ÁLLAM ÉS FORRADALOM  

VI.2  KAUTSKY POLÉMIÁJA AZ OPPORTUNISTÁKKAL

Kautsky művei közül kétségtelenül hasonlíthatatlanul többet fordítottak le oroszra, mint bármely más nyelvre. Nem ok nélkül mondják tréfásan egyes német szociáldemokraták, hogy Kautskyt többet olvassák Oroszországban, mint Németországban (zárójelben megjegyezve, ebben a tréfában sokkal mélyebb történelmi tartalom rejlik, mint azt szerzői sejtik; az orosz munkások ugyanis azáltal, hogy l905-ben valósággal rávetették magukat a világ legjobb szociáldemokrata irodalmának legjobb műveire, s hogy nekik ezekből más országokban elképzelhetetlen mennyiségű fordítás és kiadás állott rendelkezésükre, gyorsított ütemben vitték át proletármozgalmunk fiatal talajába a szomszédos, haladottabb ország óriási tapasztalatait).

Kautsky, a marxizmust népszerűsítő  művein kívül, különösen ismert nálunk az opportunistákkal és vezérükkel, Bernsteinnel folytatott polémiájáról. De majdnem ismeretlen egy tény, amelyet nem szabad elhallgatnunk, ha célul tűztük ki annak nyomon követését, hogy miként  süllyedt le Kautsky az l9l4-l9l5-ös évek súlyos válsága idején hihetetlenül szégyenletes tanácstalanságba és a szociálsovinizmus védelméig. S ez a tény az, hogy Kautsky, mielőtt az opportunizmus legtekintélyesebb franciaországi (Millerand és Jaures) és németországi (Bernstein) képviselői ellen fellépett volna, erősen ingadozott. A marxista „Zarja”, amely l90l-l902-ben Stuttgartban jelent meg és forradalmi proletár nézeteket képviselt, kénytelen volt polémizálni Kautskyval, az l900-ban a párizsi nemzetközi szocialista kongresszuson benyújtott felemás, ingadozó és az opportunisták irányában békülékeny határozati javaslatát „kaucsukjavaslatnak” nevezte. A német sajtóban közöltek Kautskytól származó leveleket, melyekből kitűnik, hogy ugyanígy ingadozott, mielőtt hadba szállt Bernstein ellen.  

Hasonlíthatatlanul nagyobb jelentősége van azonban annak a körülménynek, hogy most, amikor annak a legújabb árulásnak történetét tanulmányozzuk, amelyet Kautsky a marxizmus ellen elkövetett, még az opportunistákkal folytatott polémiájában is, abban, ahogyan a kérdést felteszi és tárgyalja, rendszeres elhajlást látunk az opportunizmus felé, mégpedig éppen az állam kérdésében.

Vegyük elő Kautskynak az opportunisták ellen írt első nagy munkáját, „Bernstein és a szociáldemokrata program” című  könyvet. Itt Kautsky részletesen megcáfolja Bernsteint. De jellemző a következő.

Bernstein „A szocializmus előfeltételei” című hérosztratoszi hírességű könyvében a marxizmust „blanquizmussal” vádolja (ezt a vádat azóta az oroszországi opportunisták és liberális burzsoák ezerszer ismételték a forradalmi marxizmus képviselői, a bolsevikok ellen). Bernstein emellett külön foglalkozik Marx „A polgárháború Franciaországban” című munkájával és megkísérli — mint láttuk, teljesen sikértelenül — Marxnak a Kommün tanulságain alapuló álláspontját Proudhon álláspontjával azonosítani. Bernstein különös figyelmét főleg Marxnak az a következtetése vonja magára, amelyet Marx a „Kommunista Kiáltvány” l872-es előszavában hangsúlyozott, s amely így hangzik: „a munkásosztály nem veheti egyszerűen birtokba a kész államgépezetet, hogy azt saját céljaira működésbe hozza”.

Bernsteinnek annyira „megtetszett” ez a kijelentés, hogy könyvében nem kevesebb, mint három ízben ismétli, és teljesen elferdítve, opportunista értelemben magyarázza.

Mint láttuk, Marx azt akarja mondani, hogy a munkásosztálynak össze kell törnie, szét kell zúznia, fel kell robbantania (Engels a „Sprengung” — robbantás szót használja) az egész államgépezetet. Bernstein viszont úgy tünteti fel a dolgot, hogy Marx ezekkel a szavakkal óva intette a munkásosztályt attól , hogy a hatalom megragadásánál túlságosan forradalmi legyen.

Marx gondolatának durvább és szemérmetlenebb kiforgatása el sem képzelhető.

Mármost hogyan járt el Kautsky a bernsteinizmus igen részletes cáfolata során?

Kitért azelől, hogy ezen a ponton teljes mélységesen feltárja a marxizmus opportunista meghamisítását. Hivatkozott arra a helyre, melyet Engelsnek Marx „Polgárháború”-jához írt előszavából fentebb idéztünk, és azt mondta, hogy Marx szerint a munkásosztály nem veheti egyszerűen birtokba a kész államgépezetet, de általában birtokába veheti, s ez minden. Arról, hogy Bernstein Marx igazi gondolatának éppen az ellenkezőjét tulajdonította Marxnak, hogy Marx l852 óta a proletárforradalom feladatául az államgépezet „összetörését” tűzte ki, minderről Kautskynál egyetlen szót sem találnak.

Az történt, hogy a leglényegesebb különbséget, amely a proletárforradalom feladatának kérdésében a marxizmus és az opportunizmus között fennáll, Kautsky elkente!

„A proletárdiktatúra problémájának eldöntését — írta Kautsky Bernstein »ellen« — egész nyugodtan a jövőre bízhatjuk” (német kiadás , l72. old.).

Ez nem polémia Bernstein ellen, hanem lényegében engedmény neki, a hadállások feladása az opportunizmussal szemben, hiszen az opportunistáknak egyelőre nem is kell egyéb, mint az, hogy „egészen nyugodtan a jövőre bízzuk” a proletárforradalom feladataival kapcsolatos alapvető kérdéseket.

Marx és Engels l852-tól  l89l-ig, negyven éven át arra tanította a proletariátust, hogy össze kell törnie az államgépezetet. Kautsky viszont l899-ben, amikor az opportunisták ezen a ponton teljesen elárulták a marxizmust, azt a kérdést, hogy össze kell-e törni ezt a gépezetet, azzal a kérdéssel cseréli fel, hogy milyenek lesznek ennek a széttörésnek a konkrét formái, és annak a ,,vitathatatlan” (és meddő) filiszterigazságnak a védőszárnyai alá menekül, hogy a konkrét formákat nem ismerhetjük előre ! !

Kautsky és Marx között szakadék tátong abban a kérdésben, hogy mi a proletárpárt feladata a munkásosztálynak a forradalomra való előkészítésében.  

Vegyük Kautsky következő, érettebb művét, amelyben jórészt szintén az opportunizmus tévedéseinek a megcáfolásával foglalkozik. Ez „A szociális forradalom” című  brosúrája. A szerző itt különösen a „proletárforradalom” és a „proletár rezsim” kérdését tárgyalja. Nagyon sok rendkívül értékes megállapítása van, de éppen az állam kérdését megkerülte. A brosúrában mindenütt az államhatalom meghódításáról van szó, és csakis erről, vagyis a szerző olyan fogalmazást választott, amely engedmény az opportunistákkal szemben, mert megengedi annak a lehetőségét, hogy a hatalom meghódítása az államgépezet szétrombolása nélkül megy végbe. Kautsky l902-ben éppen azt támasztja fel, amit Marx l872-ben a „Kommunista Kiáltvány” programjában „elavultnak” nyilvánított.”

A brosúrában van egy külön fejezet, amelynek tárgya „A szociális forradalom formai és fegyverei”. Itt szó esik a politikai tömegsztrájkról, a polgárháborúról, „a mai nagyállam hatalmi eszközeiről, a hivatalnokseregről és a hadseregről”, de egy árva szó sincs arról, amire a munkásokat a Kommün már megtanította. Engels nyilván nem ok nélkül óvta, különösen a német szocialistákat, az állam „babonás tiszteletétől”. 

Kautsky így fejti ki a kérdést: a győzelmes proletariátus „valóságra váltja majd a demokratikus programot”, s ismerteti ennek a programnak a pontjait. Arról, hogy mi újat hozott l871 a polgári demokráciának proletárdemokrácia által való felváltása tekintetében, egy szó sincsen. Kautsky beéri ilyen „szolidan” hangzó banalitásokkal:

„Mégis magától értetődik, hogy a mai viszonyok között nem jutunk uralomra. Maga a forradalom hosszú és mélyreható harcokat feltételez, amelyek már meg fogják változtatni jelenlegi politikai és szociális struktúránkat.”

Kétségtelen, hogy ez éppúgy „magától értetődik”, mint az, hogy a ló zabot eszik és hogy a Volga a Kaszpi-tengerbe ömlik. Csak az a kár, hogy Kautsky a „mélyreható” harc üres és felfújt frázisával megkerüli azt a forradalmi proletariátus számára égető kérdést, hogy miben áll az ő forradalmának „mélysége” az állammal kapcsolatban, a demokráciával kapcsolatban, az előző, nem-proletár forradalmaktól eltérően.

Amikor Kautsky ezt a kérdést megkerüli, valójában ezen a leglényegesebb ponton engedményt tesz az opportunizmusnak, bár szavakban rettenetes háborút üzen neki, bár hangsúlyozza a „forradalom eszméjének” jelentőségét (vajon sokat ér-e ez az „eszme”, ha nem merjük terjeszteni a munkások között a forradalom konkrét tanulságait?), vagy azt mondja, hogy a „forradalmi idealizmus a legfontosabb”, vagy kijelenti, hogy az angol munkás ma „vajmi kevéssé különbözik a kispolgártól ”.   

„A szocialista társadalomban — írja Kautsky egymás mellett fennállhatnak ..a legkülönbözőbb formájú üzemek: bürokratikus (??), szakszervezeti, szövetkezeti és magánüzemek” ... „Vannak például olyan üzemek, amelyek nem lehetnek meg bürokratikus (??) szervezet nélkül, ilyenek a vasutak. Itt a demokratikus szervezet olyan formát ölthet, hogy a munkások küldötteket választanak, akik valami parlamentfelét alakítanak, s ez a parlament megállapítja a munkarendet és ellenőrzi a bürokratikus apparátus igazgatását. Más üzemeket a szakszervezetek hatáskörébe lehet utalni, ismét másokat pedig szövetkezeti alapon lehet megszervezni” (lásd az orosz fordítás l48. és ll5. old., l903. évi genfi kiadás ).

 Ez a fejtegetés téves és visszafejlődést jelent azzal szemben, amit Marx és Engels a hetvenes években a Kommün tanulságai alapján kifejtett.  

A vasutak semmiben a világon nem különböznek az állítólag nélkülözhetetlen „bürokratikus” szervezet szempontjából bármilyen egyéb, gépekkel dolgozó nagyipari üzemtől, bármely gyártól vagy áruháztól, vagy nagykapitalista mezőgazdasági üzemtől. Minden ilyen üzemben a technika kétségtelenül megköveteli a legszigorúbb fegyelmet, a legnagyobb pontosságot az egyes munkásnak kiadott munkarész végrehajtásában, mert különben megáll az egész üzem, zavar áll be a gépezet működésében, elromlik a munkatermék. Minden ilyen üzemben a munkások természetesen „küldötteket választanak, akik valami parlamentfélét alakítanak”.

De a dolognak éppen az a veleje, hogy ez a valami parlamentféle” nem a burzsoá, parlamentáris testületek értelmében vett parlament lesz. Éppen az a veleje, hogy ez a „valami parlamentféle” nem csak „megállapítja a munkarendet és ellenőrzi a bürokratikus apparátus igazgatását”, ahogyan ezt Kautsky elképzeli, akinek gondolkodása nem lépi át a polgári parlamentarizmus kereteit. A szocialista társadalomban ez a munkásképviselőkből álló  „valami parlamentféle” természetesen „megállapítja a munkarendet és ellenőrzi” „az apparátus igazgatását”, de ez a szervezet nem lesz „bürokratikus”. A munkások, miután meghódítottak a politikai hatalmat, össze fogják törni a régi bürokratikus apparátust, teljesen szétzúzzák majd, úgy hogy kő kövön nem marad belőle, és újjal fogják pótolni, amely ugyanazokból a munkásokból és alkalmazottakból áll majd, akiknek elbürokratásodása ellen azonnal foganatosítják a Marx és Engels által tüzetesen taglalt rendszabályokat : l) nemcsak választhatóság, hanem bármikori elmozdíthatóság is; 2) a munkás fizetésénél nem magasabb fizetés; 3) azonnali átmenet arra, hogy mindenki végezze az ellenőrzés és felügyelőt funkcióját, hogy mindenki „bürokratává” legyen egy időre és hogy ily módon senki se válhassék „bürokratává”.    

Kautsky egyáltalán nem gondolta végig Marx következő szavait: „A Kommünnek nem parlamentáris, hanem dolgozó testületnek kellett lennie, amely végrehajtó és egyszersmind törvényhozó  hatalom is.

Kautsky egyáltalán nem értette meg, hogy miben különbözik a polgári parlamentarizmus, amely a (NEM A NÉP SZÁMÁRA VALÓ) demokráciát egyesíti a (NÉP ELLEN IRÁNYULÓ) bürokratizmussal, a proletárdemokratizmustól , amely azonnal megtesz majd minden intézkedést annak érdekében, hogy gyökérestül kiirtsa a bürokratizmust, s amely képes lesz arra, hogy ezeket az intézkedéseket következetesen végig vigye egészen a bürokratizmus teljes megsemmisítéséig, hogy teljesen meghonosítsa a demokráciát a nép számára.

Kautsky itt is az állam „babonás tiszteletéről”, a bürokratizmusba vetett „babonás hitről” tett tanúságot.

Térjünk át Kautskynak az opportunisták ellen írt utolsó és legjobb művére, „Az út a hatalomhoz” című brosúrájára (melyet, ha jól tudom, nem adtak ki oroszul, mert 1909-ben jelent meg, amikor nálunk javában tombolt a reakció). Ez a brosúra nagy lépes előre, mert nem általában a forradalmi programról van benne szó, mint az l899-ben Bernstein ellen írott brosúrában, nem is a szociális forradalom feladatairól, függetlenül a forradalom eljövetelének időpontjától , mint az l902-ben írott „A szociális forradalom” című brosúrában, hanem azokról a konkrét feltételekről, melyek annak elismerésére kényszerítenek bennünket, hogy a „forradalmak kora” közeledik. 

A szerző határozottan rámutat az osztályellentétek kiélesedésére általában és az imperializmusra, amely ebben a vonatkozásban különösen fontos szerepet tölt, be. Nyugat-Európa ,,l789-l87l-es forradalmi korszaka” után l905-ben hasonló korszak kezdődik még a Kelet számára. A világháború fenyegető gyorsasággal közeledik. „A proletariátus már nem beszélhet idő előtti forradalomról.” „Forradalmi időszakba léptünk.” „Kezdődik a forradalmak korszaka.”

Ezek a kijelentések teljesen világosak. Kautskynak ez a brosúrája mércéül szolgálhat annak összehasonlítására, minek ígérkezett a német szociáldemokrácia az imperialista háború előtt és milyen mélyre süllyedt (Kautskyval együtt) a háború kitörésekor. „A jelenlegi helyzet — írja Kautsky a szóban forgó brosúrában — azt a veszedelmet rejti magában, hogy mi (ti. a német szociáldemokrácia) könnyen »mérsékeltebbeknek« mutatkozunk, mint amilyenek valójában vagyunk.” Kiderült azonban, hogy a valóságban a német szociáldemokrata párt sokkal mérsékeltebb és opportunistább, mint amilyennek mutatkozott!

Annál jellemzőbb, hogy Kautsky, noha a forradalmak már megkezdődött korszakáról ennyire határozott kijelentést tesz, ebben a brosúrában is, amelyet saját szavai szerint éppen a „politikai forradalom” elemzésének szánt, megint csak teljesen megkerülte az állam kérdését. 

A kérdés ilyen megkerüléseinek, ezeknek az elhallgatásoknak és köntörfalazásoknak összessége elkerülhetetlenül éppen azt az opportunizmushoz való teljes átpártolást eredményezte, amelyről most beszélnünk kell.

A német szociáldemokrácia, Kautsky személyében, mintegy kijelentette: kitartok forradalmi nézeteim mellett (l899). Különösképpen elismerem a proletariátus szociális forradalmának elkerülhetetlenségét (l902). Elismerem, hogy elkezdődött az új forradalmi korszak (l909). De azért mégis visszafelé megyek azzal szemben, amit Marx már l852-ben mondott, mihelyt felvetődik az a kérdés, hogy melyek a proletárforradalom feladatai az állammal kapcsolatban (l9l2).

Éppen így vetődött fel a kérdés Kautskynak Pannekoekkal folytatott polémiájában. 

ÁLLAM ÉS FORRADALOM 

 VI. FEJEZET   A MARXIZMUS OPPORTUNISTA ELSEKÉLYESÍTÉSE

Az a kérdés, hogy mi a viszonya az államnak a szociális forradalomhoz és a szociális forradalomnak az államhoz, valamint általában a forradalom kérdése, nagyon kevéssé foglalkoztatta a II. Internacionálé (l889-l9l4) legtekintélyesebb teoretikusait és közíróit. De az opportunizmus fokozódó növekedésének abban a folyamatában, amely l9l4-ben a II. Internacionálé csődjéhez vezetett, az a legjellemzőbb, hogy még akkor is, amikor szinte beleütköztek ebbe a kérdésbe, igyekeztek azt megkerülni, vagy pedig észre se vették.

Nagyjában és egészében azt mondhatjuk, hogy annak a kérdésnek a kerülgetése, hogy mi a proletárforradalom viszonya az államhoz, ez a kerülgetés, amely az opportunizmusnak kedvezett és az opportunizmust táplálta, a marxizmus meghamisításához és teljes elsekélyesítéséhez vezetett.
 

Hogy ezt a szomorú folyamatot legalább röviden jellemezzük, vegyük szemügyre a marxizmus legtekintélyesebb teoretikusait, Plehanovot és Kautskyt.
 

l. PLEHANOV POLÉMIÁJA AZ ANARCHISTÁKKAL

Plehanov az anarchizmus és a szocializmus viszonyának kérdésével külön brosúrában foglalkozott, amely l894-ben jelent meg németül “Anarchizmus és szocializmus” címmel.

Plehanovnak sikerült ezt a kérdést úgy tárgyalnia, hogy teljesen megkerülte az anarchizmus elleni harc legaktuálisabb, legégetőbb és politikai tekintetben leglényegesebb kérdését, nevezetesen a forradalomnak az államhoz való viszonyát és általában az állam kérdését!

Brosúrájában két rész emelkedik ki, az egyik irodalomtörténet, Stirner, Proudhon stb. eszméinek történetére vonatkozó értékes anyaggal. A másik rész filiszteri jellegű — otromba elmefuttatás arról, hogy az anarchistát nem lehet megkülönböztetni a banditától.  

Ez felettébb különös témakapcsolás és felettébb jellemző  Plehanovnak közvetlenül az oroszországi forradalom előtt és az egész forradalmi időszak folyamán kifejtett egész működésére: Plehanov l905-l9l7 között csakugyan félig doktrinernek, félig filiszternek bizonyult, aki politikailag a burzsoázia uszályában kullogott.

Láttuk, hogy Marx és Engels az anarchistákkal folytatott polémiájukban a legalaposabban kifejtették a forradalomnak az államhoz való viszonyára vonatkozó nézeteiket. Engels, amikor l89l-ben kiadta Marxnak „A gothai program kritikája” című  munkáját, azt írta, hogy: „mi (ti. Engels és Marx) akkoriban, alig két évvel az (első) Internacionálé hágai kongresszusa után, a leghevesebb harcban állottunk Bakunyinnal és anarchistáival”.

Az anarchisták ugyanis a Párizsi Kommünt valósággal „sajátjuknak” akarták nyilvánítani mint tanításuk igazolását, s egyáltalán nem értették meg sem a Kommün tanulságait, sem e tanulságok marxi elemzését. Az anarchizmus nem adott semmiféle, az igazságot csak félig-meddig is megközelítő  feleletet azokra a konkrét politikai kérdésekre, hogy össze kell-e törni a régi államgépezetet? S mivel kell helyettesíteni?

De „anarchizmusról és szocializmusról” beszélni és ugyanakkor teljesen megkerülni az állam kérdését, észre nem venni a marxizmus egész fejlődését a Kommün előtt és a Kommün után, ez az opportunizmusba való elkerülhetetlen lecsúszást jelentette. Mert az opportunizmusnak leginkább éppen arra van szüksége, hogy ez a két itt említett kérdés egyáltalán ne merüljön fel. Már ez maga az opportunizmus győzelme. 

ÁLLAM ÉS FORRADALOM  

V.4  A KOMMUNISTA TÁRSADALOM FELSŐ FÁZISA

Marx így folytatja:

„...A kommunista társadalom egy felsőbb fázisában, amikor az egyének már nincsenek leigázó módon alárendelve a munkamegosztásnak, és ezzel a szellemi és testi munka ellentéte is eltűnt, amikor a munka nemcsak a létfenntartás eszköze, hanem maga lett a legfőbb létszükséglet; amikor az egyének minden irányú fejlődésével a termelőerők is növekedtek és a kollektív gazdaság minden forrása bővebben buzog — csak akkor lehet majd a polgári jog szűk látóhatárát egészen átlépni, és csak akkor írhatja zászlajára a társadalom: mindenki képességei szerint, mindenkinek szükségletei szerint !”

Csak most látjuk, mennyire helyesek Engels megjegyzései, amikor könyörtelenül kigúnyolja a „szabadság” és „állam” szavak egybekapcsolásának képtelenségét. Amíg állam van, nincs szabadság. Amikor szabadság lesz, nem lesz állam.

Az állam teljes elhalásának gazdasági alapja a kommunizmus olyan magas fejlettsége, amelynél eltűnik a szellemi és fizikai munka közötti ellentét, ennél fogva eltűnik a mai társadalmi egyenlőtlenség egyik fő forrása, mégpedig olyan forrása, amelyet csupán a termelési eszközök társadalmi tulajdonba vételével, csupán a kapitalisták kisajátításával semmiképpen sem lehet egyszerre megszüntetni.

Ez a kisajátítás biztosítani fogja a termelőerők óriási fejlődésének lehetőségét. És amikor látjuk, hogy a kapitalizmus már most milyen hihetetlen mértékben fékezi ezt a fejlődést, milyen sok mindent lehetne a mai, már elért technika alapján továbbfejleszteni, akkor jogunk van teljes meggyőződéssel azt mondani, hogy a kapitalista kisajátítás szükségszerűen az emberi társadalom termelőerőinek óriási fejlődését fogja eredményezni. De azt, hogy milyen gyorsan halad majd ez a fejlődés előre, milyen gyorsan fog eljutni a munkamegosztás megszűnéséhez, a szellemi és fizikai munka közti ellentét megszűnéséhez, ahhoz, hogy a munka a „legfőbb létszükségletté” váljék, ezt nem tudjuk és nem tudhatjuk.

Éppen ezért csupán az állam elkerülhetetlen elhalásáról van jogunk beszélni, hangsúlyozva ennek a folyamatnak hosszú tartamát, a kommunizmus felsőbb fázisától való függését, és teljesen nyitva hagyva az elhalás időpontjainak vagy konkrét formáinak kérdését, minthogy e kérdések megoldására anyaggal nem rendelkezünk.

Az állam akkor halhat majd el teljesen, amikor a társadalom megvalósítja majd ezt a szabályt: „mindenki képességei szerint, mindenkinek szükségletei szerint”, vagyis amikor az emberek annyira hozzászoknak majd az együttélés alapvető szabályainak megtartásához, és amikor munkájuk annyira termelékeny lesz, hogy önkéntesen fognak képességeik szerint dolgozni. A „polgári jog szűk látóhatárát”, amely arra kényszerít bennünket, hogy Shylock könyörtelenségével kiszámítsuk, vajon nem dolgozunk-e egy félórával többet, mint a másik, nem kapunk-e kevesebb bért, mint a másik — ezt a szűk látóhatárt akkor átléptük. A termékek elosztása akkor nem követeli majd, hogy a társadalom állapítsa meg, ki-ki mennyi terméket kap; mindenki szabadon vesz majd „szükségletei szerint”.

Polgári szempontból könnyű az ilyen társadalmi rendet „merő utópiának” nyilvánítani és gúnyolódni azon, hogy a szocialisták azt ígérik, hogy mindenkinek joga lesz a társadalomtól bármily mennyiségű szarvasgombát, gépkocsit, zongorát stb. kapni, anélkül hogy az egyes polgárok munkáját bármiképpen is ellenőriznék. Ilyen gúnyolódással intézi el a kérdést ma is a burzsoá „tudósok” többsége, akik ezzel elárulják tudatlanságukat és azt, hogy önzésből védik a kapitalizmust.

Tudatlanság ez — mert egyetlen szocialistának sem jutott eszébe „megígérni”, hogy a kommunizmus fejlődésének felső  fázisa be fog következni, a nagy szocialistáknak az az előrelátása pedig, hogy ez a fázis be fog következni, nem a mostani munkatermelékenységet tételezi fel, és nem a mostani nyárspolgárt, aki képes, akárcsak Pomjalovszkij szeminaristái, „tréfából” rongálni a társadalmi vagyon készleteit és lehetetlent követelni.

Addig, amíg a kommunizmus „felsőbb” fázisa be nem következik, a szocialisták azt követelik, hogy a társadalom és az állam a legszigorúbban ellenőrizze a munka mértékét és a fogyasztás mértékét, csakhogy ezt az ellenőrzést azzal kell kezdeni, hogy a kapitalistákat kisajátítják, hogy a munkások ellenőrzik a kapitalistákat, s ezt az ellenőrzést nem a bürokraták állama, hanem a felfegyverzett munkások állama hajtja végre.

A kapitalizmus önző védelme a burzsoá ideológusok (es ezek uszályhordozói, például Cereteli, Csernov úrék és társaik) részéről éppen abban áll, hogy a távoli jövőre vonatkozó vitákkal és szóbeszéddel cserélik fel a mai politika égető és aktuális kérdését: a kapitalisták kisajátítását, az összes állampolgároknak egy nagy szindikátus”, nevezetesen az egész állam munkásaivá és alkalmazottaivá való átváltoztatását s az egész szindikátus egész munkájának alárendelését egy valóban demokratikus államnak, a Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetjei államának.

Amikor a tudós professzor, nyomában pedig a nyárspolgár, ennek nyomában pedig Cereteli és Csernov úrék, oktalan utópiákról, a bolsevikok demagóg ígéreteiről, a szocializmus „bevezetésének” lehetetlenségéről beszélnek, akkor tulajdonképpen éppen a kommunizmus felsőbb fázisára vagy szakaszára gondolnak, melynek „bevezetését” senki nem ígérte meg, de még csak nem is gondolt arra, hogy megígérje, mert azt, „bevezetni” egyáltalán nem lehet.

És itt jutottunk el a szocializmus és kommunizmus közti tudományos különbségnek ahhoz a kérdéséhez, amelyet Engels érintett a „szociáldemokraták” elnevezés helytelenségéről szóló fentebb idézett fejtegetésében. Politikai tekintetben a kommunizmus első vagy alsó és felső  fázisa közti különbség az idők folyamán valószínűleg óriási lesz, most azonban, a kapitalizmus idején, nevetséges volna hangsúlyozni ezt a különbséget, és legfeljebb egyes anarchisták tolhatják előtérbe (ha ugyan maradt még az anarchisták között olyan, aki semmit sem tanult abból, hogy a Kropotkinok, Grave-ek, Cornelissenek és az anarchizmus más „csillagai” Plehanov „nyomán” szociálsovinistákká vagy lövészárok-anarchistákká váltak, ahogy Ge mondotta, ama kevés anarchisták egyike, akik megőrizték becsületüket és lelkiismeretüket).

De a szocializmus és kommunizmus közti tudományos különbség világos. Azt, amit szocializmusnak szokás nevezni, Marx a kommunista társadalom „első” vagy alsóbb fázisának nevezte. Amennyiben a termelési eszközök közös tulajdonná válnak, annyiban a „kommunizmus” szó itt is alkalmazható, de nem szabad elfelejtenünk, hogy ez nem teljes kommunizmus. Marx magyarázatainak nagy jelentősége abban rejlik, hogy itt is következetesen alkalmazza a materialista dialektikát, a fejlődésről szóló tanítást, s a kommunizmust mint a kapitalizmusból kifejlődő  valamit vizsgálja. Skolasztikusan kigondolt, „kiagyalt” meghatározásokon és szavakon folyó terméketlen viták helyett (mi a szocializmus, mi a kommunizmus) Marx azt elemzi, amit a kommunizmus gazdasági érettségi fokainak nevezhetnénk.

Első fázisában, első fokán, a kommunizmus gazdasági tekintetben nem lehet még teljesen érett, teljesen mentes a kapitalizmus hagyományaitól vagy nyomaitól. Ebből adódik az az érdekes jelenség, hogy a kommunizmus első fázisában nem lépik át a „polgári jog szűk látóhatárát”. A polgári jog a fogyasztási cikkek elosztása tekintetében természetesen elkerülhetetlenül feltételezi a polgári államot is, minthogy a jog olyan apparátus nélkül, mely kényszeríteni tud a jogszabályok betartására — semmi.

Kiderül, hogy a kommunizmusban bizonyos ideig nemcsak a polgári jog marad meg, hanem a burzsoá állam is — burzsoázia nélkül!

Ez paradoxonnak vagy egyszerű dialektikai elmejátéknak látszhat, amivel gyakran vádolják a marxizmust olyanok, akik egy cseppet sem fáradoztak azon, hogy tanulmányozzák rendkívül mély tartalmát.

A valóságban viszont az élet lépten-nyomon mutatja nekünk a réginek a maradványait az újban, a természetben és a társadalomban egyaránt. És Marx nem önkényesen dugott egy darab „polgári” jogot a kommunizmusba, hanem azt vette, ami gazdasági és politikai tekintetben elkerülhetetlen az olyan társadalomban, amely a kapitalizmus méhéből kerül ki.   

Abban a harcban, melyet a munkásosztály felszabadulásáért vív a kapitalisták ellen, a demokrácia óriási jelentőségű. De a demokrácia korántsem átléphetetlen határ, hanem csupán a feudalizmustól a kapitalizmushoz és a kapitalizmustól a kommunizmushoz vezető út egyik szakasza.

A demokrácia egyenlőséget jelent. Érthető, hogy milyen nagy jelentősége van a proletariátus egyenlőségért vívott harcának és az egyenlőség jelszavának, ha helyesen, az osztályok megszüntetése értelmében fogjuk fel. De a demokrácia csak formális egyenlőséget jelent. És nyomban azután, hogy megvalósul a társadalom összes tagjainak egyenlősége a termelési eszközök birtoklása tekintetében, vagyis a munka egyenlősége, a munkabér egyenlősége — az emberiség előtt múlhatatlanul felvetődik az a kérdés, hogy tovább kell menni, a formális egyenlőségről a ténylegeshez, vagyis ennek a szabálynak a megvalósításához: „mindenki képességei szerint, mindenkinek szükségletei szerint”. Azt, hogy milyen szakaszokon át milyen gyakorlati intézkedések útján jut el az emberiség ehhez a magasabb célhoz, nem tudjuk és nem tudhatjuk. De fontos, hogy tisztán lássuk, milyen végtelenül hazug az a közkeletű polgári elképzelés, hogy a szocializmus holt, megdermedt, egyszer s mindenkorra adott valami, holott a valóságban csak a szocializmussal kezdődik majd a gyors, igazi, valóban tömegeket átfogó, a lakosság többségének, azután pedig az egész lakosságnak a részvételével végbemenő haladás a társadalmi és az egyéni élet minden területén.  

A demokrácia államforma, az állam egyik válfaja. Következésképpen, mint minden állam, nem más, mint az erőszak szervezett, rendszeres alkalmazása emberekkel szemben. Ez a dolog egyik oldala. De másrészt a demokrácia a polgárok közötti egyenlőség formális elismerése, annak elismerése, hogy mindenkinek egyformán joga van az állam berendezésének és igazgatásának meghatározására. Ez viszont azzal függ össze, hogy a demokrácia, fejlődésének bizonyos fokán, először is tömöríti a kapitalizmussal szemben forradalmi osztályt, a proletariátust, és lehetővé teszi számára, hogy pozdorjává zúzza, összetörje, elsöpörje a föld színéről a burzsoá államgépezetet, még a köztársasági-burzsoá államgépezetet is, az állandó hadsereget, a rendőrséget, a hivatalnoksereget, ezeket demokratikusabb, de még mindig állami gépezettel váltsa fel a felfegyverzett munkástömegek formájában, amelyek azután áttérnek arra, hogy az egész nép részt vesz a milíciában.   

Itt „a mennyiség átcsap minőségbe”: a demokratizmus ilyen foka összekapcsolódik a polgári társadalom kereteinek áttörésével, a társadalom szocialista átszervezésének kezdetével. Ha valóban mindenki részt vesz az állam igazgatásában, akkor a kapitalizmus már nem tarthatja magát. A kapitalizmus fejlődése viszont megteremti az előfeltételeit annak, hogy az állam igazgatásában valóban „mindenkinek” módjában álljon részt venni. Ilyen előfeltétel az általános írni-olvasni tudás, amelyet a legfejlettebb kapitalista országok közül már több megvalósított, továbbá a munkások millióinak „betanítása és fegyelmezése” a posta, a vasutak, a nagyüzemek, a nagykereskedelem, a bankügy, stb. nagy, bonyolult, társadalmasított apparátusa által.

Ilyen gazdasági előfeltételek mellett feltétlenül azonnal, máról holnapra át lehet térni arra, hogy a tőkéseket és a hivatalnokokat megdöntsük, s azután a felfegyverzett munkásokkal, az egész felfegyverzett néppel felváltsuk őket  a termelés és elosztás ellenőrzésében, a munka és a termékek nyilvántartásában. (Az ellenőrzés és nyilvántartás kérdését nem kell összetéveszteni a tudományosan képzett mérnöki, agronómusi stb. személyzet kérdésével: ezek az urak ma a kapitalistáknak engedelmeskedve dolgoznak, még jobban dolgoznak majd holnap, amikor a fegyveres munkásoknak fognak engedelmeskedni.)

Nyilvántartás és ellenőrzés — ez a legfontosabb, ami a kommunista társadalom első fázisának ,,elindításához”, helyes működéséhez kell. Minden polgár fizetett alkalmazottja lesz az államnak, melyet a felfegyverzett munkásság alkot. Minden polgár egy, az egész népre kiterjedő állami „szindikátus” alkalmazottjává és munkásává válik. A fő az, hogy azonos mérték szerint dolgozzanak, helyesen betartsák a munka mértékét és azonos mérték szerint kapjanak fizetést. Ennek számbavételét, ellenőrzését a kapitalizmus rendkívül leegyszerűsítette rendkívül egyszerű, minden írni-olvasni tudó ember által elvégezhető felügyeleti és feljegyzési műveletekre, a négy számtani alapművelet ismeretére és megfelelő elismervények kiadására.* [* Mikor az állam, funkcióinak legfőbb részében, ilyen nyilvántartásra és ellenőrzésre redukálódik, amelyet maguk a munkások végeznek, akkor az állam többé már nem „politikai állam”, akkor „a közfunkciók politikaiakból egyszerű igazgatási funkciókká válnak” (vö. fentebb IV. fejezet, 2. §. Engels polémiája az anarchistákkal).  

Mikor a nép többsége kezd majd önállóan és mindenütt ilyen nyilvántartást végezni, ilyen ellenőrzést gyakorolni a (most alkalmazottakká változott) kapitalisták és az intellektuel urak felett, akik megőrizték a kapitalista szokásokat, akkor ez az ellenőrzés valóban egyetemessé, általánossá, az egész népre kiterjedővé válik, akkor nem lehet majd sehogyse kibújni alóla, „nem lesz hová szökni” előle.

Az egész társadalom egyetlen iroda és egyetlen gyár lesz, ahol egyenlő a munka és egyenlő a fizetés.] 

Ez a „gyári” fegyelem azonban, amelyet a proletariátus — miután a kapitalistákat legyőzte, a kizsákmányolókat megdöntötte — az egész társadalomra ki fog terjeszteni, semmiképpen nem ideálunk és nem végső célunk, hanem csupán lépcsőfok, amely szükséges ahhoz, hogy a társadalom radikálisan megtisztuljon a kapitalista kizsákmányolás szennyétől és aljasságaitól és tovább haladhasson előre.

Attól a pillanattól kezdve, amikor a társadalom valamennyi tagja, vagy legalábbis óriási többsége, megtanulta már maga vezetni az államot, maga vette kezébe ezt az ügyet, „megszervezte” az ellenőrzést a kapitalisták elenyésző kisebbsége, a kapitalista szokásokhoz ragaszkodó uracskák, a kapitalizmus által mélységesen demoralizált munkások felett — ettől a pillanattól kezd majd eltűnni általában minden igazgatás szükségessége. Minél teljesebb a demokrácia, annál közelebb van az az időpont, amikor ez feleslegessé válik. Minél demokratikusabb az „állam”, amely fegyveres munkásokból áll, s „mar nem a szó tulajdonképpeni értelmében vett állam”, annál gyorsabban kezd elhalni mindenfajta állam.

Mert amikor majd mindenki megtanulta az igazgatást és valóban önállóan fogja igazgatni a társadalmi termelést, önállóan fogja nyilvántartani és ellenőrizni a semmittevőket, úri csemetéket, csalókat és a „kapitalista hagyományok” egyéb ilyen „őrzőit”, akkor olyan hihetetlenül nehéz lesz kibújni ez alól az össznépi nyilvántartás és ellenőrzés alól, ez olyan ritka kivétel lesz, valószínűleg olyan gyors és komoly büntetéssel jár majd (mert a fegyvere s munkások — gyakorlati emberek, nem pedig érzelgős intellektuelek, és aligha lehet majd velük kibabrálni), hogy a minden társadalmi együttéléshez szükséges egyszerű, alapvető szabályok megtartásának szükségessé nagyon hamar szokássá fog válni.

És akkor szélesre kitárul a kapu a kommunista társadalom első fázisából a felsőbb fázisára való áttéréshez, s ezzel együtt az állam teljes elhalásához.

* Mikor az állam, funkcióinak legfőbb részében, ilyen nyilvántartásra és ellenőrzésre redukálódik, amelyet maguk a munkások végeznek, akkor az állam többé már nem „politikai állam”, akkor „a közfunkciók politikaiakból egyszerű igazgatási funkciókká válnak” (vö. fentebb IV. fejezet, 2. §. Engels polémiája az anarchistákkal).