapasztalataira, a munkás- és parasztküldöttek szovjetjei és az alkotmányozó gyűlés között felmerült ellentétre, amely az alkotmányozó gyűlés feloszlatásához és a burzsoáziának á választójogtól való megfosztásához vezet.