ÁLLAM ÉS FORRADALOM 

I.2. FELFEGYVERZETT EMBEREK KÜLÖN ALAKULATAI, BÖRTÖNÖK STB. 

 „ ...A régi nemzetségi szervezettel szemben az államot — folytatja Engels — elsősorban az állampolgárok terület szerinti beosztása jellemzi …” 

Nekünk e beosztás „természetesnek” látszik, holott az a régi nemzetségi vagy törzsi szervezettel folytatott hosszú küzdelem eredménye.

 „... Az állam második jellegzetessége olyan közhatalom létesítése, amely már nem esik közvetlenül egybe az önmagát fegyveres hatalomként megszervező lakossággal. Ez a külön hatalom, ez a közhatalom azért szükséges, mert a lakosság öntevékeny fegyveres szervezete a lakosságnak osztályokra szakadása óta lehetetlenné vált ... Ez a közhatalom minden államban megvan; nemcsak felfegyverzett emberekből áll, hanem dologi függvényekből is, börtönökből és mindenféle kényszerintézmények - amelyekről a nemzetségi társadalom mit sem tudott...” 

Engels az államnak nevezett „hatalom” fogalmát fejtegeti, annak a hatalomnak a fogalmát, amely a társadalomból fakadt, de föléje helyezkedett és mind jobban és jobban elidegenedik tőle. Miből áll elsősorban ez a hatalom? Felfegyverzett emberek külön alakulataiból, amelyeknek börtönök stb. állnak rendelkezésükre.

Jogunk van felfegyverzett emberek külön alakulatairól beszélni, mert a minden állam lényegéhez tartozó közhatalom „már nem esik közvetlenül egybe” a fegyveres lakossággal, a lakosság „öntevékeny fegyveres szervezetével”.

Mint minden nagy forradalmi gondolkodó, Engels is éppen arra akarja ráterelni az öntudatos munkások figyelmét, ami az uralkodó nyárspolgári gondolkodás számára a legkevésbé figyelemre méltó, a legmegszokottabb, s amit nemcsak szilárd, de, mondhatnók, megkövesedett előítéletek szentesítettek. Az állandó hadsereg és a rendörség az államhatalom erejének legfőbb eszközei, de — hát lehet ez másképpen?

Azoknak a XIX. század végi európaiaknak hatalmas többsége szempontjából, akikhez Engels fordult, és akik nem éltek át és nem figyeltek meg közelről egyetlen nagy forradalmat sem, ez nem is lehet másképpen. Az ő számukra teljesen érthetetlen, hogy micsoda „a lakosság öntevékeny fegyveres szervezete”? Arra a kérdésre, hogy miért váltak szükségessé külön, a társadalom fölé helyezett és a társadalomtól elidegenedő fegyveres alakulatok (rendőrség, állandó hadsereg), a nyugat-európai és az orosz nyárspolgár hajlandó néhány Spencertől vagy Mihajlovszkijtól kölcsönvett frázissal, a társadalmi élet fokozódott bonyolultságára, a funkciók differenciálódására stb. való hivatkozással felelni.

Az ilyen hivatkozás „tudományosnak” tűnik és nagyszerűen álomba ringatja a nyárspolgárt, mert éppen azt homályosítja el, ami a legfőbb és alapvető: a társadalomnak kibékíthetetlenül ellenséges osztályokra szakadását.

Ha ez a szakadás nem volna, akkor „a lakosság öntevékeny fegyveres szervezete” csak bonyolultsága, technikájának fejlettsége stb. tekintetében különböznék a dorongot ragadó majomhorda, vagy pedig az ősemberek vagy a nemzetségi társadalomban egyesült emberek primitív szervezetétől, de az ilyen szervezet lehetséges volna.

Ez a szervezet azért lehetetlen, mert a civilizált társadalom ellenséges, mégpedig kibékíthetetlenül ellenséges osztályokra szakad, amelyeknek „öntevékeny” felfegyverkezése fegyveres harcra vezetne közöttük. Kialakul az állam, külön hatalom jön létre, létrejönnek a felfegyverzett emberek külön alakulatai; és minden forradalom, amikor szétrombolja az államgépezetet, szemléltetően megmutatja, miképpen igyekszik az uralkodó osztály felújítani a felfegyverzett emberek ŐT szolgáló külön alakulatait, miképpen törekszik az elnyomott osztály hasonló, új szervezetet létrehozni, amely alkalmas arra, hogy a kizsákmányoltakat és ne a kizsákmányolókat szolgálja. 

Engels az idézett fejtegetésben elméletileg veti fel ugyanazt a kérdést, amelyet minden nagy forradalom felvet a gyakorlatban, szemléltetően, mégpedig a tömegcselekvés méreteiben, nevezetesen azt a kérdést, hogy milyen viszony van a felfegyverzett emberek „külön” alakulatai és a ,,lakosság öntevékeny fegyveres szervezete” között. Látni fogjuk, hogyan illusztrálják konkrétan ezt a kérdést az európai forradalmak és az orosz forradalmak tapasztalatai.

De térjünk vissza Engels fejtegetéséhez.

Engels rámutat arra, hogy néha, például Észak-Amerika egyes helyein ez a közhatalom gyenge (itt a tőkés társadalomban ritka kivételről van szó, és az imperializmus előtti időszak Észak-Amerikájának azokról a részeiről, ahol a szabad telepes volt túlsúlyban), de általában erősödik:

„De [a közhatalom] olyan mértékben erősödik, amilyen mértékben az osztályellentétek az államon belül kiéleződnek és amilyen mértékben az egymással határos államok nőnek és népességben gyarapodnak — csak mai Európánkat kell megnézni, ahol az osztályharc és a hódításokért való versengés a közhatalmat olyan magas fokra emelte, amelyen az egész társadalmat, és magát az államot is elnyeléssel fenyegeti...”

 Ezt Engels legkésőbb a múlt század 90-es éveinek elején írta. Utolsó előszavának kelte 1891. június 16-a. Akkor az imperializmus felé végbemenő fordulat — mind a trösztök korlátlan uralma, mind a nagybankok mindenhatósága, mind a nagyszabású gyarmatpolitika stb. értelmében — Franciaországban éppen csak megkezdődött, még gyöngébb volt Észak-Amerikában és Németországban. Azóta a „hódításokért való versengés” óriási lépést tett előre, annál is inkább, mert a földteke a XX. század második évtizedének kezdetén véglegesen fel volt osztva e „versengő hódítók”, azaz a rabló nagyhatalmak között. Azóta a szárazföldi és a tengeri fegyverzet hihetetlen mértékben megnövekedett, és az Anglia vagy Németország világuralmáért, a zsákmány felosztásáért folyó 1914-1917-es rablóháború következtében a rabló államhatalom olyan nagymértékben „nyeli el” a társadalom minden erejét, hogy ez teljes katasztrófával fenyeget.

Engels mar 1891-ben rá tudott mutatni a „hódításokért való versengésre” mint a nagyhatalmak külpolitikájának egyik legfontosabb ismérvére, de a szociálsoviniszta gazfickók az 1914-1917-es években, amikor ez a sokszorosan kiéleződött verseny előidézte az imperialista háborút, „saját” burzsoáziájuk rabló érdekeinek megvédését a „haza védelméről”, a „köztársaság és a forradalom oltalmazásáról” stb. szóló frázisokkal takargatják!

ÁLLAM ÉS FORRADALOM

I. FEJEZET - OSZTÁLYTÁRSADALOM ÉS ÁLLAM

I.1. AZ ÁLLAM - AZ OSZTÁLYELLENTÉTEK KIBÉKÍTHETETLENSÉGÉNEK TERMÉKE

Marx tanításával most ugyanaz történik, ami nemegyszer előfordult a történelemben a forradalmi gondolkodóknak és az elnyomott osztályok által vívott szabadságharc vezéreinek tanításaival. A nagy forradalmároknak, amig éltek, az elnyomó osztályok állandó üldözéssel fizettek, tanításaikat a legvadabb dühvel, a legtajtékzóbb gyűlölettel, a legféktelenebb hazugság- és rágalomhadjárattal fogadták. Haláluk után megkísérlik ártalmatlan szentképekké változtatni, úgyszólván szentté avatni őket, nevüket az elnyomott osztályok „vigasztalására” és elkábítására bizonyos dicsőséggel övezik, s ugyanakkor forradalmi tanításuk tartalmát kiherélik, kicsorbítják forradalmi élét, elsekélyesítik. A burzsoázia egyfelől és a munkásmozgalmon belüli opportunisták másfelől ma találkoznak a marxizmus ilyen „megmunkálásában”.  Elfelejtik, elhomályosítják, eltorzítják a tanítás forradalmi oldalát, forradalmi lelkét. Előtérbe tolják és dicsőítik azt, amit a burzsoázia elfogadhat vagy elfogadhatónak vél. Manapság minden szociálsoviniszta „marxista” — ez nem tréfa! S német polgári tudósok, akik tegnap még a marxizmus kiirtásának a specialistái voltak, mind gyakrabban beszélnek a „német nemzeti” Marxról, aki — szerintük — felnevelte a rablóhábórú viselésére oly nagyszerűen megszervezett munkásszervezeteket!

Ilyen helyzetben, amikor a marxizmus elferdítése ilyen hallatlanul elterjedt, feladatunk elsősorban abban áll, hogy helyreállítsuk Marxnak az államról szóló igazi tanítását. Ehhez számos hosszú részletet kell idéznünk Marx és Engels műveiből. A hosszú idézetek természetesen nehézkessé teszik a kérdés tárgyalását és egy cseppet sem fogják elősegíteni közérthetőségét. De semmiképpen sem lehetünk meg nélkülük. Feltétlenül és lehetőleg minél teljesebb formájában idéznünk kell Marx és Engels műveiből az állam kérdésére vonatkozó minden, vagy legalábbis minden döntő jelentőségű helyet, hogy az olvasó önállóan fogalmat alkothasson magának a tudományos szocializmus alapítói által vallott nézetek összességéről és e nézetek fejlődéséről, továbbá, hogy okmányszerűen bebizonyítsük és szemléltetően megmutassuk, hogyan ferdítette el ezeket a nézeteket a ma uralkodó „kautskyzmus”.

Kezdjük Friedrich Engels legelterjedtebb művével, „A család, a magántulajdon és az állam eredete” című munkájával, amely 1894-ben Stuttgartban már a hatodik kiadásban jelent meg.  Az idézeteket le kell fordítanunk a német eredetiből, mert az orosz fordítások, barmilyen sok van is belőlük, nagyobbrészt hiányosak, vagy egyáltalán nem kielégítők.

„Az állam” mondja Engels, történelmi elemzését összefoglalva — tehát egyáltalán nem a társadalomra kívülről rákényszerített hatalom; éppoly kevéssé »az erkölcsi eszme valósága«, »az ész képe és valósága«, mint Hegel állítja.  Az állam, ellenkezőleg, a társadalom terméke bizonyos fejlettségi fokon; annak bevallása, hogy ez a társadalom megoldhatatlan ellentmondásba bonyolódott önmagával, kibékíthetetlen ellentétekre hasadt, amelyeknek lekzüdésére képtelen. Hogy azonban ezek az ellentétek, az ellentétes gazdasági érdekű osztályok ne semmisítsék meg egymást és a társadalmat meddő küzdelemben, olyan hatalom vált szükségessé, amely látszólag a társadalom fölött áll, az összeütközést tompítja és a »rend« korlátain belül tartja; és ez a hatalom, amely a társadalomból keletkezett, de fölébe helyezkedett, s mindjobban elidegenedik tőle: az állam” (6. német kiadás, 177-178. old.).

Itt egészen világosan kifejezésre jut, hogy mi a marxizmus alapgondolata az állam történeti szerepének és jelentőségének kerdéséről. Az állam az osztályellentétek kibékíthetetlenségének terméke és megnyilvánulása. Állam ott, akkor és annyiban jön létre, ahol, amikor és amennyiben objektive lehetetlen az osztályellentétek kibékítése. És fordítva: az állam léte bizonyítja, hogy az osztályellentétek kibékíthetetlenek.

Éppen ennél a nagy fontosságú és alapvető pontnál kezdődik a marxizmus elferdítése, amely két fő irányban halad.

Egyfelől, a polgári és főleg a kispolgári ideológusok – akik kétségtelen történeti tények nyomására kénytelenek elismerni, hogy állam csak ott van, ahol osztályellentétek vannak és osztályharc van — úgy „helyesbítik” Marxot, hogy az állam az osztályok kibékítésének szerve. Marx szerint az állam nem keletkezhetett volna és nem maradhatott volna fenn, ha az osztályok kibékítése lehetséges volna. A kispolgári és filiszter professzorok s publicisták szerint — akik emellett gyakran jóindulatúan Marxra hivatkoznak! — az állam, ellenkezőleg, kibékíti az osztályokat. Marx szerint az állam az osztályuralom szerve, az egyik osztály szerve a másik elnyomására, egy olyan „rendnek” a megteremtése, amely az osztályok közötti összeütközéseket mérsékelve, ezt az elnyomást torvényesíti és tartóssá teszi. A kispolgári politikusok véleménye szerint, a rend éppen az osztályok kibékítése, nem pedig az egyik osztály elnyomása a másik által ; az osszeütközések mérséklése szerintük kibékítést jelent és nem azt, hogy az elnyomott osztályokat megfosztják az elnyomók megdöntéséért való harc bizonyos eszközeitől és módszereitől, amelyekkel lerázhatnák magukról elnyomóikat.

Az 1917-es forradalomban például, éppen amikor az állam jelentőségének és szerepének kérdése teljes nagyságában merült fel, a gyakorlatban mérült fel, mint a rögtöni cselekvés, mégpedig a tömegméretű cselekvés kérdése, valamennyi eszer (szociálforradalmár)  és mensevik tüstént és teljesen lesüllyedt az osztályoknak az ,,állam” általi „kibékítésének” kispolgári elméletéhez. E két párt politikusainak számtalan határozatát és cikkét teljesen átítatja a „kibékítésnek” ez a kispolgári és filiszter elmélete. A kispolgári demokrácia sohasem képes megérteni, hogy az állam egy meghatározott osztály uralmi szerve, amely osztályt nem lehet kibékíteni ellenlábasával (a vele szemben álló osztállyal). Eszereinknek és mensevikjeinknek az államhoz való viszonya egyik legszemléltetőbb megnyilvánulása annak, hogy ők egyáltalán nem szocialisták mi, bolsevikok, mindig is állítottunk), hanem majdnem-szocialista frazeológiát használó kispolgári demokraták. 

Másfelől a „kautskysták” sokkal finomabb formában forgatják ki a marxizmust. „Elméletileg” sem azt nem tagadják, hogy az állam az osztályuralom szerve, sem azt, hogy az osztályellentétek kibékíthetetlenek. De figyelmen kívül hagyják vagy elködösítik a következőt: ha az állam az osztályellentétek kibékíthetetlenségének terméke, ha olyan hatalom, amely a társadalom felett áll, s „MIND JOBBAN ELIDEGENEDIK a társadalomtól”, akkor nyilvánvaló, hogy az elnyomott osztály felszabadítása nemcsak hogy erőszakos forradalom nélkül lehetetlen, HANEM annak az államhatalmi gépezetnek MEGSEMMISÍTÉSE NÉLKÜL is, amelyet az uralkodó osztály teremtett és amelyben ez az „elidegenedés” megtestesül. Marx ezt az elméletileg önmagában is világos következtetést, mint később látni fogjuk, a forradalom feladatainak konkrét történelmi elemzése alapján, a legteljesebb határozottsággal vonta le. És éppen ezt a következtetést...  „felejtette el” és forgatta ki Kautsky — amint azt további fejtegetéseinkben részletesen kimutatjuk.

 ÁLLAM ÉS FORRADALOM: 

A MARXIZMUS TANÍTÁSA AZ ÁLLAMRÓL ÉS A PROLETARIÁTUS FELADATAI A FORRADALOMBAN

MAGYAR HELIKON 1967

ELŐSZÓ A ELSŐ KIADÁSHOZ

Az állam kérdése jelenleg különös jelentőségre tesz szert mind elméleti, mind gyakorlati politikai szempontból. Az imperialista háború rendkívül meggyorsította és kiélezte azt a folyamatot, amelynek során a monopolkapitalizmus állammonopolista kapitalizmussá alakul át. A dolgozó tömegeket egyre szörnyűségesebben elnyomja az állam, amely mind szorosabban olvad egybe a kapitalisták mindenható egyesüléseivel. A legelőrehaladottabb országok — ez országok „hátországáról” beszélünk — katonai fegyházakká válnak a munkások számára.

Az elhúzódó háború hallatlan borzalmai és nyomora elviselhetetlenné teszik a tömegek helyzetét, fokozzák elégedetlenségüket. Szemmel láthatóan érlelődik a nemzetközi proletárforradalom. Az államhoz való viszonyának kérdése gyakorlati jelentőségre tesz szert.

Az opportunizmusnak a viszonylag békés fejlődés évtizedei folyamán felhalmozódott elemei megteremtették a szociálsovinizmus áramlatát, amely az egész világ hivatalos szocialista pártjaiban uralkodik. Ezt az áramlatot (Plehanov, Potreszov, Breskovszkaja, Rubanovics, azután némileg leplezett formában Cereteli, Csernov úrék és társaik Oroszországban; Scheidemann, Legien, David stb. Németországban; Renaudel, Guesde, Vandervelde Franciaországban és Belgiumban; Hyndman és a fabiánusok Angliában stb., stb.), amely szavakban szocializmus, valójában sovinizmus, az jellemzi, hogy, a „szocializmus vezérei” aljas talpnyaló módon alkalmazkodnak nemcsak „saját” nemzeti burzsoáziájuk,  hanem éppen „saját” államuk érdekeihez, hiszen az úgynevezett nagyhatalmak többsége már régóta számos kicsi és gyenge népet kizsákmányol és leigáz. Az imperialista háború pedig éppen az ilyenfajta zsákmány felosztásáért és újrafelosztásáért folyó háború. Lehetetlen harcolni a dolgozó tömegeknek általában a burzsoázia és különösen az imperialista burzsoázia befolyása alól való felszabadításáért, ha nem harcolunk az „állammal” kapcsolatos opportunista előítéletek ellen.

Először megvizsgáljuk Marx és Engels tanítását az államról, és különösen részletesen foglalkozunk e tanítás elfelejtett vagy opportunista módon elferdített részeivel. Azután külön foglalkozunk majd ezeknek a ferdítéseknek legfőbb képviselőjével, Karl Kautskyval, annak a II. Internacionálénak (1889-1914) legismértebb vezérével, amely a most folyó háború idején olyan siralmasan csődöt mondott. Végül összegezni fogjuk az 1905-ös és különösen az 1917-es orosz forradalom tapasztalatainak legfőbb eredményeit. Ez utóbbi ez idő szerint (1917 augusztus elején) nyilván befejezi fejlődésének első szakaszát, de ez az egész forradalom általában csak úgy érthető meg, mint az imperialista háború által előidézett szocialista proletárforradalmak egyik láncszeme. Ily módon az a kérdés, hogy milyen a proletariátus szocialista forradalmának viszonya az államhoz, nemcsak gyakorlati politikai jelentőségre tesz szert, hanem a legaktuálisabb jelentőségre is, mert arról van itt szó, hogy megmagyarázzuk a tömegeknek, mit kell tenniük a legközelebbi jövőben, hogy felszabaduljanak a tőke igája alól.  

1917 augusztus       A SZERZŐ

ELŐSZÓ A MÁSODIK KIADÁSHOZ

A mostani második kiadás csaknem minden változtatás nelkül kerül sajtó alá. Csupán a II. fejezetet bővítettem ki a 3. ponttal.

Moszkva, 1918. december 17.      A SZERZŐ