A PROLETÁRFORRADALOM ÉS A RENEGÁT KAUTSKY

  5. AZ  ALKOTMÁNYOZÓ GYŰLÉS ÉS A SZOVJET KÖZTÁRSASÁG

Az alkotmányozó gyűlés és a bolsevikok által való szétkergetése Kautsky egész brosúrájának központi kérdése. Állandóan visszatér erre a kérdésre. A II. Internacionálé szellemi vezérének egész műve tele van olyan célzásokkal, hogy a bolsevikok „megsemmisítették a demokráciát” (lásd fentebb az egyik Kaustky idézetben). E kérdés valóban érdekes és fontos, mivel itt a polgári és a proletár demokrácia viszonya a gyakorlatban vetődött fel a forradalom előtt. Nézzük csak, hogyan vizsgálja ezt a kérdést a mi „marxista teoretikusunk”.  

Kautsky idézi a „Pravda” 1917. december 25-i számában közzétett „téziseket az alkotmányozó gyűlésről”, amelyeket én írtam. Az ember azt hinné, mi sem bizonyíthatja jobban, hogy komolyan fog hozzá a kérdés vizsgálatához, mint az, hogy okmányokat vesz kézbe. De nézzük csak meg, hogyan idéz Kautsky. Nem mondja meg, hogy 19 ilyen tézis volt, nem mondja, hogy ezekben a tézisekben felvetettem azt a kérdést, hogy milyen a viszony egy alkotmányozó gyűléssel rendelkező közönséges burzsoá köztársaság és a szovjetek köztársasága között, valamint azt a kérdést is, hogy mi a története az alkotmányozó gyűlés és a proletárdiktatúra ellentétének a mi forradalmunkban. Kautsky mindezt mellőzi és egyszerűen kijelenti az olvasónak, hogy „közülük” (e tézisek közül) „különösen kettő fontos”: az egyik az, hogy az eszerek szakadása az alkotmányozó gyűlési választások után, de az alkotmányozó gyűlés összehívása előtt következett be (Kautsky hallgat arról, hogy ez az ötödik tézis), a másik az, hogy a szovjetköztársa­ság általában magasabb fokú demokratikus forma, mint az alkotmányozó gyűlés (Kautsky hallgat arról, hogy ez a harmadik tézis).

És csupán ebből a harmadik tézisből idéz Kautsky szó szerint egy részt, mégpedig a következő tételt:

 „A szovjetek köztársasága nemcsak magasabb típusú formája a demokratikus intézményeknek (a szokásos polgári köztársasághoz viszonyítva, melynek meg­koronázása az alkotmányozó gyűlés), hanem az egyetlen olyan forma is, amely biztosítani tudja a legkevesebb megrázkódtatással járó átmenetet* a szocializ­mushoz” (Kautsky elhagyja a „szokásos” szót, valamint a tézis bevezető szavait is”: „a burzsoá rendszerről a szocialista rendszerre való átmenet szempontjából, a proletariátus diktatúrája szempontjából”).

* Mellesleg, ezt a kifejezést: „legkevesebb megrázkódtatással járó átmenet” - Kautsky többször idézi, nyilván gúnyos célzattal. Minthogy azonban ez a merénylet alkalmatlan eszközökkel történik, Kautsky néhány oldallal odébb· csal és hamisan idéz: „megrázkódtatás· nélküli” átmenet!  Ilyen eszközökkel természe­tesen nem nehéz sületlenségeket adni az ellenfél szájába. Ez a hamisítás elősegíti a lényegre vonatkozó érv megkerülését is: hogy a legkevesebb megrázkódtatással járó átmenet a szocializmushoz csak akkor lehetséges, ha fennáll egy, az egész falusi szegénységet felölelő szervezet (a szovjetek) és ha ezt a szervezetet az államhatalom központja (a proletariátus) támogatja.

E szavak idézése után Kautsky pompás iróniával kiált fel:

„Csak az a kár, hogy ehhez a következtetéshez csupán akkor jutottak el, amikor kiderült, hogy az alkotmányozó gyűlésben kisebbségben maradtak. Azelőtt senki sem követelte hevesebben az alkotmányozó gyűlést, mint Lenin.”

Szó szerint ezt. mondja Kautsky könyvének 31. oldalán!

Ez aztán a gyöngyszem! Csak a burzsoázia bérence tüntethette fel a dolgot ilyen hazugul, hogy az olvasóban azt a benyomást keltse, mintha a bolsevikok minden beszéde az állam magasabb típusáról merő koholmány volna, amely csak az után látott napvilágot, hogy a bolsevikok az alkotmányozó gyűlésben kisebbségben maradtak!! Ilyen gyalázatos hazugságra csak olyan semmirekellő vetemedhet, aki eladta magát a burzsoáziának, vagy ami egy és ugyanaz, aki P. Akszelrodnak hitelt adott és eltitkolja informátorait.

Hiszen köztudomású, hogy én Oroszországba való érkezésem első napján, 1917. április 4-én, a nyilvánosság előtt felolvastam azokat a, téziseket, amelyekben kifejtettem, hogy a Kommün típusú állam magasabb rendű, mint a burzsoá parlamenti köztársaság. Ezt később több ízben kijelentettem a sajtóban, például a politikai pártokról szóló brosúrámban, amelyet lefordítottak angol nyelvre, és amely 1918 januárjában megjelent Amerikában az „Evening Post” című New York-i újságban. Sőt, mi több, a bolsevik párt 1917. április végén megtartott konferenciája határozatot fogadott el arról, hogy a proletár-paraszt köztársaság felette áll a burzsoá parlamenti köztársaságnak, hogy a mi pártunk nem elégszik meg az utóbbival, hogy a pártprogramot ennek megfelelően meg kell változtatni.  

Minek nevezzük ezek után Kautsky kirohanását, aki el akarja hitetni a német olvasóval, hogy én hevesen követeltem az alkotmányozó gyűlés összehívását és csak akkor kezdtem „fitymálni” az alkotmányozó gyűlés becsületét és méltóságát, amikor a bolsevikok ott kisebbségben maradtak. Mivel lehet menteni az ilyen kirohanást? [* Mellesleg: Kautsky brosúrájában nagyon sok az efféle mensevik hazugság! Ez - egy feldühödött mensevik pamfletje.] Azzal, hogy Kautsky nem ismerte a tényeket? De akkor miért kellett róluk írnia? Vagy miért nem jelenti ki becsületesen, hogy én, Kautsky, Steinnek, P. Akszelrodnak és más mensevikeknek az információi alapján írok? Kautsky az objektivitás igényével igyekszik leplezni azt, hogy a vereségük miatt megsértődött mensevikek készséges szolgájának szerepét játssza.

Ez azonban csak a kezdet. Most jön a java.

Tegyük fel, hogy Kautsky nem óhajtotta vagy nem tudta (??) megkapni informátoraitól azoknak a határozatoknak és nyilatkozatoknak fordítását, ame­lyekben a bolsevikok leszögezik álláspontjukat arra vonatkozólag, hogy megelégszenek-e a polgári parlamentáris demokratikus köztársasággal. Tegyük fel ezt is, bár teljesen valószínűtlen. Az én 1917. december 26-i téziseimet viszont Kautsky világosan megemlíti könyve 30. oldalán.

Teljes egészükben ismeri-e Kautsky ezeket a téziseket, vagy csak azokat ismeri közülük, melyeket a Steinek, Akszelrodok és társaik lefordítottak neki? Kautsky idézi a harmadik tézist azzal a lényegbevágó kérdéssel kapcsolatban, hogy vallották-e a bolsevikok az alkotmányozó gyűlési választások előtt és megmondták-e a népnek, hogy a szovjetek köztársasága felette áll a polgári köztársaságnak. Viszont elhallgatja a második tézist.

Márpedig a második tézis így szól:

„Amikor a forradalmi szociáldemokrácia felállította az alkotmányozó gyűlés összehívásának követelését, az 1917-es forradalom kezdetétől fogva ismételten hangsúlyozta, hogy a szovjetek köztársasága a demokratizmusnak sokkal magasabb formája, mint a szokásos polgári köztársaság az alkotmányozó gyűléssel” (az én kiemelésem).

Kautsky úr, hogy a bolsevikokat elvtelen embereknek, „forradalmi opportunistáknak” (ezt a kifejezést használja Kautsky a könyvében valahol, nem emlékszem, milyen összefüggésben) tüntethesse fel, eltitkolta német olvasói előtt, hogy a tézisek világosan utalnak „a több ízben tett” nyilatkozatokra!

Ilyen kicsinyes, szánalmas és megvetendő fogásokkal operál Kautsky úr. Ily módon tért ki az elméleti kérdés elől.

Igaz-e vagy nem igaz, hogy a polgári demokratikus parlamentáris köztársaság alacsonyabb fokon áll, mint a Kommün típusú vagy a szovjet típusú köztársaság. Ez a kérdés lényege, de Kautsky ezt megkerülte. Kautsky „elfelejtette” mindazt, amit Marx a Párizsi Kommün elemzése során megállapított. „Elfelejtette” Engelsnek 1875. március 28-án Bebelhez írt levelét is, amelyben különösen szemléltetően és világosan fejezi ki Marxnak ugyanezt a gondolatát: „A Kommün ... már nem is volt állam a szó tulajdonképpeni értelmében.”

Ilyen hát a II. Internacionálé legkimagaslóbb teoretikusa, aki külön brosúrát ír „A proletariátus diktatúrájá”-ról, külön tárgyalja Oroszországot, ahol világosan és több ízben felvetették a polgári demokratikus köztársaságnál magasabb rendű államforma kérdését, és ő elhallgatja ezt a kérdést. Hát miben különbözik ez a valóságban a burzsoázia oldalára való átpártolástól?

(Zárójelben megjegyezzük, hogy Kautsky itt is az orosz mensevikek után kullog. A mensevikek közt szép számmal akadnak olyanok, akik „valamennyi idézetet” ismerik Marxból és Engelsből, de azért 1917 áprilisától 1917 októberéig és 1917 októberétől 1918 októberéig egyetlenegy mensevik sem próbálta meg egyetlenegyszer sem megvizsgálni a Kommün típusú állam kérdését. Plehanov szintén megkerülte ezt a kérdést. Bizonyára minden okuk megvolt a hallgatásra.)

Természetesen az alkotmányozó gyűlés szétkergetéséről vitatkozni olyan emberekkel, akik szocialistának és marxistának nevezik ugyan magukat, a valóságban azonban a fő kérdésben, a Kommün típusú állam kérdésében a burzsoáziához pártolnak át,  nem jelentene mást, mint gyöngyöt szórni a disznók elé. Elég lesz, ha brosúránk függelékeként teljes egészében közöljük az alkotmányozó gyűlésről szóló téziseimet. Ezekből látni fogja az olvasó, hogy a kérdést 1917. december 26-án elméleti szempontból is, gyakorlati politikai szempontból is felvetettük.

Ha már Kautsky mint teoretikus teljesen megtagadta a marxizmust, mint történész megvizsgálhatta volna a szovjetek harcát az alkotmányozó gyűlés ellen. Kautsky sok művéből tudjuk, hogy tudott marxista történész lenni, hogy ezek a munkái későbbi renegátsága ellenére is komoly értékek maradnak a proletariátus számára. A szóban forgó kérdésben azonban Kautsky mint történész is elfordul az igazságtól, figyelmen kívül hagyja a közismert tényeket, a burzsoázia bérenceként jár el. Kautsky elvteleneknek szeretné feltüntetni a bolsevikokat és elbeszéli, hogyan próbálták a· bolsevikok elsimítani konfliktusukat az alkotmányozó gyűléssel, mielőtt szétkergették volna. Ebben egyáltalán nincs semmi kivetnivaló, nincs semmi, amit meg kellene tagadnunk; a téziseket teljes egészükben közzéteszem, s azokban a napnál világosabban megmondtuk: ingadozó kispolgár urak, akik megrekedtetek az alkotmányozó gyűlésben, vagy béküljetek meg a proletárdiktatúrával, vagy „forradalmi úton” legyőzünk benneteket (a 18. és 19. tézis).

Mindig így járt el, és mindig így is fog eljárni a valóban forradalmi proletariátus az ingadozó kispolgársággal szemben.

Kautsky az alkotmányozó gyűlés kérdésében formális álláspontot foglal el. Téziseimben világosan és több ízben leszögezem, hogy a forradalom érdekei felette állnak az alkotmányozó gyűlés formális jogainak (lásd a 16. és 17. tézist). A formális demokratikus álláspont nem más, mint a polgári demokrata álláspontja, aki nem ismeri el, hogy a proletariátus és a proletár osztályharc érdeke magasabb rendű. Kautskynak mint történésznek feltétlenül el kellett volna ismernie, hogy a burzsoá parlamentek ennek vagy annak az osztálynak a szervei. De most (a forradalom megtagadásának piszkos ügye érdekében) Kautskynak arra volt szüksége, hogy megfeledkezzen a marxizmusról, és Kautsky nem veti fel azt a kérdést, hogy melyik osztálynak a szerve volt Oroszországban az alkotmányozó gyűlés. Kautsky nem elemzi a konkrét helyzetet, nem óhajtja megvizsgálni a tényeket, egy szót sem mond a német olvasónak arról, hogy a tézisek nemcsak a burzsoá demokrácia korlátoltságának elméleti megvilágítását foglalják magukban (1-3. tézis), nemcsak azokat a konkrét viszonyokat elemzik, amelyek előidézték azt, hogy a pártok 1917. október közepén összeállított jelölőlistái nem feleltek meg az 1917. decemberi valóságnak (4-6. tézis), hanem az osztályharc és a polgárháború 1917 október –decemberében lejátszódott történetét is vázolják (7-15. tézis). Ebből a konkrét történetből azt a következtetést vontuk le (14. tézis), hogy a „minden hatalmat az alkotmányozó gyűlésnek!” jelszó a valóságban a kadétok, a kalegyinisták és szekértolóik jelszavává lett.

A történész Kautsky ezt nem veszi észre. A történész Kautsky sohasem hallott arról, hogy az általános választójog olykor kispolgári, reakciós és ellenforradalmi parlamenteket hoz létre. A marxista történész Kautsky nem hallott arról, hogy egyrészt a választások formája, a demokrácia formája, másrészt az illető intézmény osztály tartalma – két különböző dolog. Az alkotmányozó gyűlés osztály tartalmának kérdését téziseim világosan felvetik és megoldják. Lehetséges, hogy az én megoldásom helytelen. Mi sem volna számunkra kívánatosabb, mint hogy elemzésünket egy kívülálló marxista szempontból bírálja. Kautskynak, ahelyett, hogy teljesen ostoba frázisokat (ilyen Kautskynál bőven akad) írna arról, hogy egyesek akadályozzák a bolsevizmus bírálatát, hozzá kellet volna fognia ehhez a bírálathoz. A baj azonban éppen az, hogy nem gyakorol bírálatot. Még csak fel sem veti egyfelől a szovjetek, másfelől az alkotmányozó gyűlés osztályelemzésének kérdését. Ezért lehetetlen Kautskyval vitatkozni és eszmecserét folytatni, és csak azt tehetjük, hogy megmutatjuk az olvasónak, miért nem nevezhető Kautsky másnak, mint renegátnak.

A szovjetek és az alkotmányozó gyűlés közötti ellentétnek megvan a maga története, amelyet az a történész sem kerülhet meg, aki nem áll az osztályharc álláspontján. Kautsky ezt a ténybeli történelmet nem óhajtotta érinteni. Kautsky eltitkolta a német olvasó előtt azt a közismert tényt (amelyet most csak a rosszhiszemű mensevikek titkolnak el), hogy a mensevikek uralma idején is, vagyis 1917. február végétől októberig ellentétek voltak a szovjetek és az „összállami” (vagyis burzsoá) intézmények között. Kautsky lényegében a proletariátus és a burzsoázia kibékítésének, megegyezésének, együttműködésének álláspontján áll. Akárhogy tagadja is, tény, hogy ez az álláspontja, és ezt egész brosúrája bizonyítja. Nem kellett volna szétkergetni az alkotmányozó gyűlést ez azt,is jelenti: nem kellett volna végigküzdeni a harcot a burzsoázia ellen, nem kellett volna megdönteni a burzsoáziát, a proletariátusnak össze kellett volna békülnie a burzsoáziával.

Miért hallgatta el Kautsky, hogy a mensevikek 1917. februártól októberig igyekeztek végrehajtani ezt a kevéssé tiszteletreméltó feladatot és semmit sem értek el? Ha lehetséges volt a burzsoáziát összebékíteni a proletariátussal, miért nem sikerült az összebékítés a mensevikek idején, miért tartotta magát távol a burzsoázia a szovjetektől, miért nevezték (a mensevikek) a szovjeteket „forradalmi demokráciának”, a burzsoáziát pedig “cenzusos elemeknek”?

Kautsky eltitkolta a német olvasó előtt, hogy éppen a mensevikek nevezték uralmuk „korszakában” (1917. február-október) forradalmi demokráciának a szovjeteket, ezzel elismerve, hogy a szovjetek magasabb rendűek minden más intézménynél. Csak e tény elhallgatás a következtében tüntethette fel a történész Kautsky a kérdést úgy, hogy a szovjetek és a burzsoázia ellentétének nincs története, hogy ez hirtelen, váratlanul, ok nélkül, a bolsevikok rosszindulatú magatartása folytán jelentkezett. Holott valójában éppen a mensevik megalkuvó politikának, a proletariátus és a burzsoázia összebékítésére tett kísérleteknek több mint félévi (a forradalom szempontjából ez óriási idő) tapasztalatai győzték meg a népet e kísérletek meddő voltáról és taszították el a proletariátust a mensevikektől.

A szovjetek a proletariátus nagyszerű harci szervezetei, amelyekre nagy jövő vár – ismeri el Kautsky. Ha ez  igaz, akkor Kautsky egész álláspontja összeomlik, mint a kártyavár, vagy mint a kispolgár álmodozása arról, hogy el kellene kerülni a proletariátus és a burzsoázia közötti éles harcot. Mert a forradalom nem egyéb, mint szüntelen harc, mégpedig ádáz harc, a proletariátus pedig valamennyi elnyomottnak élenjáró osztálya, minden elnyomott minden felszabadulási törekvésének gyújtópontja és centruma. A szovjetek – az elnyomott tömegek harci szervei – természetesen hasonlíthatatlanul gyorsabban, teljesebben, hívebben tükrözték és fejezték ki e tömegek hangulatát és nézeteik változását, mint bármilyen más intézmény (többek között ez az egyik oka annak, hogy a szovjet demokrácia a demokrácia legmagasabb típusa).

A szovjeteknek sikerült 1917. február 28-tóI (régi naptár szerint), október 25-ig összehívniuk két országos kongresszust, amelyen Oroszország lakosságának túlnyomó többsége, valamennyi munkás és katona, a parasztság hét- vagy nyolctizede képviselve volt, nem szólva a helyi, kerületi, városi, kormányzósági és területi kongresszusok tömegéről. Ez alatt az idő alatt a burzsoáziának nem sikerült összehívni egyetlen olyan intézményt sem, amely a többséget képviselte volna (kivéve a nyilvánvalóan meghamisított, a pro1etariátusból gúnyt űző, a proletariátust felbőszítő „Demokratikus Tanácskozást”). Az alkotmányozó gyűlés ugyanazt a tömeghangulatot, ugyanazt a politikai csoportosulást fejezte ki, mint az első (júniusi) összoroszországi szovjetkongresszus. Az alkotmányozó gyűlés összehívása előtt és azzal körülbelül egy időben (1918. január) összeült a második szovjetkongresszus (1917. október), valamint a harmadik (1918 . január), és mindkét kongresszus a napnál világosabban megmutatta, hogy a tömegek balra tolódtak, forradalmasodtak, elfordultak a mensevikektől és az eszerektől, a bolsevikok oldalára álltak, vagyis elfordultak a kispolgári vezetéstől, a burzsoáziával való megegyezés illúzióitól, és a burzsoázia megdöntéséért vívott forradalmi proletárharc álláspontjára tértek át.

Következésképpen már egymagában a szovjetek külső története megmutatja az alkotmányozó gyűlés szétkergetésének elkerülhetetlenségét és az alkotmányozó gyűlés reakciós mivoltát. Kautsky azonban szilárdan kitart „jelszava” mellett: hadd pusztuljon a forradalom, hadd győzedelmeskedjen a burzsoázia a proletariátus felett, a fő, hogy viruljon a „tiszta demokrácia”! Fiat justitia, pereat mundus! [- Legyen igazság, vesszen bár a világ! – Szerk]

Az összoroszországi szovjetkongresszusok	A küldöttek száma	Köztük bolsevik	A bolsevikok % aránya
1. (1917. VI. 3.)	700	103	13%
2. (1917. X. 25.)	675	343	51%
3. (1918. I. 10.)	710	434	61%
4. (1918. III. 14.)	1232	795	64%
5. (1918. VII. 4.)	1164	773	66%

Csak egy pillantást kell vetnünk e számokra, hogy megértsük, mi az oka annak, hogy nálunk csak nevetnek azokon, akik az alkotmányozó gyűlést védelmezik vagy afféléket beszélnek (mint Kautsky), hogy a bolsevikok mögött nem áll a lakosság többsége. 

A PROLETÁRFORRADALOM ÉS A RENEGÁT KAUTSKY  

4. A SZOVJETEKNEK NEM SZABAD ÁLLAMI SZERVEZETEKKÉ VÁLNIUK

A szovjetek - ez a proletárdiktatúra orosz formája. Ha egy marxista teoretikus, aki könyvet ír a proletariátus diktatúrájáról, valóban tanulmányozná ezt a jelenséget (nem pedig a diktatúra miatti kispolgári sirámokat ismételgetné, mint Kautsky teszi, amikor újra eldúdolja a mensevik nótákat), akkor ez a teoretikus meghatározná a diktatúrát általában, majd pedig megvizsgálná a diktatúra sajátos, nemzeti formáját, a szovjeteket, s ezeket a proletárdiktatúra egyik formájaként bírálná.

Világos, hogy Kautskytól a diktatúráról szóló marxi tanítás liberális „átdolgozása” után semmi komolyat nem várhatunk. De szerfölött jellemző, hogyan fogott annak a kérdésnek a vizsgálatához, hogy mik a szovjetek, és hogyan birkózott meg ezzel a kérdéssel.

„A szovjetek” – írja, megemlékezve arról, hogy 1905-ben keletkeztek – „a proletárszervezet olyan formáját teremtették meg, amely valamennyi közül a legátfogóbb (umfassendste) volt, mert felölelte valamennyi bérmunkást.” (31. old.) 1905-ben csak helyi testületek voltak, 1917-ben összoroszországi egyesüléssé váltak.

„A szovjetszervezetnek – folytatja Kautsky – már most is nagy és dicső múltja van. De még nagyobb jövőnek néz elébe, mégpedig nem csupán Oroszországban. Mindenütt kiderül, hogy azokkal az óriási erőkkel szemben, melyekkel a finánctőke gazdasági és politikai téren rendelkezik, elégtelenek” (versagen  – ez a német kifejezés valamivel erősebb, mint az „elégtelenek” és valamivel gyengébb, mint a „tehetetlenek” kifejezés) „a proletariátus gazdasági és politikai harcának eddigi módszerei. Nem kell róluk lemondani, normális időkben továbbra is nélkülözhetetlenek, időnként azonban olyan feladatok merülnek fel előttük, melyeket nem tudnak teljesíteni, olyan feladatok, amikor csak a munkásosztály minden politikai és gazdasági hatalmi eszközének egyesítése kecsegtet sikerrel.” (32. old.)

Ezután következik egy fejtegetés a tömegsztrájkról és arról, hogy a „szakszervezeti bürokrácia”, amelyre éppúgy szükség van, mint a szakszervezetekre, „nem alkalmas azoknak a hatalmas tömegharcoknak a vezetésére, amelyek egyre inkább az idők jelévé válnak ... “

„ ..ĺgy tehát – vonja le a következtetést Kautsky – a szovjetszervezet korunk egyik legfontosabb jelensége. Minden valószínűség szerint döntő jelentőségre fog szert tenni a tőke és a munka közötti nagy döntő ütközetekben, amelyek felé közeledünk.

De szabad-e ennél többet várnunk a szovjetektől? A bolsevikok, akik az 1917. „novemberi” (az új naptár szerint; vagyis a mi naptárunk szerint az októberi) „forradalom után a baloldali szociálforradalmárokkal együtt többséget szereztek az orosz munkás- szovjetben, az alkotmányozó gyűlés szétkergetése után rátértek arra, hogy állami szervezetté te­gyék a szovjetet, amely eddig egy osztály harci szervezete volt. Megsemmisítették a demokráciát; amelyet az orosz nép a márciusi (az új naptár szerint; vagyis a mi naptárunk szerint a februári) forradalomban kivívott. Ennek megfelelően a bolsevikok már nem nevezik magukat szociáldemokratáknak. Kommunistáknak nevezik magukat.” (33. old., Kautsky kiemelései.)

Aki ismeri az orosz mensevik irodalmat, azonnal észreveszi, hogy Kautsky szolgai módon másolja Martovot, Akszelrodot, Steint és társaikat. Igen, „szolgai módon”, mert Kautsky a mensevik előítéletek kedvéért a nevetségességig eltorzítja a tényeket. Kautsky még azt a fáradságot sem vette magának, hogy például informátorainál – mondjuk a berlini Steinnél vagy a stockholmi Akszelrodnál - érdeklődjön az iránt, mikor vetődött fel a bolsevikok nem kommunistára való megváltoztatásának vagy a szovjetek, mint állami szervezetek jelentőségének kérdése. Ha Kautsky megszerezte volna ezt az egyszerű adatot, nem írta volna le ezeket a nevetséges sorokat, hiszen a bolsevikok mindkét kérdést 1917 áprilisában vetették fel, például az én 1917. április 4-i „téziseimben”[Lásd Lenin Összes Művei. 31. köt. Budapest 1972. 113-118. old. - Szerk.] vagyis jóval az 1917-es Októberi Forradalom előtt (nem is szólva az alkotmányozó gyűlés szétkergetésé­ről, ami 1918. január 5-én történt).

De Kautsky itt teljes egészében idézett fejtegetése megmutatja; mi a szovjetek egész kérdésének lényege. A kérdés lényege az, hogy igyekezzenek -e a szovjetek állami szervezetekké válni (a bolsevikok 1917 áprilisában a következő jelszót adták ki: „minden hatalmat a szovjeteknek”, és ugyancsak 1917 áprilisában, a bolsevik pártkonferencián a bolsevikok kijelentették, hogy nem elégszenek meg a burzsoá parlamenti köztársasággal, hanem Kommün típusú vagy szovjet típusú munkás- és parasztköztársaságot követelnek); vagy pedig ne törekedjenek erre a szovjeték, ne ragadják meg a hatalmat, ne váljanak állami szervezetekké, hanem maradjanak meg egy „osztály harci szervezeteinek” (Martov kifejezése szerint, aki ezzel a jámbor óhajával tetszetős módon kendőzte azt a tényt, hogy a szovjetek a mensevikek vezetése alatt eszközként szolgáltak arra, hogy a munkásokat alávessék a burzsoáziának).

Kautsky szolgai módon ismételte Martov szavait, a bolsevikok és a mensevikek elméleti vitájából töredékeket ragadott ki és ezeket a töredékeket kritikátlanul és értelmetlenül átvitte általános elméleti, álta­lános európai talajra. Ebből aztán olyan zagyvaság lett, hogy minden öntudatos orosz munkás homéroszi kacajra fakadna, megismerkedve Kautsky idézett fejtegetésével.

Ugyanilyen kacajjal fogadja majd Kautskyt minden európai munkás is (kivéve a megrögzött szociálimperialisták maroknyi csoportját), amikor majd megmagyarázzuk nekik, miről is van itt szó.

 Kautsky rossz szolgálatot tett Martovnak azzal, hogy Martov hibáját rendkívül szemléltetően az ab­szurdumig vitte. Valóban, nézzük csak meg, hová lyukadt ki Kautsky.

A szovjetek valamennyi bérmunkást felölelik. A finánctőkével szemben a proletariátus gazdasági és politikai harcának eddigi módszerei elégtelenek. A szovjetekre nemcsak Oroszországban vár nagy sze­rep. Döntő szerepet fognak játszani Európában a tőke és a munka közötti nagy döntő ütközetekben. Így beszél Kautsky.

Remek. Vajon „a tőke és a munka közötti döntő ütközetek” nem döntik-e el azt a kérdést, hogy a két osztály közül melyik ragadja meg az államhatalmat?

Szó sincs róla. Isten ments.

A „döntő” ütközetekben e valamennyi bérmunkást felölelő szovjeteknek nem szabad állami szervezetté válniuk!

De mi az állam ?

Az állam nem más, mint olyan gépezet, amellyel az egyik osztály elnyomja a másikat.

Tehát az elnyomott osztálynak, a modern társadalom dolgozói és kizsákmányoltjai élcsapatának törekednie kell a „tőke és a munka közötti döntő ütközetre”, de nem szabad hozzányúlnia ahhoz a gépezethez, amellyel a tőke elnyomja a munkát! -- Nem szabad szétzúznia ezt a gépezetet! -- Nem szabad felhasználnia saját átfogó szervezetét a kizsákmányolók elnyomására!

Nagyszerű ez, Kautsky úr, igazán pompás. „Mi” elismerjük az osztályharcot – úgy, ahogy elismeri minden liberális, vagyis a burzsoázia megdöntése nélkül ...

 Itt válik nyilvánvalóvá Kautsky teljes szakítása mind a marxizmussal, mind a szocializmussal. Ez a valóságban átpártolás a burzsoázia oldalára, amely kész mindent elviselni, csak azt nem, hogy az általa elnyomott osztály szervezetei állami szervezetekké váljanak. Itt Kautsky már sehogyan sem képes megmenteni az ő mindent kibékítő, minden mély ellentmondás elől frázisokkal kitérő álláspontját.

Kautsky vagy lemond arról, hogy az államhatalom bármi módon is a munkásosztály kezébe menjen át, vagy belemegy abba, hogy a munkásosztály kezébe vegye a régi, burzsoá államgépezetet, de semmiképpen sem megy bele abba, hogy a munkásosztály összetörje, szétzúzza ezt a gépezetet, és új, proletár gépezettel cserélje fel. Akár így, akár úgy „értelmezzük” és „magyarázzuk” Kautsky okoskodását, mindkét esetben nyilvánvaló, hogy szakított a marxizmussal és átpártolt a burzsoáziához.

Marx már a „Kommunista Kiáltvány”-ban, amikor arról beszélt, hogy milyen államra van szüksége a győztes munkásosztálynak, ezt írta: „az állam, azaz az uralkodó osztállyá szervezett proletariátus”. Most megjelenik egy ember, aki továbbra is marxistának tartja magát, és kijelenti, hogy a mind egy szálig megszervezett és a tőkével „döntő harcot” vívó proletariátusnak nem szabad osztályszervezetét állami szervezetté változtatnia. „Németországban az államba vetett babonás hit”, melyről Engels 1891-ben azt írta, hogy „átment a burzsoázia köztudatába, sőt sok munkás tudatába is” – ez nyilvánul meg itt Kautskynál. Harcoljatok munkások - adja „beleegyezését” ez a mi filiszterünk (ebbe ”beleegyezik” a burzsoá is, ha már a munkások úgyis harcolnak, és csak azon kell gondolkoznia, hogyan tompítsa el kardjuk élét) –, harcoljatok, de ne merészeljetek győzni! Ne romboljátok szét a burzsoázia államgépezetét, ne állítsatok a burzsoá „állami szervezet” helyébe proletár „állami szervezetet”!

Aki komolyan vallotta azt a marxista nézetet, hogy az állam nem más, mint gépezet, amellyel az egyik osztály elnyomja a másikat, aki csak valamelyest végiggondolta ezt az igazságot, az sohasem ejthetett volna ki a száján olyan sületlenséget, hogy a proletár szervezeteknek, amelyek le tudják győzni a finánctőkét, nem szabad állami szervezetekké válniuk. Éppen ezen a ponton nyilatkozott meg a kispolgár, akinek szemében az állam „mégiscsak” osztályon kívüli vagy osztály feletti valami. Valóban, miért szabad a proletariátusnak, „egy osztálynak”, döntő háborút viselnie a tőke ellen, amely nemcsak a proletariátuson uralkodik, hanem az egész népen, az egész kispolgárságon, az egész parasztságon, és miért nem szabad a proletariátusnak,  „egy osztálynak”, szervezetét állami szervezetté változtatnia? Mert a kispolgár fél az osztályharctól és nem viszi végig, a legfőbbig.

Kautsky tökéletesen összezavarodott és leleplezte magát. Láthatjuk: ő maga beismerte, hogy Európa a tőke és a munka közötti döntő ütközetek felé halad, s hogy a proletariátus eddigi gazdasági és politikai harci módszerei elégtelenek. Ezek a módszerek pedig éppen a polgári demokrácia felhasználásában rejlettek. Következésképpen? ...

Kautsky nem merte végiggondolni, mi következik ebből.

... Következésképpen most csakis holmi reakciós, a munkásosztály ellensége, a burzsoázia lakáj a ecsetelgetheti a polgári demokrácia gyönyörűségeit és fecseghet a tiszta demokráciáról, a túlhaladott múlt felé fordulva. A polgári demokrácia haladó volt a középkorhoz képest, és fel kellett használni. De most nem elégséges a munkásosztály számára. Most nem hátrafelé kell nézni, hanem előre, a polgári demokráciának proletár demokráciával való felváltása felé. És ha a proletárforradalmat előkészítő munka, a proletárhadsereg kiképzése és szervezése lehetséges (és szükséges) volt a burzsoá demokratikus állam keretei között, akkor csak a proletárügy árulója, csak a renegát törekedhet arra, hogy a proletariátust ezek közé a keretek közé szorítsa, amikor „döntő ütközetre” kerül sor.

Kautsky különösen nevetséges helyzetbe került, mert Martov érvét ismételte, de nem vette észre, hogy Martovnál ez az érv egy másik érvre támaszkodik, amely Kautskynál hiányzik! Martov azt mondja (és Kautsky utána mondja), hogy Oroszország még nem érett meg a szocializmusra, amiből természetszerűleg az következik, hogy korai még a szovjeteket· harci szervekből állami szervezetekké alakítani (értsd: az az időszerű, hogy a szovjeteket a mensevik vezérek segítségével olyan szervekké alakítsák át, amelyek e munkásokat alárendelik az imperialista burzsoáziának). Kautsky azonban nem mondhatja nyíltan, hogy Európa még nem érett meg a szocializmusra. Kautsky azt írta 1909-ben, amikor még nem volt renegát, hogy' most nem kell félni idő előtti forradalomtól, hogy áruló lenne az, aki a vereségtől való félelmében a forradalomról lemondana. Kautsky nem tudja rászánni magát arra, hogy ezt egyenesen megtagadja. S ebből olyan ostobaság sül ki, amely tökéletesen leleplezi a kispolgár egész butaságát és gyávaságát: egyrészt Európa megérett a szocializmusra és a munkának a tőkével való döntő ütközetei felé halad – másrészt pedig a harci (vagyis a harcban kialakuló, növekvő, erősödő) szervezetet, a proletariátusnak, az elnyomottak élcsapatának, szervezőjének, vezérének szervezetét nem szabad állami szervezetté átalakítani!

*    *    *

Az a gondolat, hogy a szovjetekre, mint harci szervezetekre szükség van, de nem szabad állami szervezetekké válniuk, a gyakorlati politika szempontjából még sokkal együgyűbb, mint elméleti szempontból. A munkások tömegharca a tőkések ellen, például a tömegsztrájk, még a békés időkben is, amikor nincs forradalmi helyzet, mindkét részről szörnyű elkeseredést vált ki; a harc rendkívüli szenvedélyességét idézi elő. A burzsoázia állandóan hangoztatja, hogy „ő az úr a házban”, és az is akar maradni stb. De forradalom idején, amikor forrásban van a politikai élet, az olyan szervezet, mint a szovjetek, amely valamennyi iparág valamennyi munkását, továbbá valamennyi katonát és az egész dolgozó és szegény sorsú falusi lakosságot felöleli, magától, a harc folyamán, a támadás és az ellentámadás egyszerű „logikájánál” fogva elkerülhetetlenül eljut oda, hogy élére állítsa a kérdést. Az olyan kísérlet, hogy közbülső álláspontot foglaljanak el, hogy „kibékítsék” a proletariátust és a burzsoáziát, korlátoltságra vall és szánalmas kudarcba fullad: így történt Oroszországban Martov és a többi mensevik prédikációjával, óhatatlanul így lesz Németországban és a többi országban is, ha a szovjetek csak némileg is jelentős arányokban kifejlődnek, ha sikerül egyesülniük és megszilárdulniuk. Azt mondani a szovjeteknek: harcoljatok, de ne vegyétek kezetekbe az egész államhatalmat, ne váljatok állami szervezetekké – nem egyéb, mint az osztályok együttműködését, a proletariátus és a burzsoázia közötti „társadalmi békét” hirdetni. Nevetséges még csak gondolni is arra, hogy az ilyen álláspont az elkeseredett harcban másra vezethetne, mint szégyenletes csődre. Kautsky örök végzete, hogy két szék között a pad alá esik. Azt a látszatot akarja kelteni, hogy semmiben sem ért egyet az opportunistákkal az elméletben, de valójában minden lényeges pontban (vagyis mindenben, ami a forradalomra vo­natkozik) egyetért velük a gyakorlatban.