ÁLLAM ÉS FORRADALOM  

V.3  A KOMMUNISTA TÁRSADALOM ELSŐ FÁZISA

„A gothai program kritikájá”-ban Marx részletesen megcáfolja Lassalle-nak azt a gondolatát, hogy a munkás a szocializmusban „levonás nélküli”, vagyis „teljes munkahozadékot” fog kapni. Marx kimutatja, hogy az egész társadalom társadalmi összmunkájából le kell vonni mind a tartalékalapot, mind a termelés bővítésére, az „elhasznált” gépek pótlására szolgáló alapot stb., azonkívül pedig a fogyasztási cikkekből az igazgatási költségek fedezésére, az iskolák, kórházak, aggok menhelyei stb. fenntartására szolgáló alapot.

Lassalle ködös, zavaros, általánosságokban mozgó frázisai helyett („a teljes munkahozadékot a munkásnak”), Marx józanul számot vet azzal, hogyan lesz kénytelen a szocialista társadalom gazdálkodni. Marx konkrétan elemzi egy olyan társadalom előfeltételeit, melyben nem lesz többé kapitalizmus, és a következőket mondja:

„Nekünk itt” (a munkáspárt programjának megvitatásánál) „nem olyan kommunista társadalommal van dolgunk, amely a saját alapján kifejlődött, hanem ellenkezőleg, olyannal, amely a tőkés társadalomból éppenhogy keletkezik; amely tehát minden vonatkozásban, gazdaságilag, erkölcsileg, szellemileg még magán viseli annak a régi társadalomnak anyajegyeit, melynek méhéből származik.”

S ezt a kommunista társadalmat, mely a kapitalizmus méhéből csak most jött napvilágra, mely még minden tekintetben magán viseli a régi társadalom bélyegét, ezt nevezi Marx a kommunista társadalom „első” vagy alsó fázisának.

A termelési eszközök már kikerültek az egyes személyek magántulajdonából. A termelési eszközök az egész társadalom birtokában vannak. A társadalom minden egyes tagja elvégzi a társadalmilag szükséges munka bizonyos hányadát és igazolványt kap a társadalomtól bizonyos mennyiségű munka elvégzéséről. Erre az igazolványra a fogyasztási cikkek társadalmi raktáraiból megfelelő mennyiségű terméket kap. Minden munkás tehát, annak a munkamennyiségnek a levonása után, amely a társadalmi alapba körül, ugyanannyit kap a társadalomtól, amennyit adott neki.

Mintha tehát „egyenlőség” uralkodna.

De amikor Lassalle ilyen társadalmi rendre gondolva (amelyet rendszerint szocializmusnak neveznek, s amelyet Marx a kommunizmus első  fázisának nevez) azt mondja, hogy ez „igazságos elosztás”, hogy ez „mindenkinek egyenlő joga az egyenlő munkahozadékra”, akkor Lassalle téved, s Marx feltárja tévedését.

„Egyenlő jog” — mondja Marx — itt valóban van, de ez még a „polgári jog”, amely, mint minden jog, egyenlőtlenséget tételez fel. Minden jog annyit jelent, hogy egyenlő mércét alkalmazok különböző emberekre, akik a valóságban nem egyformák, nem egyenlők; ezért az „egyenlő jog” az egyenlőség megsértése és igazságtalanság. Valóban mindenki, aki a társadalmi munkából másokkal egyenlő részt végzett el, egyenlő részt fog kapni a társadalmi termékből (az említett levonások után).

Ámde az egyes emberek nem egyenlők, az egyik erősebb, a másik gyengébb; az egyik nős, a másik nőtlen, az egyiknek több gyermeke van, a másiknak kevesebb stb.

„...Egyenlő munkateljesítmény és ezért a társadalmi fogyasztási alapban való egyenlő részesedés esetén — vonja le a következtetést Marx — az egyik ténylegesen többet kap tehát, mint a másik, az egyik gazdagabb, mint a másik stb. Hogy mindezeket a visszásságokat elkerülhessük, a jognak nem egyenlőnek, hanem (ellenkezőleg) egyenlőtlennek kellene lennie...”

Igazságot és egyenlőséget a kommunizmus első fázisa tehát még nem biztosíthat: a gazdagság tekintetében a különbségek megmaradnak és e különbségek igazságtalanok, de lehetetlenné válik az ember ember által való kizsákmányolása, mert nem lesz mód arra, hogy valaki termelési eszközöket, gyárakat, gépeket, földet stb. magántulajdonba kaparintson meg magának. Marx szétzúzza Lassalle kispolgári homályos frázisát az „egyenlőségről” és „igazságról” általában, és megmutatja, hogyan fejlődik majd a kommunista társadalom, amely kénytelen eleinte csak azt az „igazságtalanságot” megszüntetni, hogy a termelési eszközöket egyes személyek vették birtokukba, és amely nem képes egy csapásra megszüntetni azt a további igazságtalanságot is, hogy a fogyasztási cikkek elosztása „a munka szerint” (nem pedig szükségletek szerint) történik.

A vulgáris közgazdászok, köztük a burzsoá professzorok, köztük a „mi” Tuganunk is, a szocialistáknak állandóan azt vetik szemükre, hogy megfeledkeznek az emberek egyenlőtlenségéről és ennek az egyenlőtlenségnek a megszüntetéséről „ábrándoznak”. Ez a szemrehányás, mint látjuk, csupán a burzsoá ideológus urak rendkívüli tudatlanságát bizonyítja.

Marx nemcsak a legpontosabban számba veszi az emberek elkerülhetetlen egyenlőtlenségét, hanem számba veszi azt is, hogy a termelési eszközöknek az egész társadalom közös tulajdonába való átmenete (a „szocializmus” a szokásos szóhasználatban) magában véve még nem küszöböli ki az elosztás fogyatékosságait és a „polgári jog” egyenlőtlenséget, amely továbbra is megmarad, minthogy a fogyasztási cikkeket a „munka szerint” osztják el.  

„...De ezek a visszásságok — folytatja Marx — a kommunista társadalom első fázisában, ahogy az a tőkés társadalomból hosszú vajúdás után éppenhogy megszületett, elkerülhetetlenek. A jog sohasem lehet magasabb fokon, mint a társadalom gazdasági alakulata és az ezáltal megszabott kulturális fejlettsége...“  

Így a kommunista társadalom első fázisában (amelyet általában szocializmusnak neveznek) a „polgári jog” nem szűnik meg teljesen, hanem csak részben, csupán a már elért gazdasági átalakulás arányában, vagyis csupán a termelési eszközök tekintetében. A „polgári jog” ezeket egyes személyek magántulajdonának ismeri el. A szocializmus közös tulajdonná teszi azokat. Ennyiben és csakis ennyiben — szűnik meg a „polgári jog”.

De másik részében mégis megmarad: megmarad, mint a termékek elosztásának és a munka elosztásának szabályozója (meghatározója) a társadalom tagjai között. „Aki nem dolgozik, ne is egyék” — ez a szocialista elv már megvalósult; „egyenlő mennyiségű munkáért egyenlő mennyiségű termék” — ez a szocialista elv is már megvalósult. De ez még nem kommunizmus, s még nem küszöböli ki a „polgári jogot”, amely nem egyenlő egyéneknek nem egyenlő (ténylegesen nem egyenlő) mennyiségű munkáért egyenlő mennyiségű terméket juttat.

Ez „visszásság” — mondja Marx —, de olyan visszásság, amely a kommunizmus első  fázisában elkerülhetetlen, mert ha nem akarunk utópizmusba esni, nem szabad azt képzelnünk, hogy az emberek, miután megdöntötték a kapitalizmust, egy csapásra megtanulnak a társadalom érdekében dolgozni minden jogszabály nélkül, azonfelül a kapitalizmus megszüntetése az ilyen változás gazdasági előfeltételeit sem teremti meg egy csapásra.

Más szabályok pedig, mint a „polgári jog”, nincsenek. És ennyiben szükség van még az államra, amelynek a termelési eszközök köztulajdonának megvédése mellett meg kell védenie a munka egyenlőséget és a termékek elosztásának egyenlőségét.

Az állam elhal, amennyiben nincsenek többé tőkések, nincsenek többé osztályok, s ezért semmiféle osztályt nem lehet elnyomni.

De az állam még nem halt el egészen, mert megmarad még a „polgári jog” védelme, amely szentesíti a tényleges egyenlőtlenséget. Az állam teljes elhalásához a teljes kommunizmusra van szükség.